A legendák és a valóság tengeri szörnyei

Az elmúlt évszázadok tengerészei a legbabonásabb és a legélénkebb képzelettel megáldott emberek közé tartoztak, nem csoda hát, ha veszélyes világukat rengeteg fenyegető szörnyeteggel népesítették be. Ezek jó részét sokáig kitalált lényeknek tartották, a modern tudomány azonban sok, a régi leírásokhoz hasonló "szörnyet" fedezett fel.

A legendák tengeri szörnyei többféle alakot ölthetnek: akadnak közöttük tengeri sárkányok, tengeri kígyók, illetve sokkarú bestiák. Lehetnek sima, síkos vagy nyálkás testűek, illetve pikkellyel, páncéllal borítottak, amelyek gyakran vízsugarakat lövellnek ki. Gyakran ábrázolták őket olyan jeleneteken, amint ádázul támadnak hajókra vagy csónakokra.

Tengeri sárkányok

"A tengeri sárkány szörnyen kegyetlen fenevad. Hosszabb mint a szárazföldi sárkány, de szárnyai nincsenek. A farka tekervényes, a feje testének méreteihez képest kicsi, de tátott szája félelmetes. Pikkelye és bőre kemény. A halakra és minden más tengeri állatra veszedelmes. Az a hal ugyanis, vagy bármely más állat, amelyet egyszer megharap, elpusztul. Még az emberen is halálos sebet ejt. Szárnyak helyett uszonyai vannak, amelyeket úszáshoz használ. Egyhuzamban nagy távolságokat képes megtenni a tengeren és ez inkább nagy erejének semmint uszonyának köszönhető. Ha a tengeri sárkány fogságba esik, mondja Plinius, és homokra kerül, hihetetlen ügyességgel fúr magának üreget orrával. Csontjainak hamuja gyógyítja a fogfájást." (Thomas Cantimpratensis: Könyv a dolgok természetéről. Ladányi-Turóczy Csilla fordítása)

Ma élő tengeri sárkányokat nem ismer a tudomány, az emberek egyáltalán nem találkozhattak hasonló lényekkel, ezek tehát valószínűleg teljes mértékben az élénk képzelet szülöttei. A jurában és a krétában viszont hemzsegtek a tengerekben a rettentő méretű, falánk "szörnyetegek". Néhány éve fedezték föl Argentinában az egyik - Godzillának is nevezett - képviselőjüket, a Dakosaurus andiniensis névre keresztelt élőlényt. Feje olyan volt, mint egy húsevő dinoszauruszé, masszív állkapcsával és fűrészes fogaival tengeri hüllőkre vadászott. A mai krokodilokkal ellentétben sosem hagyta el a vizet. Négy méter hosszú volt az orrától a farka hegyéig, négy, úszószerű végtagját leginkább teste stabilizálására használta. Az állatot a haléhoz hasonlító farok hajtotta előre a vízben.

Tengeri kígyók

A tengeri kígyók létét nem vitatja senki. Ám a legendákban és a tengerésztörténetekben - sőt egyes tudományos megfigyelésekben - nem a ma ismert "miniatűr", maximum 3 méteres hosszt elérő "gilisztákról" esik szó, hanem hajókat körbecsavaró óriásokról. A ma élő tengeri kígyók 62 faja legföljebb mérges harapása miatt jelenthet veszélyt az emberekre. Szerencsére többségük nem agresszív, és támadás helyett inkább kitér a közelükbe merészkedő emberek elől. A legendák állítólagos tengeri óriáskígyói bezzeg nem ilyen szelídek. A 16. században élt svéd érsek és író, Olaus Magnus érzékletes leírást ad egy norvég tengeri kígyóról Az északi népek története című fő művében:

"Minden kereskedő vagy halász, aki Norvégia partja mentén elhajózott elmeséli ugyanazt a figyelemreméltó történetet arról, hogy egy iszonyú méretű, 200 láb (61 m) hosszú és 20 láb (6 m) széles kígyó lakik a Bergen melletti barlangokban és szirteknél. Derült nyári éjszakákon ez a kígyó elhagyja a barlangokat, és borjakra, bárányokra meg disznókra vadászik, vagy kiúszik a tengerre, ahol medúzákkal, rákokkal és hasonló tengeri állatokkal táplálkozik. Nyakát rőfnyi (kb. 1 m) hosszú sörény borítja, testét éles fekete pikkelyek fedik, szeme vörösen izzik. Megtámadja a hajókat, megragadja és elnyeli az embereket, ahogy oszlopként kiemelkedik a vízből."

A későbbi korokban is számos tengerikígyó-észlelésről számoltak be egészen napjainkig. Az egyik különösen neves megfigyelés a HMS Daedalus hadihajó személyzetéhez és tisztjeihez fűződik. 1848 augusztusában hajóztak Saint Helena irányába a Déli-Atlanti-óceánon, amikor megpillantottak egy 18 méter hosszú, fején különös sörényt viselő lényt a víz színén. A megfigyelés nagy visszhangot váltott ki a londoni lapokban, és Sir Richard Owen, a neves angol biológus nyilvánosan kijelentette, hogy a lény nem egyéb, mint egy elefántfóka. Más szkeptikus magyarázatok szerint valójában egy felborult csónak, esetleg egy fölbukkanó óriáspolip lehetett. Sokan azonban ma is hiszik, hogy "igazi" tengeri kígyót látott a hajó legénysége.

Kraken

A kraken a norvég sagák óriási, polipszerű állata - noha azokban még nem kraken néven említik -, amely Norvégia és Izland partja mentén él. A lábasfejű lényt Erik Pontoppidan, Bergen püspöke írta le a legalaposabban a 18. században Norvégia természetrajza című munkájában. Szerinte a kraken akkora, mint egy úszó sziget, és a tengerészekre az igazi veszélyt nem is maga az állat, hanem az általa keltett örvény jelenti, amikor az élőlény lemerül a mélybe. Ennek ellenére Pontoppidan leírja az óriás romboló erejét is. "Azt mondják, hogy még a legnagyobb hadihajót is le tudja rántani magával a mélybe, ha egyszer megragadta."

A kraken számos irodalmi alkotásban (pl. Verne: Nemo kapitány és Melville Moby Dick c. regényében, Alfred Tennyson A Kraken c. versében) és filmben (legutóbb a Karib-tenger kalózai: A holtak kincse c. részben) szerepel.

Mintájául a nyolckarú óriáspolip (Enteroctopus dofleini) vagy még inkább a tízkarú óriás tintahal (Architeuthis dux), illetve a gigantikus tintahal (Mesonychoteuthis hamiltoni) szolgálhatott, noha az állat méretét és veszélyességét erősen eltúlozták a korabeli szerzők. A mélytengerek óriás lábasfejűiről ugyan a mai napig igencsak hiányosak az ismereteink, de a partra sodródott példányok alapján a lehetséges legnagyobb hosszukat és tömegüket (a karokkal együtt) általában 20-30 m-re és 300-600 kg-ra becsülik.

Alfred Tennyson: A Kraken

A dübörgő felszín alatt, a mélyben,
A feneketlen tengerben alussza
Álomtalan, ősi álmát a Kraken;
Napfénypászmák derengenek elúszva
Komor alakján, és évezredekből
Nőttek rá roppant szivacsállatok;
Messze a bágyadt fényben kavarog
- sok csodás üregből és grottamélyből -
Tömérdek irdatlan polip, karokkal
Kavarnak az álmos, vízmélyi zöldbe;
A Kraken csak alszik a századokkal,
Így táplálják a nagy tengeri férgek,
Míg a végső tűz nem éri a mélyet:
Ember s angyal látja akkor, üvöltve
Felbukkan és el is pusztul itt fönn azonnal.

(Tandori Dezső fordítása)

A hajók és csónakok megtámadásáról több hiteles feljegyzés tanúskodik. Az 1930-as években egy óriás tintahal többször is rátámadt a Brunswick norvég tankhajóra, de nem tudott megtapadni az acél hajótesten és a propellerek fölaprították. 1989-ben fülöp-szigeteki halászok mentettek ki 12 túlélőt, akik egy felborult csónakba kapaszkodtak. Állításuk szerint egy óriáspolip vagy egy óriás tintahal fordította fel a csónakot, amely utána azonban nem támadta meg őket. Az esetnek mégis volt egy halálos áldozata: vízbe fúlt egy 12 hetes kisfiú.

Ezek a támadások valószínűleg tévedésből történnek. Az óriás tintahalaknak ugyanis a hajótestre emlékeztető alakú, hatalmas, akár 30 m hosszúságú ámbráscet az egyetlen ellensége: a tintahal az ámbráscet egyik fő tápláléka. A lábasfejű óriások azonban nem adják könnyen az életüket, sőt sokszor ők próbálják támadásaikkal elriasztani vagy megölni a kisebb ceteket. A tudósok úgy vélik, hogy az óriás tintahalak néha összetévesztik a hajókat az őket üldöző ragadozókkal, és ez váltja ki az agressziójukat.

Egyéb tengeri szörnyek

Az említetteken kívül még számtalan szörnnyel találkozhatunk a mítoszokban, legendákban és a korabeli hajóstörténetekben. Ezek azonban már teljes mértékben a képzelet szülöttei, semmilyen élő vagy kihalt állattal nem hozhatók kapcsolatba. Az egyik ilyen szörny a bibliai leviatán, amely Jób könyvében szerepel. A héber liw-wijatan tekergőzőt jelent, és egy, a tengerben élő kígyó vagy sárkány alakú élőlényre vonatkozik. A jellemzés szerint az állat igazi szörny: "fogai körül rettegés lakik". "Szájából tüzes szikrák omlanak ki..., lehelete meggyújtja a holt szenet, és szájából láng lövell elő."

Kevésbé rettenetesek a selkie-k, azaz a fókatündérek, akik az Orkney- és a Shetland-szigetek körüli tengerben élnek. A nőnemű selkie-k le tudják vetni fókabőrüket, hogy csodaszép nőkként jelenjenek meg az emberek között. Ha egy ember megszerez egy ilyen üres fókabőrt, a selkie-nek muszáj feleségül mennie hozzá, de a férfinak el kell rejtenie előle a bőrt, mert ha megtalálja, azonnal visszatér a tengerbe. Az elhagyott férjnek ezek után megszakad a szíve és meghal. A férfi selkie-k képesek vihart támasztani és felborítani a hajókat, hogy bosszút álljanak azokért a rokonaikért, akikkel emberi kezek végeztek.

Óriás tintahal teteme

Felsorolásunkat zárjuk a görög mitológia két vérszomjas szörnyével, Szküllával és Kharübdisszel. A két szörny az ógörögök hite szerint egy keskeny tengerszoros - talán a Messinai-szoros - két oldalán élt egy-egy sziklaüregben. Mindkettő pusztulást hozott a hajósokra: ha el akarták kerülni az egyik szörnyet, kénytelenek voltak a másikhoz közelebb hajózni. Odüsszeusz azt a tanácsot kapja Kirkétől, hogy inkább Szküllához hajózzon közelebb, mivel Kharübdisz az egész hajóját képes a mélybe rántani. Odüsszeusz megfogadta a tanácsot, a hajó megmenekült, bár Szkülla elragadta hat tengerészét és elevenen felfalta őket.