Jane Goodall nyomdokain - Salonga-kalandok: Hosszú, sárga fűtenger

2009.01.21. 17:09

A Kongói Demokratikus Köztársaságban található Salonga Nemzeti Park, Afrika legnagyobb nemzeti parkja különleges titkot rejt. A Földön egyedülállóan itt élnek a csimpánzok mellett legközelebbi rokonaink, a bonobók. Jane Goodall munkásságának köszönhetően a csimpánzok életét, viselkedését, szokásait jól ismeri a tudomány, azonban a bonobókat vagy más néven törpecsimpánzokat alig néhány kutatócsoport tanulmányozza, köztük a németországi székhelyű Max Planck Intézet munkatársai. Hozzájuk csatlakozott dr. Csatádi Katalin etológus, s az ő személyes hangú beszámolóin keresztül mi is megismerhetjük a kongói kutatótábor mindennapjait.

SZEPTEMBER 12.

HOSSZÚ, SÁRGA FŰTENGER

Most keltem fel, jó későn, már 8 van. Jól vagyok, rendes hasmenésem volt, és tegnap éjjel a fejemre akart esni egy fa az esőerdőből, mert olyan vihar volt, hogy kidöntött egyet, és pont azt, ami az én sátram fölött van. De itt a táborban minden "helyiség" fölött van egy ágakból meg levelekből készült erős kis tető, úgyhogy bár az egy kicsit megroggyant, más baj szerencsére nem esett. Jövő héten jönnek munkások, akik értenek a favágáshoz és kivágják a további gyanúsakat. Elég gyakran jönnek-mennek itt az emberek, persze főleg Lompoléból es Ipopéből. Hetente kétszer hoznak ételt a hordárok, szóval van jövés-menés rendesen, nem olyan elszigetelt, mint képzeltem. Még nagyon álmos vagyok, úgyhogy nem tudok sok mindent írni, de az rém jó, hogy minden éjjel jönnek mindenféle állatok, aztán itt kotornak meg visítoznak meg énekelnek. Átlagosan 10-szer ébredek fel éjszakánként a mindenféle zajokra, de gondolom, ez változni fog. A trópusi viharokra négyből hárman felébredünk, csak az egyik srác alussza át. Kb. mintha pontosan a fejed fölött dörögne az ég 3 centivel, nagyon hangos.

... hogy folytassam, leírom az utat idefelé. Lompoléban éjjel nagyon esett az eső, az volt az első trópusi vihar, amit átéltem. Majd kiugrottam az ágyból (matracról). Nemtom, ez mitől ilyen hangos... Mindenesetre az eső után úgy tűnt, hogy jó időnk lesz az úthoz, mert nem fog sütni a nap a szavannákon. Persze, addigra kisütött. Andrew meglepő módon 15 km-ig bírta a tempómat, ezt élveztem. Az út szavannákon es erdőkön vezet keresztül: három esőerdő és két szavanna követi egymást. A szavannák sokkal nagyobbak, mint gondoltam, összességében majdnem két órát töltöttünk azzal, hogy átszeljük őket.

A szavannák olyanok, mint a filmeken: hosszú sárga fű, néhány fa elszórva, és itt ezenkívül rengeteg termeszvár. Kétféle termeszvárat láttam, az egyik hatalmas, sárga, a másik kicsi, gomba alakú és fekete. Nem tudom, mi lehet a különbség a lakói között, talán később kiderül. Az esőerdő szintén olyan, mint ahogyan az ember a biológiakönyvek meg a természetfilmek nyomán képzeli: többszintes rengeteg, tele liánnal és kevés napsütéssel. Mind a 20 km-en keresztül egy egyértelmű ösvény vezet, el sem lehet téveszteni. A nyomtáv viszont nagyon keskeny, kifejezetten nehéz gyalogolni, az ember folyamatosan rugdossa az ösvény oldalát.

Andrew, hogy az út során ne őrüljön meg a 4-5 km per óra sebességtől jobbra-balra ugrált, táncolt meg énekelt :). A szavannákra bevizeztem a kendőmet, de nagy valószínűséggel így is napszúrást kaptam, de nem baj, már elmúlt. Az erdők meg szavannák után van egy Iyaka (Jakának kell ejteni) nevű átmeneti halászfalu, ami azt jelenti, hogy nem mindig vannak lakói, csak időszakosan. Ez kb. 15 km-re van Lompolétól és 5 km-re a folyótól. Odáig tényleg jól bírtam, meg érdekes volt, és Andrew végig előttem ment. Akkor ott Iyakaban vártunk egy fél órát, amíg a teherhordók megérkeztek meg elszívtak egy cigit. Andrew végig tűkön ült, mondjuk, ő már Kinshasában is, mert már az erdőben akart lenni (jelzem, még ma sem mehetett be, később leírom, miért).

Iyaka után viszont már nehezen mentem, mert akkor már izomlázam volt, fájt mindenem, meg valószínűleg az amőba, ami a hasmenést csinálta, már dolgozott - szóval szenvedtem. Az, hogy a folyót át kell szelni, nem egészen úgy volt, ahogy elképzeltem, ugyanis nem keresztben, hanem hosszában történik a dolog... Több száz métert gyalogoltunk térdig, sőt derékig vízben. Szép tiszta volt a folyó vize, még a halakat is láttam, ahogy menekültek előlem. Aztán jött egy hidacska, a Bompindji híd, ami a Bompindji folyón visz keresztül. Elég rozoga volt, de sikerült nem leesnem róla. A híd után még jó pár száz méteren keresztül kell ilyen néhány vékony fatörzsből összetákolt hídszerűségen menni, mert ott már nem patak van, hanem mocsár. Ezen a szakaszon elég gyorsan beértek a teherhordók, akik a 25 kilós zsákkal is gyorsabban mentek, mint én.

Nagy nehezen elértünk a folyóhoz, amit ladikkal kell átszelni. Szerettem volna képet készíteni magamról, de már olyan fáradt voltam, hogy még erre is képtelen voltam. Amikor végre átértünk, akkor onnan olyan 4-500 méter a tábor. Andrew persze még akkor is ugrált... Én viszont már csak vízért tudtam könyörögni, mert az elfogyott már Iyakánál.

Forrás: Csatádi Katalin

A sátram

Aznap már nem sokat csináltam, este ettem, az ízlett, hal volt meg rizs, bab és spenót. Sőt, a tiszteletemre (asszem) kókuszdió is volt. Aludni megint nehezemre esett, mert dörgött-villámlott. Reggel ettem a rizses banánt. Na, a mai napig kb. akkor ettem utoljára :) Most már vigyorgok, de ez alatt a három nap alatt inkább vicsorogtam. Andrew-val együtt sikerült elkapnunk valami hascsikarós, fosatós nyavalyát Lompoléban, ami nem volt olyan nagyon kellemes. Gondolom, 2 éves korom óta először fordult elő, hogy becsináltam, nagyon durva, mert észre sem veszed, hogy kifolyik belőled az anyag... :) Ez a magyarázata annak is, hogy Andrew még mindig nem mehet ki a bonobókhoz: tilos betegen kimenni hozzájuk, hiszen a bonobók mint emberszabásúak és legközelebbi rokonaink, bármilyen betegséget elkaphatnak tőlünk, emberektől. Úgyhogy most itt senyvedünk a táborban, ő nem volt olyan rosszul, mint én, mert szerintem én napszúrást is kaptam. Ma éjjel viszont jól aludtam, nagyon jól! Végre. Sőt, tegnap estére sütöttek kenyeret a munkások, és azt ettem. Mást még nem nagyon tudunk enni, a szagokat még nem nagyon bírjuk, de már alakul.

Tulajdonkeppen jókor is jött ki, ezen a fosatós dolgon át kellett esni így is, úgy is, és csak szeptember 15-től dolgozom. Akkor jön ugyanis a fenológiát, vagyis a növények rendszeres ellenőrzését végző helyi asszisztens, akivel az időm felét tölteni fogom. Most már nagyjából értem, kezdem összerakni a mozaikokat: itt arra kíváncsiak, hogy a különböző növények az év során milyen változásokon mennek át, hogyan változik a levél, a virág, a termés, stb. Ebből rengeteg mindent megtudhatunk, különös tekintettel arra, hogy a bonobók mikor, miért és mit esznek. Amikor a bonobókhoz megyek majd Andrew-val, akkor is leginkább az lesz a feladatom, hogy figyeljem, mit esznek, és mintákat gyűjtök a bonobók által fogyasztott növényekből.

A bonobókhoz leghamarabb két hét múlva mehetek először. Bár szívesen mennék hamarabb, így helyes: a Max Planck Intézet egyik 2008-as tanulmánya ugyanis, ami az emberekről emberszabásúakra terjedő betegségekről szól, minimum egy hét "karantént" javasol az Európából beutazó kutatóknak. Itt ez megtoldódik az én biztonsági okításommal. Miután átestem az összes fejtágításon és átmentem a "vizsgán", akkor engednek ki az erdőbe. Egyébként a növényekről jut eszembe, hogy a gyomorgörcseimre szedtek nekem az itteniek gyógynövényeket, és készítettek teát! A tea ízét kb. csak a csikuanga körözi le, rettenetes volt, olyan keserű, hogy az iszonyat, de lenyomtam a felét, és tényleg jobban lettem.

Forrás: [origo]

A Salonga-kalandok folytatódik

A következő bejegyzésben: pizzasütés

A napló folytatását naponta közöljük, a korábbi bejegyzéseket itt olvashatja.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK