Látványos bizonyíték a nagy fehércápa eredetéről

2009.03.16. 8:09

A Florida Egyetem kutatóinak új tanulmánya segíthet megoldani egy régi őslénytani vitát: melyik cápacsoportból fejlődött ki a ma élő nagy fehércápa?

Korábbi leletek alapján néhány paleontológus arra a következtetésre jutott, hogy a nagy fehércápa (Carcharodon carcharias) kisebb termetű rokona és leszármazottja a valaha élt legnagyobb ragadozó halnak, a Carcharodon megalodon-nak. Más paleontológusok ezzel nem értenek egyet, és amellett érvelnek, hogy a nagy fehércápa a széles fogú makócápákból alakult ki. Az utóbbi csoport ennek nyomatékosítása érdekében a Carcharocles nemzetségbe sorolja a 18 méter hosszúra növő megalodonfajt, hogy ezzel is utaljanak az eltérő eredetükre.

A Journal of Vertebrate Paleontology legújabb (2009. március 12-i) számában a Florida Egyetem kutatói egyértelműen a makócápa-rokonság mellett tették le a voksukat. Szerintük a megalodonfaj és a modern fehércápák jóval távolabbi rokonságban állnak, mint azt korábban feltételezték.

A vizsgálat alapjául egy kivételesen jó megtartású, 4-5 millió éves korai fehércápafaj példánya szolgált, amely Peru területén került elő. A leletet egy olajfaligetben dolgozó farmer fedezte fel otthona közelében, az ország déli részén fekvő sivatagban még 1988-ban. Azóta magánkézben volt, és csak mostanában került a Floridai Természettudományi Múzeum gyűjteményébe. A maradvány az ún. Pisco Formációból származik, amely a miocén és a pleisztocén között rakódott le (1-9 millió évvel ezelőtt), és már eddig is híres volt a jó megtartású ősmaradványairól. Az egykori sekélytenger védett öbleiből a makócápák mellett bálnák, tengeri teknősök és lajhárok csaknem hiánytalan, összefüggő csontvázai is ismertek.

Forrás: University of Florida News

Így festhetett a cikkben szereplő, körülbelül 5 méter hosszú kihalt fehércápa (forrás: Jason Bourque, Florida Museum of Natural History)

A lelet 45 csigolyából és egy 222 sértetlen fogat tartalmazó teljes állkapocsból áll. A legtöbb fosszilis cápafajt csak izolált fogak alapján ismerjük, mivel a testük többi része a porcos váz miatt általában nem fosszilizálódik. Ez az egyetlen ismert részleges koponyamaradvány, amely a fosszilis fehércápákból megmaradt. A fogak mérete és a csigolyák növekedési vonalainak vizsgálata alapján a perui példány körülbelül 20 éves és 5-5,5 méter hosszú lehetett.

Mivel a fogak élethelyzetben őrződtek meg, a kutatóknak lehetősége volt néhány fontos megkülönböztető bélyeg vizsgálatára is, hogy meg tudják határozni a maradvány faji és nemzetségi hovatartozását. Ilyen tulajdonság például, hogy a fogak kifelé hajlanak az állkapocsból, nem pedig annak a középvonalában helyezkednek el. Megállapították, hogy a perui fosszília egy fehércápafajhoz tartozik, amely közeli rokonságban állt az Isurus hastilis fajjal. Ez a széles fogú makócápa 9-10 millió évvel ezelőtt élt, és mintegy 8 méter hosszúra nőtt. A vizsgálat megerősítette a kihalt makócápa és a modern fehércápa közötti evolúciós kapcsolatot.

Forrás: University of Florida News

A kivételes megtartású lelet 222 sértetlen fogat tartalmaz. Jól megfigyelhető a cápafogak szerkezete: a legelső fog mögött már ott fejlődnek a következők, amelyek szükség esetén a kitört fog helyére fordulnak, mint egy revolver tárjában a töltények (fotó: Jeff Gage, Florida Museum of Natural History)

A megalodonfajt a fogak alakja és széleinek csipkézettsége alapján már az 1840-es években ugyanabba a nemzetségbe sorolták, mint a modern fehércápát. A csipkézett szélű fogak a tengeri emlősök fogyasztására alkalmazkodtak. Ugyanakkor a makócápák fogának széle nem csipkézett, mivel azok elsősorban halakkal táplálkoznak. A perui fosszília durva csipkézettsége átmeneti állapotban van a széles fogú makócápák és a modern fehércápák között, vagyis éppen félúton a csipkézett szél megszerzése felé.

KAPCSOLÓDÓ CIKK