A szerelem elő látásra genetikailag is kódolt lehet

Amerikai és ausztrál kutatók ecetmuslicákkal végzett kísérletei arra utalnak, hogy - legalábbis a rovaroknál - tényleg létezik "szerelem első látásra", és genetikai alapjai is lehetnek.

Az amerikai Cornell Egyetemen végzett kísérletekben nőstény ecetmuslicákat (Drosophila melanogaster) pároztattak ugyanabba törzsbe, valamint eltérő törzsbe tartozó hímekkel. A kutatók azt tapasztalták, hogy a nőstények valamilyen módon képesek voltak megérezni, amikor eltérő törzsbeli hímekkel kerültek össze, és ezekkel szívesebben párosodtak, mint az azonos törzsbeli hímekkel.

Ez a viselkedés csökkenti a beltenyészet - és az ebből fakadó genetikai hibák - kialakulásának valószínűségét. Az eltérő törzsbeli rovarok között ugyanis nagyobb a genetikai különbség, mint az azonos törzsbe tartozók között, ezért nagyobb az esélye az egészséges utódok születésének. Az eltérő törzsbeli hímekkel való párzás után a nőstények több petét raktak, így több utódjuk kelt ki. Ez is arra utal, hogy a nőstények "bíztak abban", hogy a távolabbi rokon hímektől életképesebb utódjaik származnak majd.

Andrew Clark, a Genetics folyóiratban megjelent tanulmány egyik szerzője szerint ez "szerelem első látásra". Egyelőre nem tudják, mi váltja ki ezeknél a találkozóknál a megfigyelt válaszreakciókat. Nyilván nemcsak a látás, de talán a szaglás vagy a hallás, vagy valamilyen más érzék is riasztja a nőstényt, hogy megtalálta a biológiailag legmegfelelőbb partnerét.

A kutatók fölfedezték, hogy a nőstények már előre felkészült állapotban vannak, mielőtt még találkoznának a hímekkel. Ez azt jelenti, hogy a válaszreakcióhoz szükséges fehérjék és más vegyületek már a helyükön vannak, nincs szükség új gének aktiválódására, ahogy azt korábban feltételezték. Clark ezt az állapotot úgy határozta meg, hogy a nőstények a hímek távolléte ellenére már "szerelemre vannak hangolva".

Az ecetmuslicák és az emberek párválasztási szokásai persze elég távol esnek egymástól ahhoz, hogy a kísérletek eredményeiből közvetlen következtetéseket lehessen levonni az emberekre vonatkozóan - mondják a kutatók. Az viszont könnyen elképzelhető, hogy a nők szintén képesek megérezni, melyik férfi illik hozzájuk a legjobban genetikailag, és a testük oly módon reagál, hogy elősegítse a szexuális sikert.

Clark ennek igazolására fölidézi az emberekkel végzett híres "izzadt pólós" kísérletet. Ezt 1995-ben végezte Claus Wedekind svájci zoológus. A kísérletben részt vevő önkéntes nőkkel olyan pólókat szagoltattak meg, amelyeket előtte önkéntes férfiak viseltek két napig. A résztvevőket az immunműködés egyik legfontosabb eleme (az ún. fő hisztokompatibilitási komplex, MHC) eltérései alapján osztályozták. A kísérlet végeredménye hasonlított a mostani muslicás vizsgálatok eredményéhez. A nők azokat a pólókat, azaz férfiakat találták szag alapján a legvonzóbbaknak, akikkel a legkevésbé egyeztek genetikailag, azaz akikkel a leginkább különböztek az MHC-géneket illetően.