Tömeges sztriptíz és gruppenszex az eddig ismert legnagyobb trilobitáknál

2009.05.07. 8:40

Portugália északi részén bukkantak rá az eddig ismert legnagyobb háromkaréjosősrák-maradványokra. A több fajnál is jelentkező óriásméret a hideg, sarkvidéki vizekhez való alkalmazkodásra utal. A kihalt állatok szociális viselkedésére is fény derült: hatalmas csoportokba gyűltek össze mind a vedléshez, mind a párosodáshoz.

A trilobiták (háromkaréjos ősrákok) a földtörténeti óidő (paleozoikum) leggyakoribb és legismertebb ősmaradványai közé tartoznak. Számos lelőhelyről ismertek világszerte, Magyarországon például a Bükk-hegység északi lábánál fekvő Nagyvisnyó környékén. Maradványaik általában kicsi vagy közepes méretűek, a 30 centiméternél hosszabb példányok már viszonylag ritkák.

Spanyol és portugál kutatók Juan Gutiérrez-Marco (Instituto de Geología Económica, Madrid) vezetésével egy kivételes középső-ordovíciumi lelőhelyet írtak le a Geology májusi számában. A Portugália északi részén fekvő Arouca régió területéről körülbelül egy fél évszázada említettek először trilobita-maradványokat. A paleontológusok szerencséjére 1990-ben újra megnyitották a Canelas-kőfejtőt, ahol háztetők fedésére alkalmas palát bányásznak. Ez az utóbbi években lehetővé tette sok ezer példány begyűjtését, és a fauna modern kiértékelését.

A kőfejtőben feltáruló, mintegy 3-400 méter vastag Valongo Formáció viszonylag sekély tengerben rakódott le. A rétegsorban helyenként vékonyan laminált palák váltakoznak a vastagabb rétegekkel. Ez arra utal, hogy az egykori, rétegzett vizű tengeri medencében időnként anoxikus (erősen oxigénhiányos) körülmények alakultak ki: ilyenkor a bentosz szervezetek eltűntek a tenger aljzatról. E beásódó szervezetek, illetve emiatt az üledéket összekeverő ún. bioturbáció hiányában megőrződött az eredeti finomrétegződés.

Forrás: geoscienceworld.org

Néhány gigantikus trilobitamaradvány a portugáliai középső-ordovíciumból. A-B: Hungioides bohemicus, A: 41 cm hosszú példány a kőzetlapon. B: 21 cm hosszú farokpajzs. C-F: Ogyginus forteyi. C: 33 cm széles, összegömbölyödött példány. D: 44 cm hosszú példány. E: Részben összegömbölyödött, 32 cm széles példány. F: 70 cm hosszú példány az eredeti helyzetében. Méretarány: 10 cm. (Artur A. Sa szívességéből)

A trilobiták jelentős része összegömbölyödött állapotban, vagyis védekező pozícióban őrződött meg. Több esetben az elpusztult példány az éppen elhagyott páncél mellett fosszilizálódott, vagyis ezek nyilvánvalóan közvetlenül vedlés után pusztultak el. Ezek a körülmények jól mutatják a halálos kimenetelű oxigénszint csökkenés hirtelen bekövetkezését a tengervízben. Az oxigénhiányos környezetben lerakódott rétegek vizsgálata arra utalt, hogy ilyenkor csak a nagy termetű, opportunista trilobiták voltak életképesek az aljzaton.

A körülbelül 465 millió éves kőzetben 15 trilobita nemzetség képviselőit különítették el. A kőfejtőben rengeteg nagy méretű példányt találtak, részben teljes egyedek, részben pedig levedlett páncélok formájában. Az eddig ismert legnagyobb trilobita példány Kanadában került elő, melynek a rekonstruált hossza 72 cm volt. A portugál lelőhelyen most találtak egy 70 cm-es, majdnem teljes Ogyginus példányt, egy 21 cm hosszú izolált Hungioides farokpajzs alapján pedig az állat teljes, rekonstruált hossza elérhette a 90 cm-t. Az összes begyűjtött példányt figyelembe véve is meglepően magas a 30 cm-nél nagyobb egyedek aránya. Az ordovíciumi ősföldrajzi rekonstrukciók szerint ez a terület az egykori Déli-sark közelében feküdt, így a kutatók szerint ezeknek a trilobitáknak a gigantikus mérete a hideg vízhez való alkalmazkodás jele lehet.

Forrás: geoscienceworld.org

Nem lineárisan elhelyezkedő trilobita csoportosulások. A: Legalább 17 teljes Ogyginus fortey példány. B: Több mint 100 Ectillaenus giganteus példány levedlett páncélja. C: 18 teljes Placoparia cambriensis levedlett páncél egy hatalmas Ogyginus forteyi páncél alatt. D: A kőfejtő egyik falának felszíne, több mint 1000, részben összefüggő Ectillaenus giganteus levedlett páncéllal. Méretarány: 10 cm (Artur A. Sa szívességéből)

A trilobiták azonban nem csak a gigantikus méreteikkel tűnnek ki. Mivel a kőfejtőben hatalmas rétegfelszínek bukkannak elő a bányászat során, az egyes példányok egymáshoz viszonyított helyzete is jól megfigyelhető. Sok esetben kisebb-nagyobb csoportokban helyezkednek el a maradványok. A paleontológusok ebből fontos következtetéseket vontak le az állatok szociális viselkedéséről.

A nagyobb termetű állatokból kialakult fosszíliacsoportok egyetlen faj viszonylag kevés egyedét tartalmazzák (7-17 példány). A kisebb méretű fajok esetében viszont a példányszám meghaladja a százat, vagy extrém esetben akár az ezret is. Az egyik réteglapon 18 kis méretű, de teljes levedlett Placoparia héjat találtak egy hatalmas Ogyginus páncél alatt. Ezek a kisebb egyedek minden bizonnyal a vedlés során húzódtak rejtekhelyre, hogy a különösen sebezhető időszakban védve legyenek a ragadozók elől. A kisebb méretű trilobiták néha egyenes, cikk-cakkos, vagy hullámvonal mentén elhelyezkedő lineáris csoportosulást alkotnak.

Forrás: geoscienceworld.org

Lineárisan elhelyezkedő trilobita csoportosulások. A-C: Bathycheilus castilianus. A: Váltakozó irányban elhelyezkedő példányok, a legfelső összegömbölyödve. B: L-alakú csoportosulás teljes illetve részben szétesett példányokkal. C: Ugyanabba az irányba néző példányok két egymás melletti sorban. D: Több fajból álló, cikk-cakkos sor. Méretarány: 2 cm (Artur A. Sa szívességéből)

A kutatók kizárták annak a lehetőségét, hogy a trilobita vázakat utólagosan mosták volna össze az áramlatok (nem észlelhető irányítottság, legtöbbször egyetlen faj hasonló méretű egyedei vannak együtt, semmi nem utal áramlatok jelenlétére az alacsony energiájú környezetben). Ez azt bizonyítja, hogy ezek az állatok együtt, csoportosan éltek a tengeraljzaton. A portugáliai maradványok alapján a trilobiták egy helyen összegyülekezve, együtt vedlették le kinőtt páncéljaikat. De nem elég, hogy együtt "vetkőztek", ezután hasonló tömegjelenetek keretében kerítettek sort a párzásra. Ez nem egyedülálló az ízeltlábúaknál, hiszen hasonló jelenséget megfigyelhetünk a ma élő tőrfarkú rákoknál is.

Jelen esetben azonban az örömbe némi üröm is vegyült: a viszonylag hirtelen érkező anoxikus esemény tömeghalált okozott a parti helyszínén. Ez szomorú esemény volt a trilobiták számára, de annál örömtelibb a paleontológusoknak, akik így kivételes megtartású ősmaradványokhoz jutottak.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK