Rögtön két lábon járhattunk, miután lejöttünk a fáról

Számos főemlősfaj csuklóízületének és csontjainak alapos vizsgálata megkérdőjelezi azt az általánosan elterjedt nézetet, hogy az emberi két lábon járás valamilyen kézfejre támaszkodó ősi mozgásából alakult ki, miközben fokozatosan fölegyenesedtünk az evolúció folyamán.

Mégsem így történt?

Az emberi két lábon járás eredete körüli vita már Charles Darwin életében elkezdődött, és napjainkban is folyik. Két jelentősebb elmélet vetekszik egymással. Az egyik modell szerint az ember közvetlen őse a szárazföldön élt, és kézháton, pontosabban az ujjak kézháti bütykeire támaszkodva járt (knuckle-walking). Ilyen viselkedést figyelhetünk meg legközelebbi élő rokonainknál, az afrikai emberszabású majmoknál, azaz a csimpánzoknál, bonobóknál és gorilláknál. A másik modell a két lábon járásunkat a korábbi fán mászásra vezeti vissza. Ezt a mozgásmódot használja az összes ma élő nagy majom.

A két lábon járásnak a kézháton járásból való eredete mellett kardoskodók úgy vélik, hogy mi és az afrikai emberszabású majmok közös, kézháton járó ősből fejlődtünk ki. Szerintük ez a kapcsolat még mindig egyértelműen kitűnik az afrikai emberszabású majmok, valamint a fosszilis és a ma élő emberek csukló- és kézcsontjainak közös tulajdonságaiból.

Az amerikai Duke Egyetem két kutatója, Tracy Kivell és Daniel Schmitt azonban másként vélekedik az Amerikai Tudományos Akadémia folyóiratában (PNAS) megjelent tanulmányában. A kutatók először több mint száz csimpánz és bonobó csuklócsontjait hasonlították össze a gorillákéival.

Meglepődve tapasztalták, hogy a kézháton járás eddig két kulcsfontosságúnak tartott jelét csak a gorillák igen kis százalékánál lehetett fölismerni, holott ezek az emberszabásúak is így közlekednek. Kivell és Schmitt szerint ennek az lehet az oka, hogy a gorillák meglehetősen mereven mozgatják járás közben a mellső végtagjukat, ellentétben a csimpánzok és bonobók sokkal hajlékonyabb mozgásával. A két különböző járásmódra is magyarázatot találtak: a csimpánzok és bonobók sokkal több időt töltenek a fákon, mint a gorillák.

Ezt a tényt továbbgondolva kezdtek arra gyanakodni a kutatók, hogy téves lehet az emberi két lábon járás kialakulását a kézháton járásból kiindulva levezetni. Egyes szakemberek korábban rámutattak olyan tulajdonságokra az emberi anatómiában, amelyek szerintük a kézháton járó őstől maradhattak vissza. Egyik nevezetes példa két csuklócsont összeolvadása, amely plusz stabilitást nyújthatott őseinknek. Ez a sajátosság föllelhető a gorilláknál, a csimpánzoknál és bonobóknál egyaránt. Igen ám, de néhány makinál szintén megfigyelhető, holott ezek a majmok sosem járnak kézhátra támaszkodva, viszont nagyon ügyesek a fákon.

A kutatók végül arra a következtetésre jutnak a cikkükben, hogy az emberi ősmaradványokon eddig hagyományosan a kézháton járás bizonyítékának tekintett jellegzetességek inkább a fán lakó életmód jelei. Más szavakkal kifejezve, amikor a régmúltban élt, fán lakó ős lemászott a földre, jószerivel rögtön felegyenesedve kezdett járni.

Azt a kutatók is elismerik, hogy az átmeneti időszakból (amely valószínűleg úgy hétmillió éve lehetett) semmilyen ősmaradvány nincs, ami alátámasztaná az elméletüket, viszont a közvetlen emberi leszármazási vonalba tartozónak tekintett későbbi fosszílis leletek egyike sem származik kézháton járó egyedtől.

Forrás: PNAS