Az ősi koalák is bőgtek szex közben

A ma élő és a fosszilis koalák koponyájának összehasonlítása arra utal, hogy a csoport úgy alkalmazkodott az eukaliptusz levelek fogyasztására, hogy közben ne veszélyeztesse a már korábban kifejlődött éles hallását.

Az ausztráliai Riversleigh területéről származó, több millió éves fosszilis koponyatöredékek alapján a korai koalák is szerették a lustálkodó életmódot, és képesek voltak hangos, bőgéshez hasonló hívójeleket kiadni a párosodás során, vagy ezzel figyelmeztetni a többieket a ragadozók közeledésére. Ugyanakkor a földtörténeti miocén korból származó (24-5 millió éves) két koalafaj még nem osztozott a mai koala (Phascolarctos cinereus) eukaliptuszlevelekre korlátozódó speciális étrendjén. Ezekről az eredményekről a Journal of Vertebrate Palaeontology című szaklap legújabb számának címlapsztorija számol be.

A mai koalák eukaliptuszlevelek fogyasztására való specializálódása az ausztrál kontinens északra vándorlásának következménye volt. Ez ugyanis azzal a következménnyel járt, hogy az esőerdők jelentősen visszahúzódtak, és az eukaliptusz vált az ausztráliai erdők domináns fájává.

A koalák a Phascolarctidae erszényes család egyedüli élő képviselői, és a legnagyobb termetűek közé tartoznak a fás szárú növények leveleit fogyasztó állatok között. Az eukaliptuszlevelek közismerten szegényes és enyhén mérgező táplálékforrásnak számítanak. Ahhoz, hogy alkalmazkodjanak ennek a fogyasztásához, a fán élő erszényesek egyedülálló anatómiai és fiziológiai alkalmazkodásokat fejlesztettek ki. Ilyen például a specializálódott rágási és emésztési anatómia és a jellegzetesen egy helyben "pihenő" életmód. A nagyon jelentős különbségek a kihalt és a ma élő koalák koponyája között (különösen az arc részen) valószínűleg a rágósabb eukaliptuszlevelekhez való alkalmazkodás miatt alakultak ki.

Az Új Dél-Wales Egyetem kutatói jutottak ezekre a következtetésekre, miután több tucat részletes anatómiai összehasonlítást végeztek az oposszumok, valamint a ma élő és a két fosszilis koalafaj (Litokoala kutjamarpensis és Nimiokoala greystanesi) között. A fosszilis fajokat a világörökségi listán is szereplő Riversleigh lelőhelyén találták az ausztráliai Queensland-ben. A vizsgálat számos hasonlóságot mutatott ki a fosszilis és recens koalakoponyák hátsó része között, viszont alapvető különbségeket találtak a fogaik, a szájpadlásuk és az állkapcsaik tekintetében.

A koalák az erszényes medvékkel (wombat) állnak a legközelebbi rokonságban a ma élő erszényesek közül, de a két faj mintegy 30-40 millió évvel ezelőtt szétvált egymástól. A fosszilis koalák között eddig 5 nemzetséget és 18 fajt különítettek el a késő-oligocéntől (37 millió évvel ezelőtt) napjainkig terjedő időszakból. Ezek többsége azonban nagyon ritka az ősmaradványanyagban, és a legtöbb fajt csak izolált fogak és állkapocstöredékek formájában ismerik a paleontológusok. Ezek alapján pedig sokszor nehézségekbe ütközik a kihalt állatok viselkedésének, táplálkozásának és evolúciójának pontos feltérképezése.

A most vizsgált, teljesebb maradványok alapján a kutatók arra következtetésre jutottak, hogy a kihalt koalafajok mai leszármazottaikhoz hasonlóan képesek voltak a jellegzetes bőgő hang kibocsátására. Erre utalnak azok a maihoz hasonló nagy csontos kiemelkedések, amelyek a középső és a belső fül alkotórészeit zárták körbe. A mai koalák rendkívül specializált, helyben élő és zajos állatok. Alacsony frekvenciájú hangokat produkálnak, amelyek könnyen áthatolnak a növényzeten és akár 800 méter távolságból is jól hallhatóak. A fosszilis koaláknak hasonlóan nagy csontos fül szerkezetük volt, ami arra utal, hogy ezek is jól alkalmazkodhattak a Riversleigh miocén kori esőerdeiben a távoli hangok észleléséhez.

A modern koalák egyedi koponyafelépítése tehát egy kompromisszum eredménye, melynek révén úgy vitték végbe a rágásmódban bekövetkezett változáshoz való alkalmazkodást, hogy közben nem veszélyeztették a már meglévő fejlett hallórendszerüket.