A halálvágynál is több kell az öngyilkossághoz

Az öngyilkosságot kutató szakemberek ma már azt mondják, hogy egy befejezett öngyilkossághoz jóval több kell az egyszerű halálvágynál. Egyfajta bátorságra és valódi elszántságra is szükség van, amelynek kialakulását elősegítheti például a rendszeres fizikai fájdalom átélése, az anorexia, a gyermekkorban elszenvedett erőszak, sőt az agykéreg egy részének elvékonyodása. Az öngyilkosság megelőzésére Magyarországon nincs országos program, pedig még mindig ötödik helyen állunk ezen a téren a világban.

A halálvágy önmagában nem elég ahhoz, hogy valaki befejezett öngyilkosságot kövessen el - állítják azok a pszichológusok és pszichiáterek, akik az elmúlt néhány évben tanulmányozták a kérdést. A tett végrehajtásához bátorságra és valódi elszántságra is szükség van: ez lehet az a döntő tényező, amely megkülönbözteti egymástól az életüket valóban eldobó és a halálról csak fantáziáló embereket.

Nem igaz tehát, hogy akinek súlyos depressziója vagy bármilyen más mentális problémája van, annál a halálvágy később egész biztosan elvezet majd a befejezett öngyilkosságig. "A végső elhatározás a bátorságon kívül többek között olyan tényezőktől is függ, mint hogy ki mennyire impulzív, és mennyire tűri a fájdalmat. A legutóbbi kutatási eredmények azt mutatják, hogy a kettő együtt 'megtanulható' az élet során: aki bármilyen okból gyakrabban kénytelen fizikai fájdalmat átélni, az idővel hozzászokik ehhez az érzéshez, és a többieknél végül már könnyebben elviseli ezeket az ingereket. Kialakulhatnak továbbá olyan viselkedésformák is, mint a saját magunknak okozott fájdalmak: sok későbbi öngyilkos rendszeresen ejt vágásokat saját magán, aminek következtében fájdalomtűrő képességük magasabb lesz az átlagosnál" - írja Karen Springen a Scientific American agykutatással foglalkozó legújabb, 2010 januári számában.

A cselekvéshez szükséges elszántság

A klinikai depresszió a cikk szerint mindössze komoly kockázati tényezőknek tekinthető, az újabb vizsgálatok során viszont azt is szeretnék meghatározni, hogy a veszélyeztetettség kiknél párosul a cselekvéshez szükséges elszántsággal. Az egyik fontos tényező a családtörténet. Egy 2002-es tanulmányban 4262 dán öngyilkost vizsgáltak: az eredmények azt mutatták, hogy ha a felmenőink közül valaki így halt meg, akkor az átlagosnál két és félszer nagyobb eséllyel követünk majd el mi magunk is öngyilkosságot. Sylvia Plath írónő öngyilkossága közismert, az azonban talán már kevésbé, hogy fia, Nicholas Hughes is önkezével vetett véget az életének.

A családi örökségen kívül saját korábbi tapasztalataink is számítanak. "Minden olyan korábbi élményünk, ami hozzászoktat minket a fájdalomtűréshez, a sérülésekhez vagy a halálhoz, elszántabbá és bátrabbá tehet minket" - mondja Thomas E. Joiner, a Florida Állami Egyetem pszichológusa, aki "Mítoszok az öngyilkosságról" címmel 2010-ben jelentette meg legutóbbi könyvét. A befejezett öngyilkosság esélyét növelő korábbi tapasztalatnak tekinthető az intravénás droghasználat, az önmagunknak okozott sérülések vagy a korábbi, sikertelen öngyilkossági kísérletek. Az úgynevezett borderline-szindrómában szenvedő betegeknél kimutatták például, hogy a vizsgált betegek több mint fele szándékosan megsérti magát, 5-10%-uk pedig öngyilkossággal fejezi be életét. Ez az arány körülbelül a négyszázszorosa az átlagos népességben megfigyelhető öngyilkossági aránynak. A fájdalommal összefüggő konkrét fizikai élményeken kívül ide sorolható még az is, ha valaki egyszerűen csak sokat foglalkozik az élet erőszakos befejezésének ötletével: a halál gondolata ilyenkor egyre "otthonosabbá" válhat, és sokat veszít fenyegető idegenségéből.

Elsőre talán nem gondolnánk, de értékelhető összefüggést mutattak ki az anorexia jelenléte és a befejezett öngyilkosságok aránya között is. Egy kilenc esettanulmányt összefoglaló 2008-as tanulmány szerint az anorexia is azáltal növeli az önkézzel végrehajtott halál esélyét, hogy az evési zavarban szenvedők a rendszeres koplalás miatt hozzászoknak a fájdalom elviseléséhez (a publikáció szerzői szintén Joiner és munkatársai). Steven Stack, a Wayne Állami Egyetem szociológusa rámutat, hogy az evési zavarban szenvedők 23-szor nagyobb eséllyel hajtanak végre befejezett öngyilkosságot, mint azok, akik normálisan esznek. Stack szerint ebből a statisztikai adatból már egyértelmű, hogy az evési zavarok jelenléte jobb előrejelzője a későbbi öngyilkosságoknak, mint az általánosan elfogadott depresszió.

A fájdalomtűrő képességet növelheti az is, ha gyermekkorunkban erőszakosan molesztáltak minket. Ez egyaránt lehet fizikai vagy szexuális erőszak, a lényeg az erőszakosságon van: egy Joiner és kollégái által végzett 2007-es elemzés kimutatható kapcsolatot talált a korábbi fizikai bántalmazás és a későbbi öngyilkossági kísérletek gyakorisága között. A MgGill Egyetem kutatói egyébként egy meglehetősen nyomatékos, 2009-es eredménnyel is alátámasztották Joinerék kutatási eredményét: Moshe Szyf munkacsoportja kimutatta, hogy a gyermekkori bántalmazás nyomai molekuláris módszerekkel azonosítható nyomokat hagyhatnak az agyunkban. Szyf és kollégái olyan személyek agysejtjeit vizsgálták, akik gyermekkorukban fizikai bántalmazás áldozatai voltak, később pedig megölték magukat. Az agysejtekből kivont örökítőanyagban a DNS-hez kötődő metilcsoportok specifikus, egyedi mintázatait sikerült kimutatni - idézi az eredményeket a Scientific American.

Jelek az agyban

Mint a fenti példából is látszik, az öngyilkosság okaival nemcsak a szociológusok és pszichológusok, hanem az agykutatók egy része is komolyan foglalkozik. Egy másik, MRI-vel végzett vizsgálat például arra az igen érdekes eredményre jutott, hogy az öngyilkosságot gyakran megelőző súlyos depressziónak anatómiai jelei is vannak. Bradley Peterson és munkatársai (Columbia College of Physicians and Surgeons) az átlaghoz képest 28%-kal találták vékonyabbnak a jobb félteke agykérgi részét 66 olyan személynél, akinek a családjában korábban súlyos depressziós esetek is előfordultak. Azoknál az alanyoknál viszont, akiknél nem volt jelen ez a családi előzmény, a vizsgált agykérgi terület normális vastagságúnak bizonyult. A kutatók további megfigyelése, hogy a klinikai depressziós szülők gyermekeinek több mint felénél ki lehetett mutatni ezt az elváltozást, már hatéves korban is - írja a Scientific American.

A vékonyabb agykéreg a feltételezések szerint azáltal növeli a depresszió - és ezen keresztül a későbbi öngyilkosság - kockázatát, hogy rontja a személy koncentrációs, társas és érzelmi képességeit. Kiderült, hogy minél vékonyabb az agykéreg jobb agyféltekei része, annál súlyosabbak lesznek a figyelemmel és a táras jelzések értelmezésével kapcsolatos kognitív problémák. "További konkrét számadat, hogy a kérgi vékonyodás gyermekekben megfigyelt jelenléte később 80%-kal növelte a depresszió megjelenésének esélyét. Ezeknél a gyermekeknél a vizsgálatot követően megelőző gyógyszeres vagy pszichoterápiás kezelést javaslunk, az MRI-vizsgálatot leszámítva azonban egyedül a családi kórelőzmény alapján következtethetünk a későbbi öngyilkossági hajlamra" - mondja Peterson. A kutató meg van róla győződve, hogy az agykérgi vékonyodás egyértelműen a depressziós családtagok öröksége, abban azonban nem biztos, hogy mindez genetikai, vagy inkább környezeti hatásra alakul-e ki. Tény azonban, hogy az említett anatómiai vonás a depresszió kialakulásán keresztül az öngyilkossággal is összefüggésbe hozható.

A kéregvastagságot a Columbia Egyetemen már korai diagnosztikus jelzőként is használják azoknál a gyermekeknél, akiknek családjában korábban jellemző volt a súlyos depresszió előfordulása. Az MRI-vizsgálatok hasonló célra történő alkalmazása azonban nem elterjedt, a klinikai depresszió jelenlétén kívül pedig nemigen létezik olyan jellemző, ami alapján be lehetne jósolni egy későbbi öngyilkosságot. Kérdéses tehát, hogy kiszűrhetőek-e egyáltalán a depressziós, egyben öngyilkosságra is hajlamos személyek. "Erre sehol sem létezik megbízható szűrési módszer, így az öngyilkosság veszélyére egyedül a hozzánk forduló páciens jelzéseiből következtethetünk. Önmagában már az is egy jelzés lehet, ha valaki pszichológus vagy pszichiáter szakemberhez fordul. A prevenció nagy problémája világszerte épp ez, vagyis hogy a súlyosan veszélyeztetett személyek nem jelentkeznek" - mondta az [origo]-nak dr. Zonda Tamás pszichiáter, neurológus és öngyilkosság-kutató.