Mikor mentjük előbb a nőket és a gyerekeket?

Előbb a nőket és a gyerekeket! Az idealizált katsztrófafilmekben gyakran elhangzik ez a felszólítás, és a jól nevelt szereplők rendszerint engedelmeskednek is az utasításnak: akár saját életük árán is igyekeznek először a nőket és a gyerekeket kimenteni a veszélyhelyzetből. Hogyan viselkednek a valódi, hús-vér emberek életveszélyes helyzetekben? Erre kereste a választ egy svájci kutatócsoport, amikor két nagy hajókatasztrófa, a Titanic és a Lusitania túlélőinek különböző adatait hasonlította össze tanulmányában.

Az 1912. április 14-én éjszaka jéghegynek ütközött, majd elsüllyedt Titanicon a személyzettel együtt 2207 ember tartózkodott, közülük 1517 ember veszett a tengerbe. A három évvel később, 1915. május 7-én egy német tengeralattjáró által megtorpedózott Lusitania fedélzetén utazó 1949 emberből 1313 fulladt az óceánba. Mindkét hajó utasai közt egyaránt megtalálhatók voltak a legelőkelőbb (leggazdagabb) és a legalacsonyabb rangú (legszegényebb) társadalmi osztályok tagjai.

Számos társadalomtudós föltételezi, hogy az élet-halál helyzetekben az önérdekből fakadó reakciók dominálnak. A társadalmi összetartó erők a várakozások szerint eltűnnek, és helyüket a saját érdekből történő cselekvések váltják fel. Extrém helyzetekben a többség igyekszik a saját életét menteni, és nem törődik a társadalmi elvárásokkal. Másrészt viszont az emberek a belső motivációik miatt követhetik társadalmi normákat. Sokan helyesnek vélik ezeket, vagy félnek a társadalom rosszallásától.

Bruno S. Frey és munkatársai azért választották ki statisztikai elemzésükhöz a két híres, múlt század eleji hajókatasztrófát, mert sok közös vonásuk mellett volt közöttük egy nagyon fontos eltérés: az elsüllyedés időtartama. A Titanic teljes elmerülése 2 óra 40 percig tartott, a megtorpedózott Lusitania viszont alig 18 perc alatt eltűnt a hullámsírban. Ez a nagy időkülönbség az emberek reakciójában is nagy eltérést eredményezett. Az Amerikai Tudományos Akadémia folyóiratában (PNAS) megjelent tanulmány szerzői szerint a Titanicon volt idő ahhoz, hogy az emberek első menekülési reakcióin felülkerekedjenek a társadalmi konvenciók, és így - a Lusitaniával ellentétben - ott valóban megfigyelhetők voltak az önzetlen és önfeláldozó reakciók.

A szerzők szerint a szociális normák és a társadalmi erők kifejeződéséhez idő kell. Ha kevés az idő a cselekvésre (menekülésre), akkor az önző menekülési reakció lép előtérbe, ahol a "rátermettebbek győznek". A Lusitania gyors elsüllyedése erre példa, míg a Titanic esetében jóval több idő volt arra, hogy a társadalmi normák - legalább részben - átvegyék az ösztönös menekülési kényszer felett az uralmat.

A Titanic kifut Southampton kikötőjéből végzetes útjára

Titanic

A Titanic 1912-ben a világ legnagyobb hajójának számított: hossza 267 méter, súlya 46 238 tonna, vízkiszorítása 68 ezer tonna volt. A három hajócsavart 45 ezer lóerővel hajtották a motorok, a hajó így 21 csomós sebességgel haladhatott. A luxushajó 1912. április 10-én indult Southamptonból első és utolsó útjára, fedélzetén 2207 emberrel.

1912. április 14-én, éjfél előtt húsz perccel váratlanul egy jéghegy tűnt fel, a cselekvésre csak 40 másodperc maradt. Az ügyeletes tiszt balra kormányzást és hátramenetet rendelt el, de rosszabbul nem is dönthetett volna: a lelassuló hajó oldalával rácsúszott a jéghegy párkányára, amely mintegy 90 méter hosszan feltépte oldalát.

A mentőcsónakokban mindössze 1178 embernek volt hely, így több mint ezren eleve halálra voltak ítélve, az áldozatok száma azonban még magasabb lett, mert a csónakok nagy részét csak félig terhelve engedték a vízre. A látótávolságban lévő California gőzös nem vette a vészjelzést, mert rádiósa aludt, olyan csónak pedig, amellyel segítséget kérhettek volna, nem volt. A Titanic hajnali 2 óra 20 perckor elsüllyedt, az elsőként a helyszínre érkező Carpathia gőzös már csak alig 700 túlélőt szedhette össze.

A Titanicon az információk előbb jutottak el az első- és másodosztályú utasokhoz, és a hajószemélyzet is előnyben részesítette a mentésnél a gazdagabb utasokat. Sokan ráadásul nem is akarták elhinni, hogy a hajó el fog süllyedni. Ennek azután többek között az is lett a következménye, hogy az amúgy is kevés, a fedélzeten lévő embereknek alig több mint a felét befogadni képes 20 mentőcsónakból az elsőket szinte üresen bocsátották a vízre.

Ők is a Titanicon utaztak

A Lusitania esetében egyértelmű volt, hogy a hajó hamarosan elmerül, így itt azonnal a "küzdj vagy menekülj" viselkedés lépett előtérbe. Senki sem törődött a társadalmi konvenciókkal, mindenki igyekezett a saját életét menteni. Ráadásul a Lusitania a torpedótalálat után erősen oldalra dőlt, ami rendkívüli módon megnehezítette, sőt sok helyen lehetetlenné tette az itt amúgy elegendő mennyiségű mentőcsónak vízre bocsátását, így még nagyobb küzdelem alakulhatott ki a rendelkezésre álló helyekért.

Frey és munkatársai a túlélési esélyekről általánosságban megállapították, hogy a gyerekek 14,8 százalékkal, a gyereket kísérő felnőttek 19,6 százalékkal nagyobb valószínűséggel maradtak életben, mint a többi felnőtt utas. A felnőttek túlélési esélyeit vizsgálva - ha a társadalmi hatásokat figyelmen kívül hagyjuk - elméletileg az várható, hogy az ereje teljében lévő 16-35 éves korosztályból kerüljön ki a legtöbb túlélő. A Lusitania esetében ez így is alakult: a többi korosztályhoz viszonyítva 7,9 százalékkal több férfi és 10,4 százalékkal több nő élte túl a katasztrófát a 16-35 évesek közül, ami statisztikailag meglehetősen jelentős eltérés. (A többi korosztályt nem vizsgálták lebontva a kutatók.)

A Titanic esetében viszont érvényesült az "előbb a nőket és a gyerekeket" elv. Csak a termékeny korban lévő 16-35 év közötti nőknél volt jóval nagyobb a túlélési valószínűség (48,3 százalék) a többi korosztályhoz képest. A 16-35 év közötti férfiaknak - a Lusitania esetében tapasztaltakkal ellentétben - kisebb volt a túlélési esélyük. Az "előbb a nőket és a gyerekeket" parancsot egyébként mindkét hajón kiadta a kapitány a tiszteknek és a személyzetnek.

A Titanicon előnyt jelentett még a túlélés szempontjából a magasabb társadalmi rang is. Az első osztályú utasok részben a mentőcsónakba szálláskor is élvezték a hajón nekik kijáró "kiváltságokat".

A kutatók tanulmányuk végén megjegyzik, hogy a természetes környezet kevésbé szabályozott, mint egy kísérleti elrendezés, ezért nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy csak az időeltérés vezetett a megfigyelt viselkedésbeli különbségekhez.

Forrás: PNAS

A társas lény

Az ember társas viselkedésével - például a katasztrófahelyzetekben tanúsított magatartásával - a szociálpszichológia foglalkozik. Tanulmányozza, hogyan befolyásolják az emberek egymás vélekedéseit, érzelmeit és viselkedését, hogyan befolyásol az egyén másokat és hogyan befolyásolják őt mások, beleértve a társadalom hatását, mely meghatározza, hogy hogyan látjuk a világot. A szociálpszichológiai kutatások alapján kiderült, hogy a körülményeknek és főleg a társas tényezőknek jelentős szerepük van az ember viselkedésében, de a genetikai háttér hatása sem elhanyagolható. (Mai napig élénk vita tárgya, hogy a kulturális vagy az öröklött tényezők befolyásolják-e jobban az emberi viselkedést.)

A szociálpszichológia egyik alapműve Elliot Aronson: The Social Animal című, angolul eddig tíz kiadást megért könyve, amely magyarul A társas lény címmel jelent meg (legutóbb az Akadémiai Kiadónál, 2008-ban). A könyvből szinte mindent megtudhatunk viselkedésünk mozgatórugóiról, például arról, hogy ugyanaz az ember, aki a metrón rögtön odamegy egy rosszulléttel küzdő emberhez, miért kerüli ki az utcán fekvő embertársát.

A Lusitania 18 perc alatt elmerült a tengerben

Lusitania

A brit Lusitania utasszállító gőzöst az ír partok közelében 1915. május 7-én torpedózta meg az U20-as német tengeralattjáró. A New Yorkból Liverpool felé tartó, 202. útját teljesítő hajó utasaiból 636 utas menekült meg, 1313-an odavesztek.

Az angolok szinte azonnal kalóztámadásnak minősítették az agressziót, az Egyesült Államokban pedig a tragédia nagyban hozzájárult a németellenes hangulat felhergeléséhez, hiszen 128 amerikai állampolgár is a tengerbe veszett.