Új módszerekkel könnyebb leleplezni a gyakorlott hazudozókat

A gyakorlott hazudozók nem feltétlenül kerülik az ember tekintetét - sokan ezt gondolják a hazugság biztos jelének -, nem izegnek-mozognak sokat, nem emelik fel a hangjukat, nem vakaróznak vagy hümmögnek, legalábbis nem többet, mint az igazat mondók. Vannak azonban újabb, az átlagember által is elsajátítható módszerek a leleplezésükre.

A Hazudj, ha tudsz! című népszerű krimisorozat főhőse a gyanúsítottak mimikájából, testbeszédéből és hanghordozásából szinte tévedhetetlen biztonsággal megmondja, hogy az illetők hazudnak vagy igazat mondanak. A valóságban azonban sokkal bonyolultabb a helyzet, a közhiedelemmel ellentétben a hazugságokat meglehetősen nehéz leleplezni.

A hazugságfelismerés laboratóriumi vizsgálataiban a legtöbb ember csak alig teljesít jobban, mintha véletlenszerűen bökne rá arra, aki szerinte hazudik. "Az emberek általában azt hiszik magukról, hogy rossz hazudozók, de remekül felismerik, ha hazudnak nekik" - mondja Aldert Vrij, a Portsmouth-i Egyetem pszichológusa a New Scientist cikkében. "Valójában rendszerint ennek az ellenkezője igaz."

Az utóbbi években számos pszichológiai kutatás tárgya volt, miért olyan könnyű becsapni az embereket. Vrij és munkatársai Par Anders Granhag, a Göteborgi Egyetemről, valamint Stephen Porter, a kanadai Brit Kolumbiai Egyetemről nemrég jelentettek meg egy tanulmányt a témáról a Psychological Science in the Public Interest című folyóiratban. Cikkükben nem csupán ismertetik a különféle átverési módokat, hanem azt állítják, hogy mindenkiből lehet jobb hazugságészlelő, és ennek megvalósításához ötleteket is adnak.

A pszichológusok felvázolják azokat a gyakori hibákat, amelyeket az emberek elkövetnek, amikor megpróbálják eldönteni, hazudik-e valaki vagy sem. A legfőbb gondot az a széleskörűen elterjedt tévhit okozza, hogy a hazudók elárulják magukat arckifejezésükkel és testbeszédükkel. A valóság az, hogy nincs olyan egyértelmű viselkedés, amely mindig előfordul annál, aki hazudik, illetve soha nem fordul elő azoknál, akik igazat mondanak.

Az az elképzelés sem túl hasznos, hogy a hazudók akaratlanul is információt szolgáltatnak valódi érzelmi állapotukról az úgynevezett "mikrokifejezések" által (erre az elméletre épül a már említett tévésorozat is.) A szakkifejezést Paul Ekman amerikai pszichológus vezette be az 1980-as évek közepén azoknak az érzelmi kifejezéseknek a leírására, amelyek megjelennek az arcon, majd 0,04-0,2 másodperccel később el is tűnnek. Nem arról van szó, hogy nincsenek ilyen, akár egy másodpercig is tartó mikrokifejezések, inkább az a gond, hogy nagyon nehéz ezeket értelmezni.

A kutatók szerint a trükk az, hogy tudni kell, mit keressünk, és ne tulajdonítsunk túlzott jelentőséget annak, hogyha megtaláltuk. A gyakorlatban hajlamosak vagyunk több figyelmet fordítani a nonverbális információkra, mint a verbálisakra. Ha ezek nincsenek összhangban, akkor előnyben részesítjük az előbbieket, holott azok a legjobb hazugságfelismerők, akik egyenlően súlyozzák ezeket. Ezt azonban nagyon nehéz megtanulni még a szakembereknek is, és akkor is csak 10-20 százalékkal növelik a hazugságfelismerés eredményességét - olvasható a New Scientist cikkében.

Akadnak azonban az átlagember által is könnyebben elsajátítható módszerek. Az elmúlt évtizedben a kutatók rájöttek, hogy a hazudók inkább a gondolkodásmódjuk, semmint a cselekvéseik miatt vannak előnyben. A hazudozás komolyabb szellemi teljesítményt igényel, mint az igazság elmondása, ezért az új leleplezési stratégia a hazudók és az igazmondók közötti kognitív (gondolkodással kapcsolatos) különbségek felnagyítását célozza. "Szinte lehetetlen olyan kérdést feltenni, amely idegesebbé teszi a hazudót, mint a nem hazudót" - mondja Vrij. "Lehet azonban olyan kérdéseket feltenni, amelyet a hazudó nehezebben tud megválaszolni."

Egyik módszer erre, ha megkérik a gyanúsítottat, mondja el fordított sorrendben a történetét. Ez nehezebb, ha valami kitalált esetről van szó, mint ha olyan eseményekről beszél újra, amelyet átélt és emlékszik rá. Másik lehetőség, hogy megkérik, rajzolja le a szóban forgó helyszínt. A hazudóknak ez nehezebben megy, mivel ritkán készülnek fel egy kitalált helyszín látható térbeli elrendezésének részleteiből.

Az időpontrészletekkel is meg lehet zavarni egy embert. Gyakori trükk a hamis alibi kitalálására, hogy a valóságban megtörtént eseményeket áttolják arra az időpontra, amikor a bűncselekmény történt. A feltételezett esemény részletes időrendi sorrendjére vonatkozó kérdésekkel olyan információkhoz juthatnak a szakértők, amellyel leleplezhetik a hazugságot.

Egy másik érdekes taktika a szemkontaktus-kerülő mítosz kihasználása. Mindenki, aki megpróbál felidézni egy eseményt, időnként félrenéz, mert a szemkontaktus tartása elvonja a figyelmet. Ugyanez igaz a hazudókra is. Ha arra kérjük a hazugsággal gyanúsított egyént, hogy folyamatosan nézzen a szemünkbe, akkor megnöveljük a rá nehezedő kognitív terhet. Mivel ez már úgyis nagyobb egy hazudón, mint egy igazmondón, ezért nagyobb az esély, hogy elárulja magát. Vrij és csoportja valóban azt tapasztalta, hogy az állandó szemkontaktusra utasított hazudók több verbális és nonverbális jelet adtak, mint a nem hazudók, így könnyebb volt a lebuktatásuk.

Végül a kutatók leszögezik, hogy bár hagyományosan a hazudók mindig előnyben voltak a kihallgatókkal szemben, az új stratégiáknak köszönhetően ez az előny kezd eltűnni. A kutatók azt is hangsúlyozzák, hogy hiába tökéletesednek egyre jobban a hazugságvizsgáló gépek, az emberi intuíciót valószínűleg sosem pótolhatják.