Egyre veszélyesebb a világ a nagyragadozók eltűnésével

A csúcsragadozók és a nagy növényevők kihalása nagyon súlyos károkat okoz az ökoszisztémában: megnövekszik a fertőző betegségek gyakorisága, elterjednek a tájidegen fajok, de változások következnek be a növényzetben, a talajban, a vízben és az atmoszférában is.

Farkas a Yellowstone Parkban

Aggasztó címet adott egy nemzetközi kutatócsoport a Science folyóirat múlt heti számában megjelent figyelemfelkeltő cikkének: A Föld bolygó trofikus leromlása. (A trofikus kapcsolatok az élőlények között kialakuló táplálkozási kölcsönhatások.) A kutatók azt a következtetést vonták le vizsgálataikból, hogy a nagyragadozók és növényevők egyedszámának csökkenése a világ minden vidékén jelentős változást okoz a Föld szárazföldi, édesvízi és tengeri ökoszisztémáiban. A tanulmány azt állítja, hogy a csúcsfogyasztók eltüntetése az ökoszisztémákból talán "az emberiség legerősebb hatása a természetre". Ez a hatás csak részben jelenti az állatok közvetlen kiirtását, ennél is fontosabb a nagytestű, általában mozgékony élőlények életterének beszűkítése és feldarabolása.

A 24 kutató által végzett vizsgálatok megvilágítják a ragadozás és a növényevés mintáit és messze terjedő hatásait a globális ökoszisztémák szerkezetére és dinamikájára. A kutatók kísérletekre és megfigyelésekre támaszkodva vonták le következtetéseiket. Jordán Ferenc rendszerökológiával foglalkozó kutató, a Trentói Egyetem munkatársa az [origo] kérdésére elmondta, ritkán tapasztalható ilyen nagyszerű összefogás a szárazföldi és a vízi rendszerekkel foglalkozó kutatók között, a szerzőgárda az ökológustársadalom krémje.

Szibériai tigris

Mik azok a csúcsfogyasztók?

A csúcsfogyasztók közé olyan állatok tartoznak, mint a nagymacskák, farkasok, bölények, cápák és nagytermetű cetek. Ezek jellemzően nagytestű, hosszú életű állatok, amelyek alkalmatlanok a laboratóriumi vizsgálatokra, ennek következtében az a hatás, amelyet az ökoszisztémákból való eltávolításuk okoz, nehezen dokumentálható. A kutatócsoport áttekintette az elméleti és tapasztalati tényeket azzal kapcsolatban, hogyan befolyásolja a csúcsragadozók és -növényevők hanyatlása a Föld szárazföldi, édesvízi és tengeri ökoszisztémáit. Eredményeik arra utalnak, hogy a trofikus leromlás, vagyis a nagy csúcsfogyasztók eltűnése a természetből világszerte kiterjedt kaszkád (vízesésszerűen továbbterjedő) hatásokat okoz az ökoszisztémákban, különösen, amikor olyan tényezők súlyosbítják, mint a földhasználati gyakorlat, az éghajlatváltozás, az élőhely elvesztése és a környezetszennyezés.

"A már meglévő tanulmányok áttekintése egyértelműen mutatja, hogy a fentről lefelé irányuló kaszkád hatások erőteljesek és elterjedtek a természetben" - mondja a cikk vezető szerzője, James A. Estes, a Santa Cruz-i Kaliforniai Egyetem ökológus és evolúcióbiológus professzora. "Sürgős szükség van interdiszciplináris kutatásra annak előrejelzésére, hogyan károsítja a bolygó ökoszisztémáit a felső szinten lévő fogyasztók folyamatos elvesztése."

Példák a csúcsfogyasztók hanyatlásának hatásaira

Az oroszlánok és leopárdok számának csökkenése miatt például Afrika szub-szaharai régiójában felduzzadt a páviánok populációja. Ez nem várt módon megnövelte a bélparaziták átadását a páviánokról az emberekre, mivel a főemlősök kénytelenek az emberi településekhez közelebb kutatni élelemért.

 

A farkasok visszatelepítése a Yellowstone Nemzeti  Parkba jó hatással volt a nyárfaállományra és közvetve a hódok és az énekes madarak populációjára

A 20. századi ipari méretű bálnavadászat miatt pedig rengeteg planktonfogyasztó nagy cet tűnt el a tengerekből. Ezekről az állatokról most már tudjuk, hogy rengeteg szenet kötnek meg ürülékükkel, amely lesüllyed a tenger mélyére. A következmény: mintegy 105 millió tonna plusz szén légkörbe kerülése, ami hozzájárul az éghajlatváltozáshoz.

"A cikkben alaposan megtárgyalt trofikus kaszkádfolyamatok minden ökológiai rendszerben előfordulnak" - mondta Jordán. "A folyamat lényege, hogy a táplálékhálózatban fentről jövő hatás, például egy csúcsragadozó megzavarása, lefelé váltakozó előjellel jelenik meg. A kardszárnyú delfin például negatív hatással van a tengeri vidrára, az pedig a tengeri sünre. Így a delfin segíti a sünt, hiszen annak fogyasztóját fogyasztja. Ezeknek a kaszkádoknak a kialakulásához nincs is semmi másra szükség, mint két szomszédos préda-predátor kapcsolatra."

"A kaszkádokhoz nem feltétlenül kellenek klasszikus értelemben vett csúcsragadozók" - folytatta Jordán. "Így tehát a Balatonban, egy pocsolyában vagy éppen a belünkben is végbemennek a cikkben bemutatott folyamatok. A nagytestű, jól ismert csúcsragadozók valószínűleg fontosabbak ilyen szempontból, hiszen ők általában kevésbé helyettesíthetők más fajokkal, kihalásuk nagyobb bonyodalommal jár. A táplálékhálózat közepén és alján rendszerint nagyobb a ráhagyás, azaz a redundancia."

Kardszárnyú delfin

"A bemutatott folyamatok alapvető fontosságúak, és ezt a változatos példák sora is remekül igazolja: majdnem mindegyik esetnek könyvtárnyi irodalma van" - mondta Jordán. "Nem szabad azonban elfelejteni azt sem, hogy ezek az úgynevezett fentről jövő - top-down - hatások majdnem mindig együtt járnak a lentről jövő - bottom-up - hatásokkal. Régebben pont az ezzel kapcsolatos viták osztották meg a vizes és a szárazföldi ökoszisztémákkal foglalkozó ökológusokat. Úgy látszik, alakul a szintézis."

"A kaszkádok rejtett természete körül sincs semmi misztikum. Sok ökológiai folyamat időbeli lefutása eltér a mi megszokott emberi időskálánktól: egyszerűen nem érzékelünk olyan hatásokat, amelyek mondjuk évtizedek alatt mennek végbe. Pont ezért lehet fontos szerepe a szimulációs modellek vizsgálatának. Ilyeneket használ például halászati előrejelzésekre a Mezőgazdasági és Élelmezési Világszervezet (FAO), és a módszertan folyamatos fejlesztéséhez magyar kutatók is hozzájárulnak" - zárta a cikkel kapcsolatos kiegészítését Jordán Ferenc.