Nyüzsgő életet fedezett fel a Holt-tengerben az első búvárexpedíció

A Holt-tengerről egy ideje már gyanítják a kutatók, hogy valami rejtélyes történik a tömény, sós víz mélyén. Mivel a tó vize szinte azonnali fulladást okozna, ha véletlenül lenyelnék, eddig nem tolongtak a búvárok, hogy a titok végére járjanak. 2010-ben azonban megtört a jég, és az idén bemutatott eredmények sok meglepetéssel szolgáltak.

Sóval bevont sziklák a Holt-tenger partján

A Holt-tenger első ránézésre, sőt hosszas tanulmányozás után is teljesen kihaltnak tűnik. A sókoncentráció eléri a döbbenetes 33,7 százalékot, azaz a tó vize körülbelül tízszer sósabb, mint az óceánoké, amelyek sótartalma mindössze 3,5 százalék. A magas sótartalom miatt a part menti sziklákat sókéreg borítja, és a vízbe bemerészkedő fürdőzők akarva sem tudnak lemerülni. A fürdés húsz percnél tovább nem ajánlott, mert a tó kiszívná a vizet az emberi testből (a hatalmas ozmózisnyomás-beli különbség miatt).

A Holt-tenger másik érdekessége, hogy ez a Föld legalacsonyabb pontja. Ráadásul évről évre alacsonyabb lesz, mert a Jordán-folyóból eredetileg ide ömlő vizet eltérítették, hogy Izrael, Jordánia és Palesztina lakóinak szomját oltsa. A tó vízszintje évente több mint egy métert csökken. Ha ez továbbra is így folytatódik, akkor a tóra ugyanaz a sors vár, mint például az Aral-tóra: szélfútta sósivataggá változik.

A Holt-tengerről egy ideje már gyanítják a kutatók, hogy valami rejtélyes történik a tömény, sós víz mélyén. Mivel a tó vize szinte azonnali fulladást okozna, ha véletlenül lenyelnék, eddig nem tolongtak a búvárok, hogy a titok végére járjanak. 2010-ben azonban megtört a jég. Néhány rettenthetetlen búvár elhatározta, hogy feltárja a tó geológiai és biológiai titkait, és mindezt videóra veszi.

A biológusok már az 1930-as évek óta tudják, hogy a tó még nem teljesen halott. Tele van mikrobákkal, amelyek egész jól elboldogulnak abban a sós lében, amely távol tartja a vetélytársaikat, amelyek barátságosabb környezetben legyőznék őket. Általánosságban véve a víz 1000-10 000 ősi egysejtűt, úgynevezett archaeát tartalmaz milliliterenként. Ez az érték ugyan jóval alacsonyabb, mint a tengeri mikrobák koncentrációjáé, de azért még így is elég jelentős. Néha, amikor kedvezőek a körülmények, a tavon vörös színű vízvirágzás figyelhető meg. Ilyen fordult elő 1980-ban és 1992-ben.

A holt-tengeri búvárkodás veszélyei

A Holt-tengerbe nemcsak lemerülni nem könnyű, de különleges felszerelés is kell hozzá. Annak a búvárnak, akinek Hawaiinál elég volt 6 kilogramm súly a merüléshez, itt 45 kilogrammot kellett magára erősítenie. A holt-tengeri búvárkodáshoz speciális, a teljes arcot takaró, a szemet és a szájat is védő maszkot kell viselni. Egy véletlen nyelés a sós vízből a gége megduzzadását okozná, és szinte azonnali fulladásos halálhoz vezetne. A szemet érő sós víz irritációt és akár vakságot is okozhat rövid időn belül. A ruhának is tökéletesen kell zárnia, hogy a sós víz ne szívja ki a testből a nedvességet.

A tavaly a vízbe merészkedő, de eredményeiket csak most nyilvánosságra hozó izraeli és német búvárokat meglepő kép fogadta. A Holt-tenger fenekén édesvizű források fakadnak. A felszín alatt 30 méterrel akár 15 méter átmérőjű és 20 méter mély kürtőkből tör fel a víz. Ezeket a forrásokat különféle érdekes geológiai alakzatok veszik körül.

Az alábbi videón látható, ahogy a víz kiáramlik a kürtőkön át. A jelenség hasonló a mélytengeri füstölgőknél megfigyelhetőhöz, de itt nem több száz fokos, ásványokban gazdag, kénes víz tör fel, hanem a környező víznél kevésbé sós (és ezért kisebb sűrűségű) víz keveredik a tömény sós vízzel (bár ez a víz is kéntartalmú).

 

 

Ami azonban itt is igazán különlegessé teszi ezeket a forrásokat, az a közelükben nyüzsgő élet. A forrássziklák tetejét zöld biofilmek (mikrobák alkotta bevonat) borítják. Ez a biofilm fotoszintézissel hasznosítja a nap energiáját, de képes felhasználni a vízben lévő szulfidokat is. A sziklák alját kizárólag szulfidokat fogyasztó (szulfidok oxidációjából energiát nyerő) baktériumok borítják. Ezek fehér biofilmeket alkotnak.

A Holt-tengerben korábban még sosem találtak baktériumtelepeket vagy biofilmeket. Az ezekben élő baktériumoknak még a kürtők körül hirtelen változó édes és sós vizű áramlatok okozta koncentrációingadozásokkal is meg kell birkózniuk. Mint azt a búvárcsoport egyik tagja, Danny Ionescu, a lipcsei Max Planck Intézet tengerbiológusa a Scientific Americannek elmondta: az extremofil baktériumok közül eddig ismert szélsőségesen halofil, vagyis sókedvelő mikrobák elpusztulnak, ha édesvízbe kerülnek, és fordítva. A kutatók jelenleg még csak találgatnak azzal kapcsolatban, hogyan viselik el a sókoncentráció ilyen szélsőséges ingadozásait a források környékén élő baktériumok.

A kutatók újabb merüléseket terveznek, hogy többet megtudjanak ezekről a különleges lényekről. Ezek nem hasonlítanak sem a Holt-tenger más részein található mikrobákhoz, sem azokhoz, amelyek az időnkénti vörös vízvirágzást előidézik. Ráadásul nagyon sokfélék - sokkal nagyobb a biológiai diverzitásuk, mint halofil rokonaiknak.

Archaeák és az élővilág háromdoménes rendszere

Az élőlényeket korábban öt országba (prokarióta - sejtmag nélküli - egysejtűek, eukarióta - sejtmagvas - egysejtűek, gombák, növények és állatok) sorolták. Az öt ország elméletét az elmúlt években az új genetikai-genomikai fölfedezések hatására egyre inkább felváltja az úgynevezett háromdoménes rendszer, amelyet Carl Woese dolgozott ki és publikált a múlt század utolsó negyedében. E rendszer három doménjét, azaz az élővilág filogenetikus osztályozásának legmagasabb egységeit az archaeák (Archaea), a baktériumok (Bacteria) és az eukarióták alkotják.

Az archaeák és a baktériumok csoportja a korábbi prokarióták kettéválasztásával jött létre. Az archaeák ("ősbaktériumok") felépítése hasonló a baktériumokéhoz, de elkülönítésüket sok jellemzőjük indokolja. Ezek közé tartozik például, hogy genetikai anyaguk átírása (transzkripció) és "lefordítása" (transzláció) sok szempontból az eukarióta szervezetekben megfigyelthez hasonló, valamint az archaeák lipidjeinek szerkezete eltér mind a baktériumokban, mind az eukariótákban található lipidekétől. Az archaeákra korábban szinte kizárólag extrém - például szélsőségesen forró, oxigénhiányos - környezetekben bukkantak rá, de a tudósok újabban egyre több "normális" környezetben élő archaeát fedeznek föl.