Még ma is rettegünk az élve eltemetéstől

2011.12.12. 10:27

Bár ma már alapos vizsgálatokkal győződnek meg egy ember haláláról, és az élve eltemettetésnek szinte nullával egyenlő az esélye, ritkán még mindig előfordulhat. Pár száz évvel ezelőtt viszonylag gyakran megesett, hogy eszméletlen, de még élő betegeket fektettek a sírokba, a 19. században pedig rémtörténetek erősítették az ettől való félelmeket.

Egy 18. század elejéről származó történet szerint egy ír asszony, Margorie McCall rövid betegség után meghalt, és a többnapos virrasztás után eltemették a shankilli temetőbe. A halott asszony ujján ott maradt a jegygyűrűje, amit a férje nem tudott levenni az ujjáról. A sírt a temetés után hamarosan felkeresték a sírrablók, akik a halott ujját levágva akarták elvinni a gyűrűt. Az asszony - talán az éles fájdalomtól - hirtelen magához tért, a sírrablók pedig fejvesztve elmenekültek. A nő ezután hazatért az otthonába, ahol halálra rémítette férjét és rokonait. Néhány évvel később, amikor valóban meghalt, újra eltemették a shankilli temetőben és - máig látható - sírkövére a következő szöveget vésték: "Egyszer élt, de kétszer temették el".

A sírkő ellenére azonban többen kételkednek a történet igazában, különösen azért, mert számos változatban kering az európai folklórban. Az élve eltemetés azonban nagyon is valós veszély volt az elmúlt évszázadokban.

Tafofóbia

Az élve eltemetéstől való rettegés, orvosi szakszóval a tafofóbia (a görög taphosz - sír és a phobosz - félelem szóból) még napjainkban sem túl ritka, holott a modern világban közel sem fenyegeti annyira ez a veszély az embereket, mint akár csak pár száz évvel ezelőtt. Középkori sírok feltárásakor több száz olyan sírra bukkantak, amelyekben a halottak nem úgy feküdtek, ahogy feltehetőleg eltemették őket. A régészek és az antropológusok véleménye szerint e halottakat - vagy legalábbis egy részüket - élve temethették el, és a sírban magukhoz térve megpróbálhattak kijutni.

Forrás: Northfoto

Különösen nagy volt a veszélye az élve eltemetésnek egyes nagy járványok idején, hiszen ilyenkor senki sem igyekezett alaposabban megvizsgálni a fertőzésben elhunytakat. Ezért viszonylag gyakran előfordulhatott, hogy eszméletlen, de még élő betegeket tettek a sírokba. Élve eltemetés azonban még a kor körülményeihez képest alapos vizsgálat esetén is előfordulhatott. Igaz, hogy még a 18. században sem voltak igazán megbízható módszerek a halál beálltának megállapítására. Kétes esetekben az orvosok a "halott" orrának tollal csiklandozása, csalánnal csapkodás, vizelettel való szájöblítés vagy a lábkörmök alatti rész tűvel szurkálása alapján mondták ki a halált. Nem csoda, hogy több tehetős ember arra kérte orvosát, hogy a temetése előtt vágja el a torkát, vagy szúrjon tűt a szívébe.

William Tebb angol társadalmi reformer 1896-ban megjelent Premature burial and how it may be prevented (Elsietett temetés, és hogyan lehet megelőzni) című könyvében korabeli orvosi feljegyzések alapján 219 olyan 17. századi esetet gyűjtött össze, amikor majdnem élve temettek el valakit, és 149-et, amikor ténylegesen eltemették a holtnak hitt tetszhalottakat. Ezenkívül tíz olyan esetről is beszámol, amikor a "halottak" a boncoláskor tértek magukhoz. A feltárt esetek sokasága annyira megdöbbentette Tebbet, hogy egy társaságot alapított az idő előtti temetés megelőzésére. Saját temetéséről pedig úgy rendelkezett, hogy csak akkor földeljék el, amikor az oszlás egyértelmű jelei láthatóvá válnak rajta.

Rémtörténetek és csengős koporsók

Noha a 19. században már viszonylag kevés élve eltemetés fordult elő, ezek a hírek nagy visszhangot kaptak az újságokban. Tovább erősítették az emberek félelmét az élve eltemetésről szóló rémtörténetek, így például Edgar Allan Poe elbeszélései (Az elsietett temetés, Az Usher-ház vége). Ez a félelem arra ösztönözte a feltalálókat, hogy olyan koporsókat fejlesszenek ki, amelyekből vészjelzést adhatnak le a magukhoz tért tetszhalottak. Az egyik ilyen találmányt, a csengővel felszerelt koporsót 1868-ban szabadalmaztatta az amerikai feltaláló, Franz Vester. A találmányról készült illusztráción maga Abraham Lincoln elnök fekszik a koporsóban.

Wikimedia Commons
Csengős koporsó tervrajza

Ezek a találmányok azonban nem terjedtek el, szemben az élve eltemetésről beszámoló rémtörténetekkel. 1886-ban például egy Woodstockban hirtelen meghalt - legalábbis úgy hitték - Collins nevű lányról számolt be a New York Times. A lányt pár nappal később kihantolták, hogy másik temetőbe vigyék, és ekkor fedezték fel, hogy a lányt élve temették el. A halotti leple csíkokra volt szaggatva, térdét felhúzta az állához, egyik karja a feje alá csavarodott, és vonásai szörnyű szenvedésről árulkodtak.

1901-ben egy terhes asszony, Madame Bobin érkezett Angliába egy gőzhajóval Nyugat-Afrikából. Úgy tűnt, hogy a nő sárgaláztól szenved, ezért rögtön kórházba szállították. Itt rosszabbra fordult az állapota, míg végül holttá nyilvánították és eltemették. Egy nővér később hangot adott annak a véleményének, hogy az asszonyt túl korán temették el. Azt mondta, észrevette, hogy a test nem hűlt ki, és remegést látott a hasizmoknál. Ezt hallva Madame Bobin apja kihantoltatta a testet. A jelenlévők elborzadva látták, hogy a koporsóban egy nemrég született halott csecsemő is fekszik az asszony holtteste mellett. A boncolás kimutatta, hogy Madame Bobinnek nem volt sárgaláza, és halálát fulladás okozta a koporsóban. Az egészségügyi dolgozók elleni perben 8000 font kártérítést ítéltek meg az apának.

Végül azoknak, akik úgy gondolják, hogy ilyen esetek ma már nem fordulhatnak elő, álljon itt egy tavalyi történet. Egy 76 éves lengyel méhész, Josef Guzy egy méhcsípés után szívrohamot kapott, és összeesett. A helyszínre érkező orvos holtnak nyilvánította. Már a temetést készítették elő, amikor a temetkezési vállalkozó még egyszer benyúlt a koporsóba, hogy az "özvegy" kérésére levegyen egy nyakláncot. Ekkor gyenge pulzust vett észre, és a "halottat" mentővel rögtön az intenzív osztályra szállították. Néhány hét lábadozás után visszatérhetett otthonába.

KAPCSOLÓDÓ CIKK