Már Szent László is bekeményített Szent Istvánhoz képest - büntetések ezer éve

2012.02.10. 14:40

Már Szent László is "bekeményített" Szent Istvánhoz képest, a botozást 1920-ban visszahozták, a tiszti becsületszó nevében büntetlenül agyon lehetett lőni egy munkást, az ÁVH pedig a középkorias kínzásokat élesztette fel. Milyen fordulópontok voltak az elmúlt ezer évben a bűncselekmények megítélésekor?

 

Gyilkosság és árulás - ezek mindig is a legfőbb bűnöknek számítottak a világon szinte mindenütt, így persze Magyarországon is. Koronként különbözött azonban a többi bűncselekmény megítélése, különösen a magántulajdon szentségének megsértése. A lopás a XVIII. századig Magyarországon a legsúlyosabb megtorolt bűncselekmények közé számított. Ennek okát Béli Gábor magyar jogtörténeti munkájában, annak is "A tradicionális jog" alcímet viselő kötetében találjuk meg: a tolvajok elfogására, az útonállók kifürkészésére többnyire nem állt rendelkezésre megfelelő karhatalom, ezért az elrettentés érdekében sújtották szörnyű büntetésekkel a lopást.

Orrlevágás, nyelvkitépés

A XI. század végén, Szent László törvényei szerint már az első lopás után halállal bűnhődött az a szabad ember, aki 10 dénár értékű dolgot (körülbelül egy baromfit) tulajdonított el. Jellemző módon ekkor a szolgák jobban jártak: őket csak másodszorra végezték ki (mert feltetehetőn a rabszolgákhoz hasonló vagyontárgynak számítottak). Egy korábbi szent királyunk, az államalapító I. István alatt viszont még a "három csapás" elve érvényesült (nevezhetnénk így is Szent István rendelkezéseit, a tavaly ismét a köztudatba került alapelv nyomán), hiszen akit harmadszor kaptak el lopás miatt, az számíthatott a halálra. 

Szent László korában nem mindenkire vonatkozott a halálbüntetés: ha a lopás értéke nem érte el egy baromfi árát, akkor csonkítás várt a tettesre: kéz- vagy orrlevágás, nyelvkitépés esetleg vakítás. Mai szemmel nézve még megrázóbb, hogy a tolvaj gyerekét is büntették, Szent László idején 10 éves, Könyves Kálmán ("felvilágosodottabb") uralma idején 15 éves kortól. Szolgák esetében előfordult a fül vagy az orr levágása. Szent István még lehetővé tette, hogy a szolga megválthassa magát a büntetés alól.

Változó értékhatárok

A borzalmas középkori büntetések sokáig érvényben voltak Magyarországon. Évszázadokkal később azonban, a rendiség idején, az akasztás ritkult egy kicsit, a nemesek és a nők pedig fővesztéssel bűnhődtek a nagyobb lopások esetében. A kisebb értékeknél maradt a testi vagy a vagyoni büntetés, de a szabályok helyenként és időben is eltértek egymástól Béli Gábor szerint. A halálbüntetést maga után vonó elkövetési érték állandóan változott. 1656-ban Nyitrán egy bárány vagy egy birka jelentette ezt, Erdélyben a XVI. században 1 forint vagy 1 juh eltulajdonítása miatt számíthattak a legsúlyosabb ítéletre a bűnösök.

A zavaros helyzetet még jobban összekavarta ugyanakkor a sokféle bíráskodási fórum is. Kövér György 1990-es gazdaságtörténeti tanulmányából ("Piacgazdaság - polgárosodás - demokrácia") kiderül ugyanis, hogy még a XVIII. és XIX. században is egymás mellett léteztek a falusi, községi, földesúri, úriszéki és megyei bíróságok, s ehhez hozzátehetjük: ezek a helyi jelentőségű ügyekben ítélkeztek elsősorban, nem az országos fontosságúakban.

A XVII. században a halálbüntetéssel járó lopás értékhatára tovább emelkedett, illetve az ismétlődő bűncselekmények esetén alkalmazták csak ezt. A XIX. századtól a lopást már rendszerint börtönnel vagy testfenyítő büntetéssel sújtották - írja Béli.

Míg manapság a drogbűnözés szerepel az üldözendő cselekmények között, a kora újkorban a dohányzást tiltották. Akkor persze nem egészségügyi okokból, hanem a gyakori tűzvészek miatt ítélték veszélyesnek ezt a szenvedélyt. Pénzbüntetés sújtotta ezért a dohányzókat például Borsod megyében (1671-től). A büntetés 4-12 forint között ingadozott ekkortól kezdve, és botbüntetésre is átváltható volt.

A középkor feltámadása: 1920

A botbüntetés testi fenyítésként középkori büntetés volt, a XIX. század végére ez minimálisra szorult vissza. Ám jellemző a magyar jogfejlődésre, hogy a modern törvényalkotások után (amire a Csemegi-féle büntetőkódex a legismertebb példa az 1867-es kiegyezés utáni évtizedben) a XX. században visszaesés következett be. A trianoni sokkot és a Tanácsköztársaság (rém)uralmát feldolgozni képtelen Magyarország 1920-ban még a botbüntetést is visszaállította.

A Horthy-kor kezdetének megdöbbentő jogszabálya azonban olyannyira negatív visszhangot váltott ki Európában (az akkori kormányt az itthoni ellenvélemények nem nagyon érdekelték az 1920-as nemzetgyűlési vita szerint), hogy végül a magyar bíróságok ezt a büntetési fajtát nem alkalmazták - erről a Csizmadia Andor által szerkesztett (és társszerzőként is jegyzett) Magyar állam- és jogtörténet című kötetben olvashatunk.

Forrás: AFP/Roger-Viollet

A tiszti becsületszó nevében

Tíz évvel később, szintén a Horthy-korban alkották meg a katonai büntetőtörvénykönyvet, amely büntetlenséget biztosított annak a katonai egyenruhát viselő tisztnek, aki a "becsülete ellen más személy jelenlétében intézett jogtalan támadás folytatásának megakadályozása céljából az őt megillető fegyvert azonnal használja". Így a külön "tiszti becsületre" hivatkozva elképesztő esetek történtek. A hadsereg tisztikarára vonatkozó becsületügyi szabályzat szerint ezt a becsületet a tiszt ugyanis nemcsak jogosult, hanem köteles is volt "védeni". Ha ezt nem tette meg, akár tiszti állásától is megfoszthatták.

Így fordulhatott elő, hogy "egy Balatoni nevű hadnagy" agyonlőtt egy munkást, annak "egyetlen sértő szaváért" - olvasható a Csizmadia szerkesztette kötetben. A hadbíróság a tisztet később felmentette, a polgári bíróság ugyanakkor utóbb a megölt munkás kiskorú gyermekei számára tartásdíj fizetésére kötelezte a hadnagyot.

Egymillió büntetőeljárás az 1950-es években

Az abszurd büntetőjogi szabályozás a XX. század második felében sem volt kivételes. A középkori gyújtogatásellenes törvényeket idéző ötvenes évekbeli esetet például Gyarmati György citálja a pár hónapja megjelent "A Rákosi-korszak" című könyvében. Egy ebédkészítéshez rakott tűzből a kötet szerint véletlen tűzvész keletkezett, amit gyújtogatásnak minősítettek a hatóságok, és kivégezték a "bűnöst".

Ha disznóvágásra összegyűlt néhány egykori katonatárs, az már "szervezkedésnek" számított, egy rossz régi térkép birtoklása a családi iratok között "háborús bűntett" volt. Így tehát nemcsak abszurd szabályok, hanem abszurd és tragikus bírói ítélkezés jellemezte az 1950-es éveket, és akkor még nem is beszéltünk a kiagyalt, koncepciós perekről. A padláslesöprések, a kényszerbeszolgáltatások idején (1948-53) a parasztok közül Gyarmati György szerint 400 ezret ítéltek el "közellátási bűntett" címén, kihágási bírságot 850 ezren kaptak 1951-53 között. Összesen egymillió büntetőeljárás indult 1950-53 között Magyarországon, és végül 650 ezer vádirat érkezett be a bíróságokhoz. Ezek közül 390 ezer esetben elmarasztaló ítélet született. A számokat nem soroljuk tovább, és a középkorias ÁVH-kínzásokat sem idézzük fel, mert az Államvédelmi Hatóság működése aztán végképp kívül esett minden törvényes előíráson. 

Szegő Iván Miklós

KAPCSOLÓDÓ CIKK