Példátlan megtorlásból született a Kádár-rendszer

2012.05.26. 8:04

A magyar történelem legvéresebb és legsúlyosabb megtorlása a pontosan száz éve született Kádár János nevéhez fűződik. Az 1956 utáni elnyomás persze nem Kádár találmánya volt, a szovjet hatóságok nélküle is elkezdték az eljárásokat, de aztán gyorsan átvette az irányítást a magyar pártvezetés.

Bár a Kádár-korszak döntő részében a hatalomgyakorlás a puha diktatúra jegyében zajlott, nem lehet megfeledkezni a magyar történelemben példátlan méretű kivégzéssorozatról, a zömében 1957 és 1961 között zajlott kádári megtorlásról. A Kádár-korszak kezdetén több mint kétszáz embert juttattak bitófára, jeltelen sírokba temették az áldozatok egy részét, több ezer embert bebörtönöztek. Maga Kádár 280 halálos ítéletről beszélt Mihail Gorbacsovnak 1985-ben.

Összehasonlításképpen: az 1848-49-es szabadságharc után Haynau körülbelül 150 embert végeztetett ki, és 1-2 ezer ember kerülhetett börtönbe.

A kádári megtorlás során 10-20 ezer embert kilakoltattak. Sokan az állásukat vesztették el a forradalom után: pedagógusokat, vasutasokat, katonatiszteket bocsátottak el tömegesen. Az országból becslések szerint 180-200 ezer ember menekült el a megtorlás miatt.

A fegyveres harcokban 1956-ban húszezer ember sebesült meg, Horváth Miklós történész szerint a forradalom és szabadságharc önmagában 2346 halálos áldozatot követelt, 1847-et Budapesten, 596-ot vidéken. Ezután tízezres nagyságrendben helyeztek embereket közbiztonsági őrizet alá (magyarán: internálták őket, mintegy 13 ezer emberről lehet szó). Kahler Frigyes jogász-történész idéz ugyanakkor egy állítólagos kijelentést arról, hogy 1956 után 1,1 millió embert akart internáltatni Kádár János.

Kádár fordulata

Hogyan lett Kádár Nagy Imre politikai szövetségeséből egy szovjet protektorátus, egy bábállam vezetője? Ma már egyértelműnek tűnik: Huszár Tibor történész Kádár-életrajzából is kiderül, de M. Kiss Sándor történész írásaiból is tudhatjuk, hogy Kádár 1956 novemberének első napjaiban - valószínűleg Münnich Ferenc hatására - elpártolt Nagy Imrétől és a forradalomtól, és átállt a szovjet oldalra. Moszkvában november 2-án és 3-án hozhatta meg erről a végső döntést.

Mindez alighanem moszkvai fenyegetéssel is párosult, hiszen Kádár könnyen Nagy Imre oldalán, a vádlottak között találhatta volna magát a levert forradalom után. Nem kételkedhetett benne, hogy a szovjetek keményen bántak volna vele, ha előhozzák az 1956. október 25. és november 1. közötti napjait, amikor például életében másodszor vett részt a magyarországi kommunista párt feloszlatásában (MDP) és egy új létrehozásában (MSZMP). Ezt tette már 1943-ban is, amikor Békepárt néven szervezte újjá a pártot.

Az előzmények: a Rajk-per

Kádár tehát féltette az életét, és tudta jól, hogy mitől kell félnie. Hiszen ő maga is szolgált sztálinista belügyminiszterként 1948-tól 1950-ig, és asszisztált legjobb barátja, komája, vagyis Rajk László peréhez 1949-ben. (A komaságról csak annyit: a kivégzett Rajk fia, ifj. Rajk László keresztapja maga Kádár János volt - erről Gyarmati György történész tartott előadást tavaly az állambiztonsági levéltárban.)

Rajkot kivégezték, és Kádár asszisztálására a másik egykori barát, Péter Gábor, a rettegett ÁVH-főnök börtönből írt vallomásszerű irata is emlékeztet. (Pétert még 1954-ben ítélték el, abban az évben, amikor Kádárt kiengedték a börtönből. Kádárt magát is Péter Gábor tartóztatta le 1951-ben. Ez érzékelteti, hogy a kommunista párt vezetői közötti korábbi barátság mennyit ért a sztálinista Rákosi idején, aki a Rajk-pert is kifundálta, de Kádár letartóztatását is elrendelte, majd Péter Gábor börtönbe vetésénél is kulcsszerepe lehetett.)

Péter Gábor így emlékezett vissza Rákosi ("az Öreg") és Kádár (idősen őt is majd "az Öreg"-ként emlegetik beosztottjai) beszélgetésére a Rajk-perről. Mármint Kádár így idézte fel neki a Rákosival folytatott eszmecserét: "Tudod, Péter, sehogy sem mentek a fejembe ezek a jegyzőkönyvek. Nem tudom, hogy készülnek. Nem tudtam hinni bennük. Tele voltam kétkedéssel. Nem értettem, hogy lehet ez. Bementem az Öreghez, és az Öreg 1 órán át meggyőzött engem, hogy minden így igaz. Ezért most már elhiszem." Hogy Péter Gábor igazat mondott-e vagy sem, nehezen dönthető el, Kádár János ugyanis hatalomra kerülve, 1956 után mindent megtett, hogy a korábbi koncepciós perek iratait eltüntesse. Ez nem sikerült neki teljesen, de sok filmfelvételt, dokumentumot semmisítettek meg ebből a korból.

Kezdetben az 1956 utáni megtorlás sem Kádáron múlt

Ahogyan 1949-ben a Rajk-perben sem volt döntő szerepe, kezdetben a forradalom utáni megtorlást sem Kádár határozta meg. A KGB és a szovjet katonai hatóságok maguk kezdtek intézkedni, ehhez persze találtak magyar segítőket az egykori ÁVH-sok, sztálinista katonatisztek és a frissen toborzott pufajkások személyében.

Kádár azonban fokozatosan "képbe került", majd átvette az irányítást is. Münnich Ferenc elérte, hogy a szovjetek által megkezdett "kiszállításokat" leállították, a forradalmárok ellen itthon indítottak eljárást. Szerov tábornok már 6300 magyart rakott vagonba, őket fordíttatta vissza Kahler Frigyes szerint Münnich.

Sortüzek

Az úgynevezett Katonai Tanács december 4-ei ülését szintén Kahler idézi, itt tisztázták, hogy a katonák "hajlandók-e tüzelni a tömegekre". Ezután került sor a Nyugati pályaudvarnál december 6-án és Salgótarjánban (december 8-án) azokra az emberiségellenes bűntettekre, tömeggyilkosságokra, amelyekről a Fővárosi Bíróság utólag, a rendszerváltás után ítélkezett. Miskolcon december nyolcadikán, Egerben december 11-én történt hasonló mészárlás. Összesen több száz ember vesztette életét ezekben a kiprovokált akciókban.

A karhatalmisták önkényeskedése nemcsak tömeggyilkosságokba torkollott: sorozatos volt a verés, a kihallgatások közben a kemény vallatás, de egyedi gyilkosságok is történtek Kahler szerint. Közben folytak szovjet eljárások is, ezekről azonban kevés adat maradt fenn.

A Brusznyai-per

A Brusznyai-per is állítólag a KGB-vel kezdődött Debrecenben, ugyanakkor a forradalom idején Veszprémben tevékenykedő, nagy tekintélyű, mérsékelt álláspontot képviselő Brusznyai Árpádot 1958-ban már nem szovjet nyomásra végezték ki. És nem is a szovjetek utasítására temették jeltelen sírba, hanem nagy valószínűséggel ebben a helyi, veszprémi magyar pártvezetésnek volt szerepe. Brusznyait a bíróság eredetileg nem is ítélte halálra, hiszen inkább megfékezni próbálta a forradalom idején az atrocitásokat, nem szította a hangulatot október 23. után. Később módosították életfogytiglaniját halálos ítéletre.

Brusznyai sorsa nemcsak a jeltelen sírba tétel miatt emlékeztet Nagy Imréére: a forradalom miniszterelnöke mérsékelni próbálta az egyre jobban elszabaduló indulatokat október 23. és november 4. között. Kezdetben hezitált ugyan Nagy, de aztán egyértelműen a forradalom mellé állt. Az ő kivégzésére ugyanúgy 1958-ban került sor, mint Brusznyaiéra. Ebben pedig a magyar pártvezetésnek, személyesen Kádár Jánosnak volt döntő szerepe.

A Nagy Imre-per

A szovjetek ugyanis - nagy valószínűséggel - 1958-ban már nem kértek halálos ítéletet Nagyra. Többször el is halasztatták Kádárral a Nagy Imre-pert. Kádár azonban a Moszkvával korábban egyeztetett halálos ítéleten nem akart változtatni, és ebben végül az ő álláspontja győzött, nem a nemzetközi helyzetre inkább tekintettel lévő, a Nyugattal ekkor éppen megbékélésre törekvő Hruscsové.

Forrás: AFP

Természetesen az MSZMP vezetése (ezt a pártot Nagy Imre és Kádár János együtt alapította) határozta meg 1956 után a fontosabb perekben a felelősségre vonást. A bíróságoknak ebben a folyamatban a végrehajtói szerep maradt. Így került sor sok más perre, például az Íróperre is. Ennek során Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt és Tardos Tibort ítélték el. A nyugati magyar emigráció hatásának is betudható Standeisky Éva szerint, hogy Déry nem súlyosabb büntetést kapott (kilenc év akkoriban nem minősült súlyosnak), mert a politikai vezetés valószínűleg mérlegelte az írók esetleges keményebb elítélésének negatív külföldi visszhangját is.

Az áldozatok száma

Kahler Frigyes szerint 1956 után a statáriális bíróságok egy év alatt 513 vádlott ellen (304 ügyben) jártak el, 405 személy esetében hoztak elmarasztaló ítéletet: 70 személyt halálra (17,8 százalék) ítéltek. 72,6 százaléknak 10-15 év börtön, 9,6 százaléknak 5-10 év börtön volt a büntetése.

A forradalom utáni megtorlásról egymástól eltérő adatok állnak rendelkezésre: az akkori igazságügyi miniszter, Nezvál Ferenc 10 ezer elítéltről tudott 1958 végéig. Más források 21-23 ezer emberről beszéltek, de Münnich Ferenc például már 1957-ben 25-26 ezer elítéltről tett említést. Nezvál szerint 259 halálos ítéletet hajtottak végre, de ennél vannak magasabb számok is. Szakolczai Attila történész 229 nevet azonosított a kivégzettek közül a kilencvenes évek elején, Gosztonyi Péter ugyanakkor 453 áldozatról szól. Vannak 300 fölötti számok is.

A fiatalkorúak kivégzésének lehetősége itt is adott volt Kahler szerint. Mansfeld Pétert az 1957. évi 34. törvényerejű rendelet alapján végezték ki. (Tehát a közhiedelemmel szemben nem azért vártak a kivégzésével, hogy betöltse a 18. életévét, és nagykorú legyen.)

A megtorlás levezénylői

Kik irányították a megtorlást? Horváth Miklós történész szerint az MSZMP Központi Bizottsága és Politikai Bizottsága határozatai alapján egy operatív bizottság állt fel. Ennek tagjai voltak: Biszku Béla belügyminiszter, Nezvál Ferenc igazságügy-miniszter, Szénási Géza legfőbb ügyész és Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Rajtuk kívül fontos megemlíteni a politikai ügyek nyomozását országosan irányító Szalma Józsefet (ő a Nagy Imre-per előkészítésében is részt vesz, Rajnai Sándorral együtt). Rajnai és Szalma - ha nem Biszkunak, akkor a belügyminiszter állambiztonsági helyettesének, Tömpe Andrásnak jelentettek a Nagy Imre-per előkészítésekor. Szalma és Rajnai tehát végrehajtó volt, hiszen az operatív bizottság a belügyminiszter vezetésével döntött Horváth szerint a politikai nyomozásokról, a vizsgálatok irányáról.

Forrás: AFP

A végrehajtók közé tartoznak a vérbírák is: itt mindenképpen fel kell jegyezni a hírhedt Vida Ferenc nevét. Ő illegális párttagként Kádár János beosztottja volt a Horthy-korban, majd 1958-ban ő ítélte halálra Nagy Imrét, Gimes Miklóst és Maléter Pált. A Nagy Imre-per ügyésze Szalay (Szalai) József volt - a legfőbb ügyész helyettese -, ő kért halálos ítéletet a vádlottakra. 

Voltak azonban olyanok is, akik nem vállalták a vérbíróságot, és az ügyészségen sem voltak hajlandóak közreműködni a halálos ítéletekben. Közülük sokakat meghurcoltak, volt, akit elítéltek, még többen elvesztették az állásukat. Mások maguktól hagyták el a bírói-ügyészi pályát. Közéjük tartozott a Kádár-korszak utolsó igazságügyi minisztere, a sokáig jogszociológusként dolgozó Kulcsár Kálmán is.

Részlet Kádár beszédéből, a Moszkvával való egyeztetésről
 
"Teljes az összhang a Nagy Imre-Losonczy-féle csoport áruló szerepének szigorú megítélésében. Helyeslik harcunkat, amelyet a párt és a népköztársaság erejét aláásó revizionista nézetek ellen, az osztályellenség és az imperialisták aknamunkája ellen folytatunk, a párt forradalmi egységének, a népköztársaság állama, a magyar proletárdiktatúra megerősítéséért, az ellenforradalom erőinek teljes szétzúzásáért."  
 
Kádár János 1957. március 31-ei beszéde Ferihegyen, a Moszkvából való hazaérkezése után.

Forrás: 1957. április 2., Népszabadság, 2. oldal.



KAPCSOLÓDÓ CIKK