Kádár primitív bosszúja

Nagy Imre, Rajk László, Rákosi Mátyás, Farkas Mihály, Gerő Ernő és Kádár János pozícióharcát elemezték a Kádár-konferencia résztvevői. A nagyközönség számára eddig ismeretlen politikai szövetkezések, árulások és a primitív bosszú epizódjai elevenedtek meg a száz éve született Kádárt és vetélytársait félidézve.

A Politikatörténeti Intézet Kádár-konferenciáján a szerdai bevezető előadások viszonylag pozitív, a sikerekre koncentráló előadásai után csütörtökön a hangsúly a kádári politika negatív jelenségeinek elemzése felé tolódott el. Feitl István, az intézet főigazgató-helyettese Kádár és Rákosi viszonyát elemezte. A két politikus már 1937-ben találkozott a szegedi Csillag börtönben. Ekkor Rákosi gyakorlatilag "kihallgatta" Kádár Jánost, majd "igazolta" őt - nagyjából a horthysta rendőrséggel való együttműködést volt hivatott tisztázni (kizárni) ez a beszélgetés az illegális kommunista mozgalmon belül.

Pártfegyelmit kap Kádár

Kádár rögtön a második világháború után pártfegyelmivel kezdte a pályafutását. Az 1943-ban általa feloszlatott hazai kommunista párt és a Békepárt névre keresztelt új tömörülés megalapítása miatt kapta a megrovást. A fegyelmit Gerő Ernőtől, tehát nem Rákositól kapta Kádár, de azért Gerő is ugyanannak a Moszkvából hazatért kommunista csoportnak a tagja, amelynek Rákosi volt az "oszlopa". Rákosiban a negyvenes évek végén Kádár szinte vakon hitt már.

Feitl szerint a fiatalabb Kádár és a nagy tekintélyű Rákosi viszonya sosem volt túlzottan baráti. Ám Kádár "hite" és Rákosi belé vetett bizalma egyre magasabbra emelte Kádárt a kommunista hierarchiában. Egy idő után Rajk Lászlóval és Farkas Mihállyal együtt Kádárt is abba a triumvirátusba sorolták, amely átveheti majd egyszer a hatalmat a kommunisták idősebb - Rákosi és Gerő által fémjelzett generációjától. Kádár főtitkárhelyettessé avanzsált 1946-ban a kommunista pártban: ez is Rákosinak köszönhető, majd a belügyminiszterből külügyminiszterré buktatott Rajk László pere és kivégzése után ketten maradtak - Farkas és Kádár - a pozícióharcban.

A Rajk-per

Feitl nem sok szót vesztegetett a Rajk-perre, ezért fontos hangsúlyoznunk, hogy a per idején Kádár János volt már a belügyminiszter, éppen Rajkot, jó barátját váltotta ezen a poszton 1948-ban. Kádár szerepe a Rajk-perben nem teljesen tisztázott, de az bizonyos, hogy részt vett az eljárás több fázisában is, noha a koncepció kiagyalója Rákosi Mátyás volt. Hozzátehetjük: Rákosi egy ideig gondolkodott azon, hogy 1949-ben ne Rajkot, hanem Nagy Imrét végeztesse ki a kirakatperben, de aztán alighanem Rajkot ítélte veszélyesebb ellenfélnek.

Kádár egy moszkvai gyárlátogatáson

A Rákosi-korszak tobzódásának csúcsán, 1951-ben Kádár is börtönbe került, ami mutatja, hogy a kommunista belügyminiszterek sorsa nem volt könnyű. (Ráadásul Feitl nem szólt Zöld Sándorról, aki Rajk és Kádár után lett belügyminiszter, s öngyilkosságot követett el. Sőt öngyilkossága előtt az egész családját kivégezte - legalábbis a hivatalos verzió szerint.)

Farkas marad szabadon a trióból

Így a Feitl által felvázolt triumvirátusból, a Rajk-Kádár-Farkas trióból csak Farkas Mihály maradt életben vagy szabadon az ötvenes évek elején. Sőt Farkas a hatalom legfelső régióiig emelkedett, része lett a Rákosi-Gerő-Farkas-Révai "négyesfogatnak." Ez a börtönbe vetett Kádárt nem arra sarkallta, hogy magában leszámoljon a kommunizmussal, hanem az államvédelmi hatóságra (és az ÁVH főnökére, Péter Gáborra, egykori barátjára, akit ő mutatott be Rákosinak), illetve Farkas Mihályra hárította a felelősséget.

Kádár ugyanis nem volt ideologikus alkat (ez már Rainer M. János előadásából tűnt ki), és ezért nem elméleti megújulást keresett a börtönben. Így amikor Nagy Imre hatására 1954-ben Kádár kiszabadult a börtönből, nem Nagy Imre reformvonalához csatlakozott, hanem ismét Rákosi kegyeit kereste, és Farkas Mihály elleni beadványokat szerkesztett.

Nagy Imre és Farkas Mihály

Ebben Feitl szerint szerepet játszhatott az is, hogy e pillanatban átmenetileg Farkas Mihály éppen Nagy Imre politikáját támogatta. (Igaz, Farkas utóbb elárulta Nagyot, de Kádárt Farkas Mihály Nagy Imréhez való akkori közelsége valóban megriaszthatta a börtönből kilépve.) Ugyanakkor Rákosinak sem feltétlenül hódolt immár be Kádár, nem volt meg benne az a vakhit, amelyet a negyvenes évek végén vetett Rákosiba.

Jelzi ezt, hogy 1956-ban, a forradalom kitörése előtt jó néhány hónappal - amikor fokozatosan újra felemelkedve a kommunista pártvezetés legfelső köreibe jutott ismét - Kádár immár a főideológus Révai Józseffel és a volt szociáldemokrata Marosán Györggyel együtt Rákosi megbuktatásán dolgozott Feitl szerint. S ehhez is jól jött a Farkas Mihály elleni fellépés, mert a Farkas elleni vizsgálóbizottság felállításakor Kádár áttételesen a koncepciós perek mögött álló Rákosit hozta nehéz helyzetbe.

Rákosi Kádárt akarta saját utódjának

Rákosi észlelte Kádár mesterkedéseit, és bukásakor nem véletlenül, de paradox módon Kádárt javasolta utódjául. Moszkva azonban ekkor, 1956 júliusában még nem bízott Kádárban, hanem kipróbált emberét, Gerő Ernőt ültette a pártvezéri tisztségbe. (Ez rossz öntésnek bizonyult utóbb, hiszen Gerő tétova, hol fenyegető, hol határozatlan viselkedése fokozta a bizonytalanságot 1956 októberében.)

Rákosi azonban nem valami látnoki képesség miatt választotta volna Kádárt. Úgy gondolta, őt könnyebb lesz majd megbuktatnia, ha vissza akar térni a hatalomba, mint a Moszkvában jól "beágyazott" Gerőt. Ez az álma azonban nem vált valóra, mert Kádár később, az 1956-os forradalom után is megőrizte posztját, és elérte, hogy Moszkva ne engedje haza Sztálin elvtárs egykori legjobb tanítványát. 

Nagy Imre és Kádár viszonya

Ugyanezt a pozícióharcot Nagy Imre és Kádár viszonylatában elemezte Rainer M. János. Ő Kádár és Nagy között a legfőbb különbséget abban látta, hogy bár mindketten pártfunkcionáriusok voltak, Kádár inkább pragmatikus, jó szervező, jó apparatcsik, míg Nagy Imre a pártértelmiségi vonulatot, az ideologizáló, elméleti törekvéseket ambicionáló politikus volt - és rossz szervező.

A szovjet uralom elleni felkelés, az 1956-os forradalom első napjaiban, október 28-áig a két ember mégis azonosan ítélte meg a helyzetet: Kádár és Nagy is meglepődött a felkelt magyar társadalom viselkedésén. Mindkettejükben megvolt ugyanakkor a törekvés arra, hogy ezt megértsék, és aztán a magyar nép érdekében a felkelés indokait Moszkvának is elmagyarázzák. Kádár ezzel azonban csak egyetlen egy napon, november 2-án, immár Moszkvában kísérletezett, megpróbálta a szovjet vezetőknek elmagyarázni a magyar felkelés indokait. Nagy Imre viszont - ezt már a történelemből tudjuk - teljes lelkesedéssel állt végül a forradalom mellé, és szakított Moszkvával.

Primitív bosszú

Kádár utóbb megfordította a dolgokat: a magyar társadalomnak akarta megmagyarázni Moszkva álláspontját, és ha kellett, akkor a legkeményebb eszközökkel. Ezt szolgálta a megtorlás is, ha netán valaki nem akarta volna ezt megérteni.

Ugyanakkor Rainer felhívta a kádári megtorlás egy sokkal "primitívebb és brutálisabb" okára is a figyelmet. Szerinte az 1956 utáni kivégzésnek, sőt "Nagy Imre megölésének" - ezt Kádár utolsó beszédéből idézte Rainer - az oka végtelenül ősi volt. A szemet szemért, fogat fogért elvéről van szó tulajdonképpen. Ezt Kádár azzal magyarázta utolsó zavaros (1989-es) szónoklatában, hogy 1956-ban volt olyan, akit a cipője színe miatt kivégeztek az utcán. Rainer szerint éppen ez, a bosszú, a primitív bosszú volt Kádár egyik motívuma, amikor Nagy Imrét végül kivégeztette, méghozzá olyan körülmények között, amikor Hruscsov és a szovjet vezetés ezt már nem is kívánta volna meg tőle. Ekkor jött el 1958. június 16., amikor Kádár Nagy Imrét bitófára küldte, és majd egy börtön udvarába, később jeltelen sírba temettette.