Tudni lehetett, hogy elpusztul a doni hadsereg

2012.11.02. 7:57

A második világháború menetét megfordító, pusztító erejű szovjet offenzíváknak még hírük-hamvuk sem volt 1942 októberében, ám az új magyar honvédelmi miniszter mintha megsejtett volna valamit a közelgő doni katasztrófáról.

Hetven évvel ezelőtt, 1942 őszén a 2. magyar hadseregre már a pusztulás várt a Don-kanyarban. A magyar katonai és politikai vezetők, de a csapatainkat kiszolgáltatott helyzetbe hozó németek sem látták előre, hogy télen hol készül majd az egyik döntő csapásra a Vörös Hadsereg. 

Vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos nyugalmazott tábornok, frissen kinevezett magyar hadügyminiszter 1942 októberében végiglátogatta a nagyjából a mai Ukrajna, kisebb részben pedig a mai Oroszország területén állomásozó magyar megszálló csapatokat, illetve a Don-kanyarban a fronton küzdő elsővonalas alakulatokat  A látogatásról hazatérőben Kijevben a magyar Tábori Újságnak adott nyilatkozatot, amelyet a Pesti Hírlap 1942. október 31-én közölt.

"Minden egyes honvédünkre gondunk van"

Az interjúban a miniszter szinte könyörgött a Don-kanyarban harcoló honvédekhez: "Az a kérésem hozzájuk, bízzanak a vezetésben! Tartsanak ki híven megszentelt zászlóik mellett! Hozzák meg az áldozatot drága hazánkért abban a tudatban, hogy azt minden időben egy szebb és biztosabb Magyarországért teszik. Írja meg, kérem, azt üzenem, hogy minden egyes honvédünkre gondunk van, és nem feledkezünk meg azokról a szolgálatokról, amelyeket a jövőnek tesznek. Üzenem nekik, hogy harcukat aggódó szeretettel figyeli az egész nemzet."

Forrás: AFP
Német csapatok a második világháborúban - Don-kanyar

A miniszter eközben szinte tehetetlenül nézte az eseményeket. Bár a hadműveleteket részben a magyar vezérkari főnökség irányította, valójában a német vezérkar, illetve személyesen Hitler döntött a kötelékébe adott és iszonyatos veszteségek elé néző 2. magyar hadseregről. Ez az alakulat a Don mentén vonult fel, és vívott 1942 októberében egyelőre csak állóháborút a szovjetekkel.

Súlyos veszteségek a hídfőcsatákban és az állóháborúban

Az állóháború annak volt betudható, hogy 1942 nyarán, kora őszén elakadt a Dél-Oroszország ellen intézett német offenzíva, miután a Wehrmacht óriásit hibázva kétfelé osztotta a támadóéket. Végül nem érték el a Kaukázuson túli olajmezőket, és Sztálingrádnál sem sikerült áttörniük a szovjet védelmi vonalat (részletes térképek itt).

A magyarok is hasonlóképpen jártak: a Donnál nem jutottak ki mindenütt a folyópartra, az úgynevezett hídfőcsatákban ugyanis (1942. július 18. és szeptember 16. között) súlyos veszteségeket szenvedett a 2. magyar hadsereg. Ezek a hídfők, amelyeket a Don nyugati oldalán tudtak megtartani a szovjetek, később még nagy jelentőségre tesznek majd szert, mert megőrizték a lehetőséget arra, hogy a Vörös Hadsereg innen ellentámadást indítson.

A. I. Puskásnak a Szovjetunióban 1966-ban, Budapesten 1971-ben megjelent könyve (Magyarország a II. világháborúban) szerint az egyik magyar ezred az urivi és korotojaki tíznapos harcok során a 160 harckocsijából 138-at vesztett el. Innen, az urivi hídfőtől indul majd - többek között - 1943 januárjában a mindent elsöprő szovjet támadás is, mert ezt a magyaroknak nem sikerült megszerezniük nyári és ősz eleji offenzíváik során.

Szabó Péter 2008-as, a Rubiconban megjelent tanulmánya szerint 26-27 ezer főre tehető a Don menti hídfőcsaták véres vesztesége, vagyis az elesettek, sebesültek és hadifoglyok száma. Az 1. páncélos hadosztály harckocsijainak a fele, a 7. könnyű tüzérezred lövegállományának pedig a java veszett oda. Az emberveszteség egy részének pótlására érkeztek ugyan az arcvonal mögé új katonák, de csak novembertől, és többnyire a bevetésük is késlekedett. Az anyagi veszteségeket viszont nem tudták igazán pótolni a magyar és a német hadvezetőség részéről, ami tragikusnak bizonyul majd az 1943. januári szovjet áttöréskor.

Csúcspolitikusok fiai voltak a seregben

A 2. magyar hadsereget hazai viszonylatban jól felszerelték, csak itt éppen a "magyar viszonylat" azt jelenti, hogy kevés tüzérséggel, a páncélosok ellen kevés védelmet nyújtó fegyverzettel látták el a magyar katonákat. Abban azonban téved a témával foglalkozók egy része - például évtizedekkel ezelőtt Nemeskürty István -, hogy "kétszázezer embert cinikusan a halálba küldtek", és eleve szándékosan szerelték fel gyengén a sereget.

A pótlások elmaradása 1942 őszére viszont valóban súlyos helyzetet teremtett a Don-kanyarban. Nagybaczoni Nagy Vilmos a szeptember végi hivatalba lépése után éppen ezen akart változtatni. Az utánpótlást és a személyi állomány kiegészítését sürgette, ezzel azonban elkésett, mert a katonák váltása a legrosszabb pillanatban következik majd be: az 1943. januári szovjet támadás napjaiban. Pedig az arcvonal mögött már késő ősztől kint tartózkodott a friss személyi állomány.

Forrás: AFP
Hitler látogatása az orosz fronton

A sereg "eleve elrendelését", áldozatul való odadobását cáfolja Szabó Péter 2008-as tanulmánya is. Aligha küldték volna szerinte vágóhídra az akkori politikai elit csúcsvezetőinek fiait. E hadsereg kötelékében szolgált ugyanis Horthy kormányzó fia (Horthy István tartalékos repülő főhadnagy, aki 70 éve, 1942 augusztusában halt meg a fronton), illetve az akkori miniszterelnök, Kállay Miklós, valamint két elődje, Imrédy Béla exkormányfő és a néhai Gömbös Gyula fia is harcolt ebben a hadseregben. Közülük az 1936-ban meghalt miniszterelnök, Gömbös fia, Gömbös Gyula huszárszázados 1943. január 15-én, a nagy szovjet támadás idején esett el.

Szó sincs győzelemről vagy a katonák hazatéréséről

Nagy Vilmos miniszter 1942. október 31-ei interjújában a legmeglepőbb nem az, amiről szólt, hanem az, amiről nem. A győzelemnek még az esélyéről sem hangzott el egy mondat, de még a katonák hazatérését sem ígérte a nyugalmazott tábornok.

Ehelyett az interjúban a hadiözvegyekről, a hadiárvákról, az ellátás és a csomagküldés javításáról és a télre való felkészülésről ejt szót a miniszter, akit öt héttel korábban, 1942. szeptember 24-én neveztek ki, és akit "zsidóbarátsága" miatt majd a németek és a nyilasok is támadni fognak. (Végül a szélsőjobboldal nyomására és Kállay Miklós miniszterelnök taktikázása nyomán 1943 júniusában távozik a kormányból. "Zsidóbarátságáról" nyíltan tárgyalt a saját főnöke, Kállay az olasz követtel, Anfusóval. A magyar miniszterelnök azonban nem tudhatta, hogy nagybaczoni Nagy Vilmos kezébe jut majd Anfuso jelentése, amelyet Mussolininak küldött.)

Javítottak a munkaszolgálatosok körülményein

Minisztersége első napjaiban még nagy elánnal kezdett neki nagybaczoni Nagy Vilmos a hivatali teendőinek. Rendezni akarta a magyar honvédelem ügyeit, ám számos javaslata meg sem valósult. Emlékiratai szerint hiába javasolta az elfáradt csapatok leváltását, jobb felszerelését, a katasztrófa elhárítására már sem ideje, sem eszközei nem voltak. Egyedül a munkaszolgálatosok borzalmas és embertelen helyzetén változtatott némileg 1942 őszén - bár emlékiratai tanúsága szerint ennek sem volt mindig foganatja. (A miniszter 1965-ben az izraeli Jad Vasem Intézet döntése értelmében megkapja a "Világ Igaza" címet, amelyet a vészkorszak alatti embermentők érdemelnek ki.)

Forrás: Wikimedia Commons

A miniszter is leírja emlékirataiban, hogy a legiszonyatosabb veszteségeket végül a zsidónak minősített személyek munkásszázadai szenvedték el a  Don-kanyarban: csak minden tizedik élte túl a megpróbáltatásokat, 50 ezer ember közül mindössze 5-6 ezer tért vissza. A harcoló alakulatok tagjainak ennél sokkal nagyobb esélyük volt a túlélésre, nagybaczoni Nagy Vilmos szerint a 200 ezer magyar katonából 60-70 ezer maradt meg.

Találkozás Hitlerrel

A két hétig tartó, a megszállt szovjet területeken és a Don-kanyarban tett szemléje során Nagy Vilmos személyesen akarta látni azokat az intézkedéseket is, amelyek "megsegítik honvédeinket a Tél tábornokkal vívott nehéz küzdelemben". Ma már tudjuk, hogy a miniszter eközben Hitlerrel is találkozott vinnyicai főhadiszállásán. (Erről ugyanis az 1942-es Pesti Hírlap-cikk nem tesz említést.) A német náci vezér ekkor még grandiózus - bár a korábbiaknál már visszafogottabb - terveit sorolta neki. Moszkvát például ekkor már nem akarta elfoglalni a Führer - Nagy Vilmos személyes emlékei szerint. (A Horthy-kor miniszterének Végzetes esztendők című könyve a Kádár-korszakban jelent meg.)

Nem tehetett sokat a miniszter

Forrás: Wikimedia Commons

Az adott pillanatban még nem lehetett tudni egyértelműen, hogy mi következik 1942/43 telén. A miniszter (a jobb oldali képen) azonban már tehetetlen volt: a magyar hadsereg a németek kötelékében, a németeknek alárendelve harcolt a Donnál. Így a magyar miniszter legfeljebb kéréseket fogalmazhatott meg, amelyeket a németek vagy figyelembe vettek, vagy nem. Mint később kiderült: inkább nem. Nem adtak például nagyobb páncélos fedezetet a magyar csapatoknak. (Pontosabban az erre a feladatra kijelölt Cramer-hadtest bevetéséről csak személyesen Hitler dönthetett, márpedig ez kritikusnak bizonyult az 1943. januári áttöréskor, amikor minden perc késlekedés döntő jelentőségűnek bizonyult.)

Nem volt elég aknavetőjük és tüzérségük sem a magyaroknak, sőt hiány volt harckocsiból is. Ezt nagybaczoni Nagy Vilmos emlékiratai egyértelműen leszögezik, de az 1942. október 31-én közölt interjúban, a háború alatt persze ezt nem nyilatkozhatta hivatalosan.

Így aztán körülírta a problémákat: "Legelsősorban a hírhedt orosz tél mostohaságával kell számolni. Az utak úgyszólván járhatatlanok s a távolságok óriásiak. Hazai viszonyok között mindez szinte elképzelhetetlen. Így aztán természetesen az utánpótlás nehéz. Az élelem, a ruházat, a lőszer lassabb tempóban jut el a csapatokhoz. Elkövettünk mindent, a vezetőség a legkisebb eshetőségekkel is számolt., a nehézségeket legyőztük, és minden szállítmány idejében a helyére érkezik."

A valóság persze más volt: a magyar harcoló alakulatokhoz sokszor nem érkezett meg a szükséges ellátmány, ruha és élelem. Szabó Péter 2008-as elemzése szerint ebben szerepet játszott "egyfajta megmagyarázhatatlan géhás tartalékolás és takarékoskodás is" a keleti hadműveleti terület "gyér vasúti kapacitása" és a "szállítóeszköz-hiány mellett". A váltásra váró katonák éheztek, fáztak, nélkülöztek a fronton.

Hadiözvegyek és hadiárvák

A miniszter szólt a hadiözvegyekről és hadiárvákról, illetve a katonák otthonmaradt hozzátartozóiról is. "Máris intézkedés történt a hadisegély felemelésére. Ezt a kérdést közmegelégedésre fogjuk elintézni. De rendezzük a nemzet egyik nagyon fontos problémáját, hadiárvák, hadiözvegyek, hadirokkantak sohase fognak olyan helyzetbe jutni, hogy elhagyatottaknak és veszteseknek érezzék magukat. Ők valamennyien óriási áldozatot hoztak, tehát áldozatos szeretettel áll melléjük az állam is."

Végül Nagy Vilmos elmondta, hogy kétszeresére emelik a Donnál harcoló katonák zsoldját. "Azzal az elhatározással vettem búcsút katonáinktól, hogy jogos és indokolt kívánságaikat minden körülmények között teljesíteni fogjuk. Ennek kapcsán máris közölhetem, hogy honvédeink zsoldját a kétszeresére fogjuk felemelni."

A zsold emelése azonban nem segíthetett a katonákon, akiknek hiányosan felszerelve kellett szembenézniük a Vörös Hadsereg mindent elsöprő offenzívájával nem sokkal később, 1943 januárjában.