Szivárog a halál Amerika alatt

Száz évvel a nagaszaki atomtámadás után sem lehet majd lakóparkot építeni ott, ahol az Egyesült Államok hadserege előállította az első plutóniumbomba alapanyagát. A világ- és a hidegháború tízezer évre ihatatlanná tette a vizet a hanfordi bázis környékén, ahol most is szivárog a radioaktív iszap a sebtében épült, elavult tartályokból. Azt senki sem tudja, hogy mikor éri el a Columbia folyót.

Felhők és a szomszédos várost ért gyújtóbombák füstje borította az eget 1945. augusztus 9-én a japán Kokura városa fölött. Ezért az amerikai B-29-es bombázó legénysége a célpontlistán második Nagaszakit választotta. Helyi idő szerint 11 óra 2 perckor, ötszáz méteres magasságból dobták le a városra a történelem első plutóniumbombáját. A robbanásban körülbelül 40 ezren meghaltak, 25 ezren megsebesültek, de évtizedekkel később is pusztít a már alacsony szintű radioaktív sugárzás.

Gombafelhő egy 2002-es kísérleti atomrobbantás után

Forrás: AFFP/Department of Energy

A Kövér embernek (Fat Man) nevezett bombához egy amerikai kisváros, Hanford közelében gyártották a plutóniumot (a helyszín itt van a Google térképén). A városban lakó mintegy ezerötszáz embert és a wanapum törzs tagjait 1942 decemberében kitelepítették. A világ első plutóniumtermelő reaktorát 1943 augusztusában kezdték felhúzni, 1944 szeptemberében készült el, és először 1944 november 6-án termelt alapanyagot az atombombához.

A dolgozóknak kevesebb mint egy százaléka tudta, hogy pontosan mi is folyik a minden nagyobb lakott településtől távoli helyszínen Washington államban, Seattle-től 250 kilométerre délkeletre - több ezer munkásnak azonban csak akkor lett némi fogalma az üzem szerepéről és fontosságáról, amikor a sajtó beszámolt a hirosimai és a nagaszaki robbantásról. A nukleáris hulladék tárolására henger alakú föld alatti tározót létesítettek. A tartályok egyetlen fallal épültek.

Nem tudják, miért eresztenek a tartályok

A hidegháború enyhülésével sorra leszerelték a plutónium-előállító üzemeket, egymás után kapcsolták le az erőműveket. A 177 föld alatti tartály azonban maradt, és az egyikből február közepén szivárogni kezdett a radioaktív anyag. A kilyukadt tartályban nagyjából 1,7 millió liter sugárzó iszapot tárolnak, és 570-1140 liter folyhatott el belőle. A február 15-i hírek szerint a többi tartályban még nem észleltek szivárgást, és az ellenőrző kutakban sem mértek magasabb sugárzást. A telepet ellenőrző Energiaügyi Minisztérium szóvivője február 22-én már azt jelentette be, hogy hat tározó szivárog, de azt nem tudni, hogy miért. 

Így néznek ki a hulladéktároló tartályok a hanfordi bázison

Forrás: MTI/AP/The Tri-City Herald/Richard Dickin

Már korábban is voltak szivárgások: a telepen összesen 200,6 millió liter nagy radioaktivitású folyadékot tárolnak, egy 2008-as jelentés szerint az évek során ebből 3,78 millió liter szivárgott el a talajba. A mostani szivárgás egyelőre közvetlenül nem veszélyezteti a környezetet és a környéken lakók egészségét, mert valószínűleg évekbe telik, amíg eléri a talajvíz szintjét - mondta Washington állam kormányzója, Jay Inslee.

A telep helyszínét úgy jelölték ki 1942 végén az amerikai műszaki hadtest hadmérnökei és az építkezés fővállalkozója, a DuPont szakemberei, hogy minél távolabb legyen a nagyvárosoktól és a fő közlekedési útvonalaktól, de legyen bőséges és tiszta vízutánpótlás a nukleáris üzemek hűtésére. Ezért a hanfordi létesítmények a Columbia folyó közelébe épültek. A folyón 60 kilométerrel lejjebb három összeépült város, Richland, Pasco és Kennewick fekszik. Az alvóvárosokat is beszámítva ma már 253 ezren élnek itt - ennyi embert kell tehát megóvni attól, hogy a sugárzó iszap a Columbiába folyjon. 

Így épültek a nukleárishulladék-tárolók (1944-es fotó)

Forrás: MTI/AP/Amerikai energiaügyi minisztérium

Minden hiba, ami csak lehetséges

A fő probléma a hatalmas és többrétű szennyezés. Az 1500 négyzetkilométeres telepen összesen kilenc atomreaktor működött. A hidegháború alatt öt üzem épült meg rohammunkában, összesen 67 tonna hasadóképes izotópot, vagyis plutóniumot állítottak elő (szakkifejezéssel tenyésztettek). Az Egyesült Államok 1945 és 1987 között körülbelül 60 ezer nukleáris robbanófejet állított hadrendbe, és a szükséges hasadóanyag többségét itt állították elő; a termelést 1956 és 1965 között járatták csúcsra.

"Ami biztonsági hibát el lehetett követni, azt el is követték" - mondja a telep működtetéséről Perger András, az Energiaklub Szakpolitikai Intézet hagyományos energiaforrásokkal foglalkozó szakértője. "Volt ott minden a kutatóreaktoroktól a polgári célra is áramot termelő erőművekig" - magyarázza a szakember. A bázison összesen kilencszáz kiszolgáló épületet húztak fel, köztük több radiológiai laboratóriumot. Nem a hulladék biztonságos tárolása volt a legfőbb szempont, noha már az 1960-as években is világos volt, milyen kockázatos a radioaktív szemét.

Szállításra váró hulladéktároló tartályok

Forrás: AFP/Getty Images/Jeff T. Green

A reaktorok többségét a hidegháború enyhülése miatt 1964 és 1971 között bezárták. Az utolsó létesítmény, az N-nel jelölt reaktor 1987-ig működött, mert a plutónium mellett áramot is termelt az országos hálózatba. A hetvenes és nyolcvanas években az erőműveket betemették, hogy a hosszú felezési idejű radioaktív anyagok lebomoljanak. A kiszolgáló létesítményeket lebontották vagy elföldelték. A B jelű reaktor, ahol először indult meg a plutóniumtenyésztés, ma már műemlék, túravezető kíséretében látogatható is.

Végül a több évtizedes működés után 710 ezer köbméter szilárd és 200 millió liter folyékony radioaktív hulladék maradt vissza. A katonai felügyelet alól 1977-ben került az energiaügyi minisztérium hatáskörébe a telep. A helyszín megtisztításáról 1989-ben kötött megállapodást Washington állam környezetvédelmi hatósága, a szövetségi Környezetvédelmi Ügynökség (EPA) és az energiaügyi minisztérium. A cél az volt, hogy a Columbia folyó partját megnyissák a cégek és a lakosság előtt, a telep központi fennsíkján pedig hosszú távon biztonságosan lehessen tárolni a hulladékot. 

Mérik a sugárzást a telepen (a felvétel 2004. március 23-án készült)

Forrás: MTI/AP/Jackie Johnston

Késésben a takarítás

Az eredeti terv szerint harminc év alatt lezajlott volna a mentesítés, de Hanford nehezebb esetnek bizonyult. Jellemző példa az úgynevezett B cella esete. A 1,2 méter vastag falú kamrában nukleáris fűtőanyagokkal és a folyékony hulladék megszilárdításával kísérleteztek, távirányítással. A kamrában ott maradtak az erősen sugárzó fémtárolók, az elhasznált berendezések és persze a hulladék. A helyszín 1990-ben is annyira radioaktív volt, hogy védőfelszerelés nélkül belépve két másodperc alatt halálos dózist lehetett kapni.

"Az a legnagyobb gond, hogy más-más eljárást igényelnek a kicsi, a közepes és a nagy radioaktivitású hulladékok. Eltérő minőségű és halmazállapotú anyagokat kell párhuzamosan kezelni, a folyékony hulladékot például ki kell szárítani" - mondja Perger András. "Ezután a talaj szennyezettségét is fel kell mérni, és eldönteni, hol elég-e körbebetonozni a sugárzó rétegeket, és mit kell véglegesen elszállítani. Borzasztóan összetett problémáról van szó, és ugye a dolgozókra nem elég ráadni a védőruhát, azt is meg kell határozni, hogy ki, hol és mennyi ideig dolgozhat végzetes sugárterhelés nélkül."

A legnagyobb gondot a 177 föld alatti tartály okozza, mert körülbelül az egyharmaduk szivárgott az elmúlt évtizedek alatt. 2008-ra a folyékony hulladék többségét sikerült biztonságosabb, dupla falú tározókba átfejteni, azonban 10 millió liter nagy aktivitású folyadék és 102 ezer köbméter iszap a régi tározókban maradt - ezek kezdtek most ismét szivárogni. A régi tartályokat eredetileg 2018-ig tervezték felszámolni, a határidőt viszont 2040-re módosították.

Eltérnek a becslések arról, hogy a telep működése miatt összesen mennyi talajvíz lett alkalmatlan a fogyasztásra. A nukleáris szennyezés ellen fellépő nem kormányzati szervezet, az Orvosok a Társadalmi Felelősségért (PSR) szerint 520 köbkilométernyiről van szó. Allyn Boldt vegyészmérnök, aki huszonöt éven át dolgozott vezető beosztásban a telepen, 2004-ben azt mondta a New Scientistnek, hogy 260 köbkilométernyi víz legalább még tízezer éven át ihatatlan marad akkor is, ha a takarítás befejeződik. 

Hanfordban épültek meg a világ első ipari méretű atomreaktorai

Forrás: MTI/AP/Amerikai energiaügyi minisztérium

Mennyibe kerül megnyerni egy világháborút?

Az amerikai hadvezetés az 1940-es években azzal indokolta a két atombomba ledobását, hogy másképp (és a szovjet támadás nélkül) Japán nem kapitulált volna 1945. augusztus 14-én. Az első atombombákat előállító Manhattan-terv körülbelül kétmilliárd dollárba került (mai áron mintegy 26 milliárdba), ennek kilenctizedét az üzemek kiépítése és a hasadóanyag-gyártás emésztette fel.

A hidegháborús atomfegyverkezés eltakarítására most évente kétmilliárd dollárt fordít az Egyesült Államok kormánya. "A mentesítési művelet csak az emberes űrrepülési programhoz hasonlítható a költségek, a bonyolultság és a kockázatok miatt, azzal a különbséggel, hogy a lakosságra nézve jóval súlyosabb következményekkel járhat" - mondta Bob Alvarez, a Clinton-kormány környezetvédelmi tanácsadója a New Scientistnek.

A 2040-re módosított határidő azért aggasztó, mert egy 2008-as kutatás szerint négyezer köbméternyi erősen radioaktív hulladék szivárog a talajban a Columbia folyó felé. A számítások szerint a szennyezés tizenkét-ötven év alatt éri el a folyót, amennyiben a mentesítés nem a beütemezett módon halad. Az USA számvevőszéke 2008-ban azt állapította meg: az energiaügyi minisztériumnak nincsenek megbízható információi arról, hogy a régi tartályok még meddig biztonságosak. "A korábbi tapasztalatok fényében a minisztérium becslései túlzottan optimisták" - áll a jelentésben. A mostani szivárgások azt bizonyítják, hogy a számvevőknek sajnos igazuk volt.