Nem a földönkívüliek mozgatják a vándorló köveket

2013.06.12. 15:14

A kaliforniai Halál völgyében csíkokat húzó vándorló kövek rejtélye évtizedek óta foglalkoztatja a kutatókat. Úgy tűnik, sikerült megfejteni a kövek mozgásának titkát.

A kaliforniai Halál-völgyi Nemzeti Park (Death Valley National Park) Amerika legszárazabb és legperzselőbb sivataga. Sok különleges látnivalója közül kiemelkednek az úgynevezett vándorló vagy vitorlázó kövek, amelyek tömege akár a több száz kilogrammot is elérheti, és némelyik sok száz méteres csíkot húzva maga után „vándorol” a sivatagban.

A legtöbb vándorló követ a Versenypálya-síkságon (Racetrack Playa) lehet látni. Ez a hegységekkel körülvett, nagyjából 5 kilométer hosszú síkság olyan lapos és vízszintes, mint az asztal. Nyáron a repedezett talaj marsbéli tájnak tűnik, télen időnként jégtakaró, illetve porhó borítja. A látkép legrejtélyesebb részét azonban a síkságon szétszóródó dolomitkövek képezik.

A méretben a számítógép egerétől a mikrohullámú sütőig terjedő nagyságú sziklák elszórtan hevernek a síkságon, és mindegyik mögött a porba rajzolt, a csigák nyomvonalára emlékeztető sáv látható. Egyes nyomvonalak egyenesek és csak pár méter hosszúak, mások akár futballpálya hosszúságúak, és kecsesen elhajlanak vagy akár éles szögben megtörnek.

Vándorló kő a Halál völgyében

Forrás: Wikipedia

Valójában még soha senki sem látta a köveket mozogni. Ezért azután számtalan, sokszor egészen abszurd magyarázat született a kövek mozgásának magyarázatára, a mágneses erőtől kezdve a földönkívüliek közreműködéséig és a rejtélyes energiamezőkig. Az első tudományos magyarázatkísérlet 1948-ból származik. Két amerikai geológus, Jim McAllister and Allen Agnew felvetette, hogy a köveket a szél mozgatja az időnként elárasztott és ilyenkor síkossá váló talajon. Elméletük azonban hamar megbukott. Egyrészt a sziklák mozgási iránya csak látszólag párhuzamos, alaposabban megvizsgálva egyáltalán nem felelnek meg a széliránynak. A másik, még nyomósabb ellenérv az volt, hogy kiszámították, a nagyobb kövek elmozdításához több száz (akár 500) kilométer/órás szélsebesség kellene, ami lehetetlen.

Ezután a jég vetődött fel, mint mozgató erő. Az 1970-es évek elején két geológus, Robert Sharp (Cal Tech) és Dwight Carey (UCLA) megpróbálta egyszer és mindenkorra eldönteni, vajon a jég és a szél együttes erejének köszönhető-e a kövek mozgása. Évente kétszer felkeresték a Racetrack-síkságot és gondosan nyomon követték 30 szikla mozgását. A köveknek még nevet is adtak, Karen, a legnagyobb sziklatömb 350 kilogrammos volt.

Cövekeket vertek a kövek köré, feltételezve, hogy ha a jégtakaró áll a mozgás hátterében, akkor a jég hozzáfagy a karókhoz, és így meggátolja a mozgásukat. Legnagyobb meglepetésükre azonban néhány kő így is arrébb mozdult. Ami azonban még inkább zavarba ejtő volt, hogy sosem látták mozogni a köveket.

Ennek ellenére továbbra is a jég hatása maradt a legfőbb jelölt a kövek mozgatására, és úgy tűnik, hogy nemrég sikerült elfogadható bizonyítékot is találni erre, írja a Smithsonian Intézet blogja. Ralph Lorenz, a Johns Hopkins Egyetem bolygókutatója 2006 óta miniatűr időjárási állomások sorát állította fel a Dath Valleyben. Az időjárás ugyanis annyira szélsőséges, hogy alkalmas a Mars időjárási viszonyainak szimulálására. Figyelme azonban hamarosan a vándorló kövekre irányult.

Lorenz a szakirodalmat áttanulmányozva megtudta, hogy a jégnek a folyékony vízen való úszása segít elmozdítani a köveket az elárasztott sarki partvidékeken. Így munkatársaival arra a következtetésre jutott, hogy a Racetrack-síkságon vándorló kövek is hasonló elven mozognak. Olvadáskor a még jégbe fagyott köveket megemeli az alattuk kialakuló vízréteg, így úsznak a víz hátán, és a szél könnyedén arrébb fújja őket. Elméletét kis méretben le is tesztelte.

Vízzel töltött tálakba köveket tett úgy, hogy ne lepje el őket teljesen a víz, majd mélyhűtőben megfagyasztotta a vizet. A jégbe fagyott köveket ezután fejjel lefelé egy vizes tálba tette, amelynek aljára homokot szórt. A vízen lebegő, jégtáblába fagyott kövek enyhe fújás hatására is arrébb mozdultak, és a homokba érő részük a sivatagban megfigyeltekhez hasonló nyomokat húzott.

Egyelőre úgy tűnik tehát, hogy megfejtették a vándorló kövek titkát. Sokan azonban továbbra is ragaszkodnak a rejtélyhez. Van Valkenburg parkőr elmondása szerint az emberek szeretik a misztikus dolgokat, és nem hajlandók elfogadni, hogy sokszor egészen kézenfekvő a magyarázat.