Hideg gyűlölet fogadta Kádárt '56-ban

2013.11.17. 17:13

A forradalom nem ért véget 1956. november 4-én, a szovjet bevonulás idején. December közepéig folytatódott az aktív ellenállás, hol fegyverrel, hol politikai eszközökkel. Amikor december 22-én a Bakonyban harcoló utolsó felkelőket is letartóztatták, végleg elcsendesedett a reménytelenségbe süllyedt ország.

1956. november 4-én, vasárnap hajnalban a szovjet hadsereg bevonulásának zajára ébredt az ország. Az országot lerohanó hatalmas túlerő katonai célja kettős volt: egyrészt lefegyverezték az ötvenes évek első felében jelentős haderővé fejlesztett, ám a forradalom napjaiban a szétesés állapotába került magyar honvédséget, másrészt pedig föl akarták számolni az ellenállás főként civilek által létrehozott gócpontjait. A hadsereg laktanyáit hamar megszállták, a szívósan védekező felkelők megtöréséhez azonban nagyjából egy hétre volt szükségük. Az ellenállás során közel háromezer felkelő vesztette életét.

Budapesten a legtovább Csepel és Újpest tartott ki, november 9-ére azonban itt is győzött a nyomasztó túlerő. Vidéken – egyéb helyek mellett – Dunapentelén, a korábbi Sztálinvárosban alakult ki jelentős ellenállás: itt Rákóczi Adó néven rádióállomást működtettek, és még egy szovjet repülőgépet is sikerült lelőniük. November 7-re azonban őket is megtörték, miként november közepére a sokáig kitartó baranyai felkelők is kénytelenek voltak beszüntetni az ellenállást. 

Orosz tankok gyülekeznek a Margit híd pesti hídfőjénélForrás: AFP

A szervezett fegyveres ellenállás legfőbb központjait a szovjet hadsereg november 11-12-ére lényegében fölszámolta, noha időnként hallatszott még fegyverropogás az országban. A november 4-én hajnalban a szolnoki rádió hullámhosszán megalakulását bejelentő Kádár-kormány helyzete azonban még rendkívül ingatag volt. Egyrészt egy közjogi problémát kellett megoldani: az ország hivatalban lévő kormányát Nagy Imre vezette, így miután november 7-én harckocsikban Budapestre hozták a Kádár-kormány tagjait és esküt tettek Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke előtt, az országnak jogi értelemben néhány napig két kormánya volt, hiszen a Nagy Imre-kormányt csak november 11-én nyilvánították megszűntnek. Ennél sokkal nagyobb probléma volt Kádáréknak az a hideg gyűlölet, ami az új kormányt fogadta az országban.

Az ellenállás szervezetei

A Kádár-kormány számára hatalma megszilárdításában az jelentette a legnagyobb nehézséget, hogy november első napjaiban a szovjet hadseregen kívül semmilyen eszköz nem állt rendelkezésére akarata érvényesítésére. Az Államvédelmi Hatóság és a korábbi Magyar Dolgozók Pártja a forradalom napjaiban darabokra hullott, új karhatalom és párt pedig még nem működött. Az államszervezet működése is megroppant a forradalom napjaiban, hiszen például a városi és községi tanácsok Rákosi alatt kompromittálódott tagjai sem gyakorolták már a közhatalmat.

A forradalom alatt létrejött szervezetek azonban a szovjet bevonulás után is működtek. A nagyobb településeken a gyárakban megalakuló munkástanácsok vették kezükbe az élet megszervezését. A munkástanácsok helyi szinten közbizalmat élvező vezetői nem csupán a gyárakat irányították, hanem lényegében átvették a széthullott közigazgatás szerepét is: gondoskodtak a rend fegyveres fenntartásáról, a közellátás megszervezéséről, tájékoztató jelleggel lapot adtak ki, sokszor még az energiaellátást is ellenőrizni tudták. Amikor pedig elkezdték a megyei és városi közigazgatás restaurálását, a munkástanácsok képviselői fontos szerepet játszottak a helyi igazgatás immár formális szerveiben is. Budapest mellett a Szigethy Attila vezette győri és a Földvári Rudolf vezette miskolci munkástanácsnak lett országos jelentősége. A kisebb, iparral nem rendelkező településeken a nemzeti tanácsok vagy bizottságok játszottak a munkástanácsokéhoz hasonló szerepet. 

Pufajkás Budapesten 1956-banForrás: Wikipedia

November közepére tehát Kádárékat az fenyegette, hogy kettős hatalom alakul ki az országban, hiszen Budapesten a kormány gyakorolta a központi hatalmat, míg helyi szinten a forradalom céljaival azonosuló, közbizalmat élvező munkástanácsok és nemzeti tanácsok szervezték a települések életét. A helyi igazgatás mellett egyéb szervezetek, köztük az Írószövetség és a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa is hallatták hangjukat. Mindezen felül pedig a jugoszláv nagykövetségen tartózkodott társaival együtt a posztjáról lemondani nem akaró miniszterelnök, Nagy Imre, akinek puszta jelenléte is óriási kihívást jelentett a hatalom számára.

A Kádár-féle „munkáshatalom” alapvető hazugsága

A Kádár-kormánynak november közepén még nem állt rendelkezésére megfelelő belső erő ahhoz, hogy fölszámolja a politikai ellenállást. A munkástanácsok ráadásul ideológiai problémát is jelentettek: a munkások valóban alulról szerveződő, a hatalommal szembenálló testületei világosan megmutatták a Kádár-féle „munkáshatalom” alapvető hazugságát. A munkástanácsok ezenfelül a legtöbb helyen valóban nélkülözhetetlenek voltak az alapvető életszükségletek biztosításában, mozgásterüket és helyi tekintélyüket pedig igyekeztek minél inkább kihasználni. A Kádár-kormány így november első felében kénytelen volt elfogadni tárgyalópartnerként a tanácsok képviselőit, noha az álláspontok távolsága miatt megegyezésre rendkívül kicsi esély volt.

A munkástanácsok kezében elsősorban gazdasági és politikai eszközök voltak. A szovjet csapatok bevonulásakor megkezdődött sztrájk befejezésére például döntő befolyásuk volt, miként eredményes tárgyalásokat tudtak folytatni a hatalommal és a szovjet hadsereggel szemben a politikai foglyok kiszabadítása érdekében is. Sajtótermékeik, különösen a tárgyilagos hangvételű, szabad szellemű, egészen december elejéig megjelenő győri Hazánk fontos szerepet játszottak a forradalom eszméjének megőrzésében.

Munkásőrök felvonulása Budapesten 1957-benForrás: AFP/INP

A munkástanácsok célja kezdetektől fogva az országos együttműködés megszervezése volt, hiszen csak az egységes fellépés erejében bízhattak. A nehéz közlekedési és kommunikációs viszonyok közepette is meg tudták oldani, hogy a vidéki és fővárosi munkástanácsok megtalálják egymással a kapcsolatot. Amikor november 14-én Rácz Sándor és Bali Sándor vezetésével megalakult a Nagy-budapesti Központi Munkástanács, az alakuló értekezleten a fontosabb vidéki központok küldöttei is jelen voltak.

A fő feladat az országos munkástanács megalakítása volt. A kormánnyal és a szovjet csapatokkal egyeztetve a budapesti munkástanács megalakulása után egy héttel, november 21-én kívánták megtartani az országos alakuló értekezletet. Sokan reménykedtek még abban, hogy esetleg lehetséges a hatalommal valamilyen megegyezést létrehozni, ennek érdekében az országos munkástanács alakuló ülésére a Kádár-kormány megbízottait is meghívták. A kormány kommunikációja ekkor még az októberi napok értékelésével kapcsolatban is ellentmondásos volt, hiszen a sajtó sokszor még forradalomnak nevezte a történteket, a Kossuth-címer pedig hivatalosan is az ország jelképe lett.

A többi néma csend...

1956. november 21. azonban fordulópontot jelentett a kiépülő kádári hatalom módszereiben. Az országos munkástanácsra érkező küldötteket a gyűlés helyszínéül szolgáló Nemzeti Sportcsarnok épületénél szovjet harckocsik fogadták, így az eredeti helyszínen nem lehetett megtartani az értekezletet. Az új helyszínre, a Nagy-budapesti Munkástanács Akácfa utcai székhelyére pedig a legtöbb vidéki küldött nem jutott el, így az országos gyűlés nem teljesíthette be remélt feladatát. November 21-én a Kádár-kormány egy másik területen is a határozottabb fellépés irányába mozdult el: a jugoszlávokkal kötött megegyezés alapján Nagy Imre és társai elhagyták a jugoszláv követséget, ahonnan aztán Romániába szállították őket. 

A kormány magatartása egyértelműen jelezte, hogy a november 4. után kialakult politikai patthelyzetben döntő fordulatot kíván kierőszakolni. Ebben november végére már a kormány segítségére voltak a szerveződő karhatalom jellegzetes kabátjuk miatt pufajkásoknak nevezett alakulatai is, és az MSZMP is szervezettebb volt már november végén. A cél november végétől kezdődően egyértelműen az volt, hogy akár a legdurvább erőszak alkalmazásával letörjék a politikai ellenállás megmaradt központjait.

A fokozódó nyomásra a társadalom is erőteljesen reagált. November 23-án, a forradalom kitörésének egy hónapos fordulóján a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa felhívására néma tüntetést tartottak a fővárosban: a felhívás hatására 14 és 15 óra között - más források szerint 12 és 13 óra között  - teljesen elnéptelenedtek Budapest utcái, még a buszok és a villamosok is leálltak. Egyedül a kivezényelt szovjet harckocsik zavarták meg a főváros kísérteties csendjét. Ez után a Magyar Honvéd című újság például megemlékezett a „dicsőséges forradalom” kitöréséről, mire a lapot rögtön betiltották.

A Kádár-kormány november végétől fokozott elnyomással válaszolt. Az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának december 2-ai ülése pedig ideológiai értelemben is szakított a forradalommal. Ekkor született meg a forradalom 1989-ig érvényes hivatalos megbélyegzése, ami értelemszerűen vonta maga után az események részeseinek felelősségre vonását. Megkezdődtek a tömeges letartóztatások és a bírósági eljárások, az utcákon immáron egyértelműen a karhatalom lett az úr. December 5-én pedig a Kádár-kormány Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben címmel jelentetett meg könyvet, amelyben az októberi események részvevőit gyalázta.

December elejére tehető az ellenállás utolsó látványos hulláma. Először a pártlap, a Népszabadság példányai kaptak lángra az újságárusoknál, majd december 4-én a Hősök terén gyászruhás asszonyok tettek egy-egy szál virágot az Ismeretlen Katona sírjára. A téren karhatalmi alakulatok várták a parancsot a közbeavatkozásra, amit feltehetően csak a téren fölbukkanó indiai nagykövet jelenléte akadályozott meg. December első felében még Békés megyében és Miskolcon is aktív ellenállás zajlott.

Az asszonyok néma tüntetése 1956. december 4-énForrás: Fortepan/Nagy Gyula

December 8-án 48 órás sztrájkot hirdetett a budapesti munkástanács, amit a hatalom még nem tudott megakadályozni, ám másnap törvényen kívül helyezték a munkástanácsokat, december 11-én pedig már a legfőbb vezetőit is letartóztatták, ugyanezen a napon pedig az értelmiségiek tanácsát is föloszlatták. Eközben már eldördültek a tüntetések ellen alkalmazott sortüzek is: a legtöbb áldozatot Salgótarjánban szedte a sortűz, ötvennél is több tüntető maradt holtan a kövezeten december 8-án. Amikor pedig 1956. december 22-én a Bakonyban harcoló utolsó, Budapestről érkezett felkelőket is letartóztatták, vezetőjüket pedig kivégezték, végleg elcsendesedett a reménytelenségbe süllyedt ország.