Hitler hiába kérdezte: Párizs ég? Párizs ég?

2014.08.25. 06:41

A második világháború végkifejlete eltérő sorsra juttatta Európa különböző fővárosait. Budapestet két hónapos ostrom döntötte romba, Varsót az 1944 augusztusában kitört, majd vérbe fojtott felkelés után tették a földdel egyenlővé a német alakulatok. Párizs azonban megmenekült: hetven éve, hogy 1944. augusztus 25-én komolyabb károk nélkül vonultak be a szövetséges csapatok.

Párizs felszabadulása egészen másképp történt volna, ha a német csapatok Adolf Hitler parancsainak megfelelően járnak el. Dietrich von Choltitz tábornokot 1944. augusztus 7-én nevezte ki a Führer Nagy-Párizs katonai parancsnokának, négy nappal később pedig egy erődparancsnok előjogaival ruházta fel, vagyis a tábornok a város minden civil és katonai erőforrásával rendelkezhetett, hogy megvédje a rábízott „erődöt”.

Párizs felszabadulása előtt két nappal, augusztus 23-án Choltitz minden korábbinál szigorúbb parancsot kapott Hitlertől: „Történjenek meg az előkészületek a Szajna hídjainak felrobbantására. Párizs nem kerülhet az ellenség kezére, legfeljebb rommezőként.” A parancs hasonló jellegű volt, mint amit Budapest német parancsnoka kapott Hitlertől 1944 végén, és még az előkészületek is megtörténtek a robbantásokra. Az események azonban végül másképp alakultak, s ebben éppúgy szerepe volt a szövetségesek gyors előrenyomulásának és a francia ellenállók bátorságának, mint a német tábornok személyes döntésének.

Német katonák adják meg magukat az Avenue de l'Opérán. Kattintson a képgalériáért!Forrás: Origo

Szabad az út Párizsba

A szövetségesek 1944. június 6-án nyitották meg a nyugati frontot, amikor partra szállították első csapataikat Normandiában. A partraszállásnál azonban jóval hosszabb ideig tartó és nehezebb feladatnak bizonyult, hogy kitörjenek a hídfő közvetlen körzetéből, a Cotentin-félszigetről, és elindítsák hadműveleteiket Franciaország belseje és végső soron Németország irányába.

A lassú és nagy áldozatokkal járó harcokat július 25-én a Cobra-hadművelet megindítása gyorsította föl, aminek eredményeként augusztus elejére a szövetséges erők kijutottak a Cotentin-félszigetről, és elfoglalták Bretagne-t. A Cobra-hadművelet következménye volt a szövetséges előrenyomulás fölgyorsulása is: augusztus 21-re Falaise térségében bekerítették a német B hadseregcsoportot, aminek jelentős részét fogságba ejtették, más része pedig csupán fegyvereit és járműveit hátrahagyva tudott elmenekülni a bekerítés elől.

A győzelem után nyitva állt az út Párizs felé, noha Eisenhower tábornok és a nyugati szövetségesek nem akartak harcba bocsátkozni Párizsért. Úgy gondolták, hogy – amennyiben ez katonailag lehetséges – a francia főváros megkerülésével folytatják a gyors előrenyomulást Németország és Berlin irányába. A brit és amerikai tábornokok szerint a hatalmas városban zajló harcok, a város élelmezése és a rendezett viszonyok megteremtése olyan erőket kötne le, ami akadályozná a további, rendkívül ígéretes hadműveletek sikerét. A döntésben szerepet játszott az is, hogy nem akarták harcokkal lerombolni a szövetséges Franciaország fővárosát.

A színész Jean Marais (jobbra) is a Párizsba bevonuló francia csapatok tagja volt. (A fotóra kattintva galéria nyílik.)Forrás: AFP/Stf

Lázadjunk?

A szövetségesek közeledése aktivizálta Párizs lakosságát. Augusztus 15-től kezdődően sztrájkhullám söpört végig a városon: először a metró alkalmazottai, majd a csendőrök és a rendőrök léptek sztrájkba, augusztus 19-re pedig általános sztrájk bontakozott ki. A szövetségesek előretörése és a sztrájkhullám új lendületet adott a párizsi ellenállási mozgalomnak is, noha a fegyveres felkelés kirobbantása körül vita bontakozott ki. A párizsi ellenálláson belül a kommunisták voltak a legerősebbek, vezetőik egyértelműen a fegyveres felkelés mellett voltak.

Az emigrációs francia kormányt vezető Charles de Gaulle tábornok – aki formálisan a különféle ellenállócsoportok vezetője is volt – viszont ellenezte a felkelést. Egyrészt attól félt, hogy megismétlődik a vérbe fojtott varsói felkelés esete, másrészt pedig nem szerette volna, ha a kommunistáknak nagy szerep jut a főváros fölszabadításában, hiszen így jelentősen növelhették volna befolyásukat a háború utáni Franciaországban.

Éppen ezért De Gaulle titokban Párizsba küldte követét, akivel megüzente: nem szabad megindítani a fegyveres felkelést. A kommunista befolyás alatt álló ellenállók azonban az akció megindítása mellett döntöttek, amihez végül De Gaulle képviselője is kénytelen volt hozzájárulni.

De Gaulle vonul a Champs-Élysées-nForrás: AFP

Felkelés és tűzszünet

Az ellenállók a főváros fontosabb középületeit kívánták birtokba venni augusztus 19-én kezdődő akciójukban. Az első fegyveres felkelők mégsem ők voltak, hanem a párizsi rendőrségen belül szervezett csoport. Jelentős erőt képviselő alakulatuk augusztus 19-én megrohanta a párizsi rendőrség parancsnokságát, és kitűzték az épületre a francia nemzeti lobogót, amire 1940 óta nem volt példa. A kommunista ellenállás vezetője egyébként úgy értesült erről a fejleményről, hogy véletlenül éppen arra biciklizett, és megdöbbenve vette észre a trikolórt. Aznap délután már a kommunisták vezette ellenállók is akcióba lendültek, több fontos középületet elfoglaltak, és szórványos fegyverropogás zaja hallatszott az elnéptelenedett városban.

Augusztus 20-án Raoul Nordling, a semleges Svédország párizsi konzuljának közvetítésével átmeneti tűzszünet jött létre a németek és a felkelők között. Mindkét fél érdeke volt ez: a felkelőknek nem volt elegendő muníciójuk az elhúzódó harcokhoz, a németek pedig időt és erősítést akartak szerezni a felkelés leveréséhez. Von Choltitz tábornoknak mindössze húszezer katonája volt, ebből is csupán ötezer volt elérhető Párizs belső kerületeiben.

A kommunista ellenállás kezdeményezésére egy-két napon belül aztán újrakezdődtek a harcok, az utcákon ekkor már barikádok emelkedtek. Sajátos patthelyzet alakult ki. A főváros döntő része az ellenállókat támogatta, a németek viszont uralták a főbb csomópontokat és jelentősebb épületeket, amelyek közül sokat Hitler parancsa értelmében alá is aknáztak.

Elfogott magas rangú német tisztek a Majestic Szállóban, a Wehrmacht franciaországi parancsnokságán 1944. augusztus 26-ánForrás: Lovell

A Szabad Franciaország páncélosai

Miközben Párizsban zajlott a felkelés, a szövetséges csapatok erőteljes tempóban nyomultak kelet felé. Közöttük volt az a 2. páncéloshadosztály is, amelyet amerikai és brit támogatással a francia hadsereg különféle részeiből szerveztek az 1940. évi francia vereséget követően. A hadosztály parancsnoka Leclerc tábornok volt, aki az emigráns francia kormány vezetőjének, Charles de Gaulle tábornoknak a vezetése alá tartozott. A hadosztály harcászati szempontból végső soron a szövetséges főparancsnoknak, Eisenhower tábornoknak tartozott engedelmességgel, ő pedig nem támogatta a Párizst célzó hadműveleteket, bármennyire is szeretett volna Leclerc és De Gaulle elsőként bevonulni a francia fővárosba.

De Gaulle a felkelés kirobbanása után azzal fenyegetőzött Eisenhower előtt, hogy saját maga fogja Párizsba vezetni a 2. páncéloshadosztályt, nehogy ugyanaz történjen, mint Varsóban, ahol a szovjet csapatok tétlenül nézték végig a felkelés véres leverését. Eisenhowert végül a hozzá eljutott információk augusztus 22-én győzték meg arról, hogy engedélyeznie kell Leclerc és hadosztályának támadását.

Dezinformálás

John Keegan brit hadtörténész leírása szerint néhány ellenállónak sikerült kijutnia Párizsból, és arról tájékoztatták a szövetséges főparancsnokot, hogy a tűzszünet még tart, ám hamarosan vége lesz, és ekkor Von Choltitz kíméletlenül leveri a lázadást, vagyis a vérengzést csak a reguláris haderő megjelenése akadályozhatja meg. Az információkból ugyan egy szó sem volt igaz – hisz a tűzszünetnek ekkor már vége volt, ráadásul Choltitznak nem állt szándékában brutálisan föllépni –, Eisenhower azonban megadta az engedélyt Leclerc tábornoknak a támadásra.

Leclerc és 12 ezer emberből álló hadosztálya augusztus 23-án indult el a Párizstól 200 kilométerre elhelyezkedő táborhelyéről, másnap pedig már Párizs közvetlen környékén vívták harcaikat. Leclerc augusztus 24-én még nem tudott bevonulni Párizsba, hanem az egyik elővárosban, Fresnes-ben ütött tábort. Este utasítást adott egyik tisztjének, Raymond Dronne-nak, hogy egy szakasz gyalogossal és három harckocsival surranjon be Párizsba.

Dronne százados különféle mellékutakat használt, és végül három járművel este fél tízkor parkolt le a párizsi városháza előtt. A városban nagy feltűnést keltettek a szokatlan alakú és felségjelű járművek, még a harangokat is megkondították Raymond Dronne és alakulatának érkeztére. A százados és katonái voltak az elsők a szövetségesek közül, akik négy év után Párizsba érkeztek, így végül francia alakulatok kezdhették meg Párizs fölszabadítását.

Párizsiak tolonganak a második francia páncéloshadosztály egyik tankja körül a rue Michel-Ange és a rue Auteuil találkozásánál 1944. augusztus 25-én. Kattintson a galériáért!Forrás: Origo

Párizs megmenekül

Augusztus 25-én a hajnali órákban a párizsiak egyre nagyobb izgalommal várták a felszabadító katonákat. A 2. páncéloshadosztály gépjárművei reggel hét óra körül érték el a külső körutak vonalát. Ahogy egyre beljebb hatoltak a városba, úgy verődött össze egyre nagyobb és egyre lelkesebb tömeg az utak mentén. A tömeg öröme persze csak még nagyobb lett, amikor észrevették, hogy a katonák francia egyenruhát viselnek. A 2. páncéloshadosztály katonái közül sokan párizsiak voltak, akik négy év után először láthatták viszont a családjukat, mások viszont életükben először érkeztek a francia fővárosba.

A németek részéről azonban a nagyobb csomópontoknál erős ellenállás fogadta a bevonuló csapatokat. Az École-Militaire-nél és az Invalidusoknál ötórás tűzharc alakult ki, a város más pontjain is komoly harcok folytak. A svéd konzulátus közvetítésével fölajánlották Choltitznak a kapituláció lehetőségét, ő azonban azt a választ adta, hogy csak akkor adja meg magát, ha olyan túlerővel kerül szembe, hogy ezt tiszti becsülete sérelme nélkül megteheti.

Végül ez is megtörtént: a francia csapatok megtámadták a ma is üzemelő, rendkívül drága Meurice Szállóban felállított párizsi német főhadiszállást. Miután erőteljes tűzharc folyt a világ legdrágább butikjai között, a szálló árkádjai alatt, Henri Karcher főhadnagynak délután három óra körül sikerült behatolnia Choltitz tábornok lakosztályába, ahol a német városparancsnok megadta magát. Ezután dzsippel Leclerc tábornokhoz szállították a német tábornokot, akivel hivatalosan is aláírták a megadásról szóló okmányokat. A tárgyalások idején még erős harcok folytak a Luxembourg-kert környékén, ám este hét órára az egész városban csend lett.

A megszegett parancs

Párizs több tényezőnek köszönhette a megmenekülését: egyrészt a gyorsan előrenyomuló szövetséges – köztük francia és amerikai alakulatoknak –, másrészt pedig a német parancsnok belátásának, aki látva helyzete reménytelenségét és tudva azt, hogy nem számíthat felmentő csapatokra, végül amellett döntött, hogy megszegi Hitlernek a város megsemmisítésére és védelmére vonatkozó parancsát, és kapitulál.

Hitler így hiába kérdezgette augusztus 25-én a főhadiszálláson vezérkari tisztjeit, hogy „Párizs ég? Párizs ég?” – igenlő választ nem kaphatott, mert a francia főváros jelentős véráldozat árán, de végül megmenekült.

Kicsoda volt Dietrich von Choltitz?

Az utolsó párizsi városparancsnok régi porosz katonacsaládból származott, 1894-ben született. Hadnagyként már az első világháborúban is harcolt. 1940-ben a Rotterdam elleni ejtőernyős támadás egyik parancsnoka volt, így felelőssége volt a holland várost elpusztító légitámadásban is. Ezt követően a keleti fronton harcolt, Szevasztopol sikeres ostroma után lett tábornok. A keleti fronton később a visszavonuló német alakulatok utóvédjeként a „felperzselt föld” taktikájának megvalósításáért volt felelős. Hűsége, védelmi műveletekben szerzett jártassága és a „felperzselt föld” sikeres végrehajtása voltak a főbb okai annak, hogy Hitler 1944. augusztus 7-én Nagy-Párizs parancsnokának nevezte ki. A hadifogságból 1947-ben szabadult, 1966-ban halt meg.

Párizs felszabadítása filmen
Több film is készült az eseményről. A legnagyobb szabású munka az 1966-ban készült Párizs ég?, amely két és fél órában, a történeti hitelesség igényével dolgozza fel az eseményeket a hatvanas évek monumentális háborús filmjeinek stílusában. A napokban került a magyar mozikba Az utolsó éjszaka Párizsban (Diplomatie) című film, amely viszont a dráma eszközeire épít: Choltitz tábornok és Nordling svéd konzul feszült éjszakai beszélgetésén keresztül mutatja be a pusztítás és a megóvás melletti érveket, illetve a döntés dilemmáját. A film a drámai sűrítés kedvéért erősen eltér a történelmi valóságtól.