Már kisgyerek koromban megtanultam, hogy a pókok a barátaink. Volt azonban még egy oka annak, hogy hevesen tiltakoztam, amikor anyukám meg akarta tisztítani a mellékhelyiség sarkait a pókhálóktól:
Észrevettem egy különös drámát,
mely évről évre minden télen megismétlődött, és az orrom előtt bontakozott ki, míg arra vártam, hogy a fajansz hűvös öblében megtörténjen a csoda.
A sarkokban ugyanis nagy álkaszáspókok (Pholcus phalangioides) ütöttek tanyát valamikor réges-rég, és már a sokadik velünk élő generációjuk vadászhatott itt mindenre, ami csak e sötét helyre betéved. Márpedig kertes háznál mindig akad valami, ami a nyitott ajtón bejön a fényre vagy a szagra. Télen is jut pár moly, muslinca, esetleg ezüstös pikkelyke (angolul még találóbban: silverfish, Lepisma saccharina), de ez kevés a kövérre hízott legyeken felszaporodott hosszúlábú gyilkosoknak. Döbbenetes gyerekkori felfedezésem az volt, hogy ezek a velünk élő pókok mostohább időszakokban egymást is felfalják.
Ezek után már nem is olyan meglepő, hogy az álkaszáspókok nagyszerű vadászok. Némiképp rendezetlen hálót szőnek, melyet egy idő után használhatatlanná tesz a por - ebben ejtőznek naphosszat háttal lefelé lógva, de el is kalandoznak, és hosszú lábaik segítségével gúzsba kötik nyolc szemükkel kinézett áldozatukat. Így más, náluk erősebb testalkatúnak tűnő pókokat - akár farkaspókokat - is zsákmányul ejtenek.
Elterjedt az a vélekedés, hogy az álkaszáspók elképesztően mérges pók, csak csáprágói gyengék az emberi bőr átlyukasztásához, ezért aludhatunk mellette biztonsággal - az Állítólag stábja utánajárt, és simán túlélték. Mindazonáltal, ha az ember történetesen rovar, nem a legszebb vég egy álkaszáspók áldozatául esni - a fonalgombócba csomagolt, megbénított zsákmányból lassan szívogatják ki a nedveket ezek a türelmes állatok.
Mérgük erősségének hamis legendája onnan eredhet, hogy a hírhedten mérges csípésű fekete özvegyet is képesek legyőzni - ez azonban sokkal inkább ügyes vadásztechnikájuknak és hosszú lábaiknak köszönhető, semmint mérgüknek, mely önmagában még más ízeltlábúakra sem különösen veszélyes.
Nőstényeik különösen gondos anyák - petecsomójukat mindenhova magukkal viszik, és egy ideig még kikelésük után is hurcolják kicsinyeiket. Persze később van, hogy egy zordabb téli estén megeszik őket a vécé plafonján, de ezt nézzük el nekik.
Az álkaszáspókok mindenhol ott vannak lakásainkban, ahol elég meleg a klíma, és akad egy-két háborítatlan zug. Ha igaz lenne az a nyilvánvalóan gyenge lábakon álló városi legenda, mely szerint évente nyolc pókot nyelünk le álmunkban, feltehetően jelentős részük álkaszáspók lenne. Legfontosabb természetes ellenségük az ember, és hű társa, a porszívó.
Ha biológus barátaink előtt szeretnénk felvágni, érdemes tudnunk, hogy az álkaszáspókok valódi pókok, a valódi kaszáspókok viszont nem - ők is pókszabásúak (Arachnida), azonban érdekes módon, jóllehet szemre a pókokhoz hasonlítanak, rendszertanilag sokkal közelebb állnak a skorpiókhoz és az amerikai katonák sivatagi videóiban fel-feltűnő félelmetes tevepókokhoz (Solifugae). Az álkaszáspókoknál jól elkülönül a fejtor a potrohtól, a kaszáspókoknál viszont - melyekkel gyakrabban találkozhatunk a kertben, mint a lakásban - az egész test tagolatlannak tűnik.
Végül, a merészebbeknek álljon itt egy közelebbi mikroszkópos felvétel egy álkaszáspók nyolc szeméről. Innen is biztosak lehetünk benne, hogy nem a névrokon kaszáspókról van szó, hiszen neki mindössze két szemmel kell beérnie.