A cápakolosszus rejtélye nyomában

2015.10.25. 11:52

Meglódulhat az emberi fantázia, amikor minden idők valaha létezett leghatalmasabb húsevő cápája, a Carcharocles megalodon tenyérnyi fogait pillantjuk meg a múzeumok hideg neonfénnyel megvilágított vitrinjeiben. Borzongató belegondolni, milyen is lehetett ez az óriás, és megnyugtató érzés, hogy már kihalt. De vajon biztos, hogy végleg kiveszett az óceánokból?

Igazi zoológiai rémálom lehetett

Jó 20 millió évvel ezelőtt, az alsó miocén időszakban a Föld meleg vizű tengereiben egy addig sohasem látott méretű cápakolosszus bukkant fel; az óriásfogú cápa vagy tudományos fajnevén a Carharocles megalodon.( A kutatók egy része úgy véli, hogy a C. megalodon is ahhoz a nemzetséghez, a Carcharodongenus-hoz tartozott, amelynek napjainkban már csak egyetlen képviselője ismert, a nagy fehér cápa.)

A recens, ma is élő nagy fehér cápa (balra) és a C. megalodon méretét összehasonlító ábraForrás: Ancient Sharks

A jelenleg is létező heringcápa-alakúak rendjéhez (Lamniformes) tartozó óriásfogú cápák 40 millió éve elkezdődött törzsfejlődésének kétségkívül a C. megalodon volt a csúcsa. Hogy is nézhetett ki ez a félelmetes ragadozó?

Egy megtermett és egy közepes méretű megalodon (felül szürke és piros színnel jelölve), valamint a ma élő legnagyobb cápafaj, a planktonevő érdescápa (lila színnel) és a nagy fehér cápa (zöld színnel), valamint az ember méretét összehasonlító ábraForrás: Wikimedia Commons

Képzeljünk magunk elé egy külsőre a mai nagy fehér cápához igen hasonló, kamion méretű óriást, amelynek testhossza eléri a 13-20 métert, a tömege 30-50 tonnát nyom,

2-2,5 méter széles szájába pedig gond nélkül belefér egy megtermett felnőtt ember. 

A kifejlett C. megalodon farokúszója kb. 4 méter, hátúszója pedig 2 méter magas lehetett, és a hatalmas állkapcsokban félelmetes, felnőtt tenyér méretű fűrészes szélű fogak ültek.

Egykor a Kárpát-medencében is honos volt az óceánok leviatánja

Korának legrettegettebb tengeri ragadozója világszerte gyorsan elterjedt a mainál még melegebb hőmérsékletű tengerekben. Ezt bizonyítják legalábbis az Eurázsia, Afrika, Észak és Dél-Amerika, valamint Ausztrália miocén-pliocén korú tengeri rétegsoraiból előkerült, csillogó zománcú, hatalmas megalodon fogak.

C. megalodon felső állkapocsból származó fosszilis fogaForrás: Elter Tamás

A C. megalodon a mai Magyarország területét 16-13 millió évvel ezelőtt elborító szubtrópusi Bádeni-tengerben sem lehetett ritka vendég.

Hatalmas fogai Mátraszőlősről ugyanúgy előkerültek, mint Fertőrákosról,

vagy a Pécshez közeli Danicz-puszta homokbányájából.

Fosszilis megalodonfog és recens nagyfehércápa-fogak (utóbbiak a kép jobb szélén)Forrás: Origo

Európában a késő miocén időszaki rétegekből ismertek az utolsó C. megalodon maradványok, de a Csendes-óceán térségében bizonyítható módon, még a jégkorszakként ismert pleisztocén időszak elején is vadásztak ezek az óriások.

A halászok napokig megtagadták, hogy a tengerre szálljanak

1918 júliusában, az európai hadszíntéren még javában tombolt az első világháború. A világégéstől távoli Ausztrália keleti partvidékén, a szokásos kerékvágásban zajlott az élet.

Az egyik verőfényes júliusi reggel ugyanúgy kezdődött a rákhalászok számára Port Stephens kikötőjében, mint a többi nap, amikor hajóikkal kifutottak a Nelson-öböl irányába, hogy beszedjék korábban kihelyezett varsáikat.

Port Stephens partvidéke, a Nelson-öböl irányába. Máig nem tudni, mi lehetett az a hatalmas szörny, amit 1918-ban az öbölben láttak a rákhalászokForrás: Wikimedia Commons

Az álmos kikötő azonban felbolydult méhkashoz vált hasonlatossá, amikor délután idő előtt, váratlanul visszaérkeztek a rákhalászok. A hajópallóról letámolygó emberek - akik még szemmel láthatóan félőrültek voltak a félelemtől -,

az átélt események hatása alatt egymás szavába vágva, kiabálva emlegettek egy sohasem látott, bálna méretű  “szellemfehér” cápát,

amely játszi könnyedséggel ragadta el a zsákmánnyal teli 12, egyenként mázsás súlyú varsát. A halászok évtizedek óta járták a tengert, rengeteg bálnával, illetve cápával találkoztak munkájuk során.

Nagy fehér cápa élethű makettje egy méretarányosan rekonstruált megalodon-állkapocs előttForrás: Imgur

Nem lehetett kétséges, hogy képesek megkülönböztetni egy cetet egy cápától. A halászati felügyelőség helyi tisztségviselője, Mr. Paton lelkiismeretesen jegyzőkönyvbe is vette a rákhalászok nyilatkozatát.

Az esemény hatására a halászok még több napig megtagadták, hogy ismét kifussanak az óceánra.

Az esetről az ismert ausztrál tengerbiológus, David Stead tudósított korabeli dokumentumok alapján, az 1963-ban megjelent Sharks and Rays of Australian Seas című munkájában.

Bálnának vélték, de tévedtek

A nagy port felvert Port Stephens-i eset után 15 évvel később egy másik szokatlan óriáscápa-észlelésről érkezett tudósítás, ismét csak a Csendes-óceán déli térségéből. 

A felvétel illusztrációForrás: Elter Tamás

A 20-as, 30-as évek ünnepelt amerikai westernregény-írója, Zane Gray, aki elismert és híres nyílttengeri horgász is volt egyben, Tahitiről volt hazatérőben San Franciscóba, jachtja, a Manganui fedélzetén. Egyik nap kora reggel a tükörsima, nyugodt tenger felett népes sirályrajra, illetve egy közvetlenül a felszín alatt úszó hatalmas élőlényre lettek figyelmesek.

Zane Grey, a világhírű amerikai regényíró és szenvedélyes sporthorgász (a képen középen, a vállán egy koalával) maga is látott egy rejtélyes, óriási cápát a Csendes-óceánonForrás: Wikimedia Commons

Először azt gondolták, hogy bálna keresztezheti az útjukat,

de amikor óvatosan közelebb hajóztak, a farokúszó vízszintes mozgásából azonnal felismerték, hogy az állat egy hatalmas cápa. 

Grey -aki szintén kiválóan ismerte a tengeri nagyragadozókat - határozottan állította, hogy a világosbarna színárnyalatú és 40-50 láb (12-15 méter) hosszú állat nem az ugyancsak hatalmasra megnövő, békés, planktonszűrögető érdescápa (Rhincodon typus), hanem egy óriási, ismeretlen faj volt.

A ma élő legnagyobb cápafaj, a planktonevő érdescápa hátát jellegzetes fehér vonalak és pöttyök díszítikForrás: Elter Tamás

Grey szerint – és ebben tapasztalt tengerészekből álló új-zélandi legénységének tagjai is egyetértettek - az általuk megfigyelt óriás már csak azért sem lehetett érdescápa, mivel hiányzott róla az előbbi fajt jellemző markáns fehér pöttyök és vonalminták tömege.

A C. megalodon mérete a nagy ámbráscet (Physeter macrocephalus) méreteivel vetekedikForrás: Ancient Sharks

Shuker, az ismert amerikai halbiológus az 1991-ben publikált The search for monster sharks című könyvében elemezte Grey megfigyeléseit, és arra a következtetésre jutott, hogy amit Grey és legénysége látott, csak egy, a tudomány számára ismeretlen cápakolosszus lehetett.

Félelmetes éjszakai csattanás Timor mellett, a nyílt tengeren

A pacifikus térségből azonban további más elgondolkodtató beszámolók is ismertek. Clostermann az 1969-ben Párizsban kiadott Des Poissons si Grands című művében idézi az ausztrál Rachel Cohen hajó különleges esetét. A hajót 1954-ben Adelaide-ben vontatták szárazdokkba azt követően, hogy a Timor-tengeren megsérült egy éjszakai viharban.

Az egyik különleges eset 1954-ből származik, és a Rachel Cohen halászhajóhoz kötődikForrás: Arkive

A dokkmunkások a faépítésű hajó tatrészénél, a vízvonal alatt hatalmas, 2 méter átmérőjű, félkör alakú harapásnyomot találtak.

A Rachel Cohen kapitánya a megmutatott harapásnyomtól megborzadva arra emlékezett, hogy a nevezetes éjszakán valami óriási, általuk cetnek vélt állattal ütközött a hajójuk a nyílt tengeren.

Hatalmas árnyék a Nagy Korallgát leszakadásánál

A 20. században dokumentált utolsó azonosítatlan óriáscápa-észlelésről B. C. Cartmell számolt be az 1978-ban megjelent Let’s go Fossil Shark Tooth Hunting című munkájában. Cartmell közlése szerint egy 26 méteres ausztrál jacht motorhiba miatt volt kénytelen leállni a Nagy Korallgát keleti, nyílt óceán felé eső oldalán.

A C. megalodon és egy motoros jacht méretét szemléltető ábraForrás: Imgur

Amíg a motorjavítás miatt várakoztak, a kapitány és a személyzet fedélzeten tartózkodó tagjai egy hatalmas,

elmondásuk szerint közel a hajó hosszával azonos méretű cápát láttak elúszni lassú tempóban közvetlenül a felszín alatt.

Noha az 1918-as esetről még csak nem is hallottak, érdekes módon ők is az ismeretlen cápaóriás halvány fehér színéről emlékeztek meg.

Mit talált a híres Challenger-expedíció az óceáni fenéksíkságon?

A tudománytörténet mindmáig egyik legjelentősebb oceanográfiai vállalkozása, a hajójáról elnevezett Challenger-expedíció 1872-ben futott ki Portsmouth kikötőjéből négy évig tartó, föld körüli kutatóútjára. A Challenger alkalmazott először olyan berendezéseket, amelyekkel - többek között - mintát lehetett venni a több ezer méter mély óceáni aljzatról is.

A Challenger-expedíció volt a tudománytörténet első és mindmáig nagy jelentőségű modern oceanográfiai kutatóútjaForrás: Wikimedia Commons

1873-ban a déli Csendes-óceán térségében végzett mintagyűjtés során a 4300 méteres mélységben fekvő abisszikus síkság felszínéről vett mintákban kettő hatalmas, fehér zománcú és a fosszilizálódás jeleit alig mutató C. megalodon fogat találtak. Az igen nagy kutatási anyag feldolgozása során a két fog csaknem elfelejtődött.

A HMS Challenger korvett, az expedíció zászlóshajója, amelyről a tudományos küldetés a nevét is kaptaForrás: Wikimedia Commons

A fogakról Murray tudósított először 1896-ban. Több mint fél évszázaddal később a londoni Queen Mary College biokémikusa, 

Dr. W. Tchernesky alapos vizsgálatnak vetette alá a C. megalodon fogakat, korábban nem alkalmazott korszerű módszerekkel.

A mélytengeri mangán lerakódási sebességének ismeretében és a fogakra rakódott mangánréteg vastagságából kiszámította, hogy az egyik fog kora 24 000, míg a másiké csupán 12 000 év lehet.

A Smithsonian Intézet szaktudósai által matematikai modellezés alapján elkészített méretarányos C. megalodon állkapocs-rekonstrukcióForrás: Smithsonian

Egészen az 1950-es évekig úgy vélték, hogy a megalodonok másfél millió éve kihaltak.

Annak ellenére, hogy a legmodernebb vizsgálati eredmények alapján Valeila 1995-ben, majd tőle függetlenül Woller 1996-ban publikált dolgozatukban arra a következtetésre jutottak, hogy dr. Tchernesky mérési eredményei több tízezer éves hibahatárral fogadhatóak csak el, a korábbi ismeretekkel szemben bebizonyosodott, hogy  a C.megalodon utolsó mohikánjai a Homo sapiens kortársai lehettek.

Rég kihaltnak vélt élő kövület az óceán mélyéről

A tudománytörténetből ismerünk olyan esetet, amikor rég kihaltnak vélt állatcsoport eleven példányára bukkantak. Az “élő fosszíliák” történetéből talán a maradványhal ( Latimeria chalumnae) felfedezése a leghíresebb eset.

A maradványhalról egészen 1938-ig úgy tudták, hogy majd 100 millió évvel korábban kihaltForrás: Wikimedia Commons

A bojtosúszójú halak egy olyan ősi, a devon időszak elején, mintegy 380 millió évvel ezelőtt kialakult csoportot alkottak, amelyet egyesek a gerincesek tengerből a szárazföldre kivezető fejlődéstörténeti láncszemének tartottak. A bojtosúszójú halak utolsó képviselői a kréta időszak végén, mintegy 70 millió évvel ezelőtt tűntek le az élet színpadáról, legalábbis a fosszilis bizonyítékok szerint.

Egy másik furcsa óriás, amelyet csak 1976-ban fedeztek fel, az óriásszájú cápaForrás: Wikimedia Commons

Történt aztán 1938-ban, hogy

Dél-Afrika indiai-óceáni partvidékén kifogtak egy elven példányt ebből a sok millió évvel korábban kihaltnak vélt fajból.

De nagytestű cápákat is fedeznek fel még időnként. 1976 novemberében a Hawaii-szigetektől délre, 400 méteres mélységben akadt hálóba egy soha nem látott, több mint 5 méter hosszú bizarr megjelenésű cápa. 

Partra sodort óriásszájú cápa teteme a Fülöp-szigetekenForrás: Elter Tamás

1983-ban a tudomány számára olyan új fajként írták le a mélytengeri óriásszájú cápát (Megachasma pelagios), amely egyben egy új nemzetség és család felfedezését eredményezte.

Parázs vita, érdekes kérdőjelekkel

Mindezek alapján számos nemzetközileg elismert ichtyológus és cápakutató, így például Richard Ellis vagy John E. McCosker hipotetikusan nem tartja kizártnak azt, hogy a déli Csendes-óceán térségében mindmáig fennmaradhattak a C. megalodon utolsó képviselői.

Richard Ellis, a világhírű ichtyológus és cápakutató, hipotetikusan elképzelhetőnek tartja, hogy a C. megalodon utolsó mohikánjai napjainkig fennmaradhattakForrás: Facebook

Ben Roesch, amerikai ichtyológus a C. megalodon esetleges jelenkori létezésének esélyeit taglaló esettanulmányában

szkepszisét fejezi ki a valaha létezett legnagyobb húsevő cápa fennmaradásával kapcsolatosan.

Természetesen, a C. megalodon esetleges túlélését latolgató hipotézisek csak akkor válhatnának tudományos bizonyossággá, ha legalább egy eleven példányt sikerülne felfedezni, és a tudományos módszertan szabályai szerint leírni.

Rejtélyes félkör alakú hatalmas harapásnyom egy elpusztult bálna fején, a Csendes-óceánrólForrás: Imgur

Hogy minderre van-e esély?

A földfelszín 71%-át elborító világtenger bolygónk leghatalmasabb élőhelye. 

Egyedül csak a 166 millió km2 kiterjedésű Csendes-óceán vízfelülete a negyedével nagyobb, mint az összes kontinens területe együttvéve.

A Csendes-óceán mélye még sok titokzatos felfedeznivalót rejtForrás: Elter Tamás

Robert D. Ballard amerikai oceanográfus, a Titanic roncsának világhírű felfedezője jegyezte meg találóan, hogy

a Hold felszínét sokkal jobban ismerjük, mint a mélytengerek világát.

Az eddig megismert tengeri fajok csak kisebb részét alkothatják a még felfedezésre váró, ismeretlen létformáknak. Az alig ismert mélység titkainak többsége még odalent rejtőzik.

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK