A földtörténet legbrutálisabb halszörnyei

2016.01.07. 21:26

A törzsfejlődés kísérleti laboratóriumából időnként meghökkentő élőlények léptek ki az élet színpadára. A földi lét szülőanyja, a világtenger mélyén sok száz millió éve zajló evolúciós kísérlet néhány legfurcsább, vagy éppen legfélelmetesebb élőlényét vesszük szemügyre cikkünkben.

Kiterjedt vizek a dinoszauruszok időszakában

A földtörténeti középkort, a mezozoikumot (248 millió évtől 65 millió évig) a méretek versenye jellemezte akár a szárazon, akár a vízben vagy a levegőben. A dinoszauruszok korszakának is nevezett  hosszú geológiai periódusban éltek a múlt leghatalmasabb testű élőlényei az őskontinensek párásan fülledt esőerdeiben , illetve a mainál jóval kiterjedtebb világóceán mélyén.

A késői kréta vérszomjas csontos hala, a Xiphactinus. A földtörténeti múlt tengereit félelmetes ragadozók uralták

Forrás: Flickr

A mezozoikumot a mainál jóval melegebb éghajlat, és kiterjedtebb tengerek jellemezték.

A földtörténeti középkor vége felé, a kréta időszak (146 millió évtől 65 millió évig) albai emeltnek nevezett korában, mintegy 100 millió évvel ezelőtt érte el a világtenger a legnagyobb kiterjedését.

Az óriásnövés általános volt a mezozoikumi tengerekben. A képen látható kréta időszaki Archelon ősteknős, több mint öt méteres páncélhosszával csoportjának legnagyobbja volt

Forrás: Walkingwith.Wiki

A tengerszint a maihoz képet átlagosan 170 méterrel volt magasabb,

és soha nem volt akkora kiterjedésű a világóceán, mint az albai korban.

A világtenger és a kontinensek elhelyezkedése 100 millió éve. A kréta időszak albai korában a mainál 170 méterrel volt magasabb a világtenger szintje

Forrás: ESA

Napjainkban a Föld felszínének 71%-át borítja víztakaró (ebből a világtenger részesedése hozzávetőleg 69%),

a kréta derekán ez az arány 83% volt a tengerek javára.

A trópusi öv a magas szélességi körökig nyúlt fel, és a világtenger átlaghőmérséklete is jelentősen magasabb volt a jelenlegi értéknél.

A mezozoikumban a levegőt is óriások uralták

Forrás: Prehistoric Earth

A mai Európa területe nagyobbrészt víz alatt állt; az eurázsiai kontinens nyugati területeit hatalmas self (sekély) tengerek  borították. Nem csoda, hogy ilyen ökológiai paradicsomban csak úgy nyüzsgött az élet a napfényben fürdő, kobaltkék felszín alatt.

Nem volt ennél hatalmasabb hal a világóceánban: a Leedsichthys

Annak ellenére, hogy a csontos halak (Ostichthyes) főosztályát jellemzi a legtöbb és legváltozatosabb faj, a halak állatkörén (Pisces) belül napjainkban a porcos halak (Chondrichthyes) soraiból kerülnek ki az abszolút méretrekorderek.

A világtenger ma élő legnagyobb hala, az érdescápa (Rhincodon typus)

Forrás: Dive Zone

A világtenger jelenkorban élő halai közül a dobogó mindhárom fokán porcos hal áll;

az aranyérmes érdescápa (Rhincodon typus) a maga 18 méteres maximális testhosszával,  a 12 méteres óriáscápa (Cetorhinus maximus) mint második helyezett, és  6,5 méter körüli csúcshosszával a nagy fehér cápa (Carcharodon carcharias) érdemli ki a bronzérmet. 

Az ezüstérmes óriáscápa (Cetorhinus maximus) csak "ebihal" lenne a Leedsichthys mellett

Forrás: Dive Zone

Volt azonban olyan időszak a Föld történetében, amikor a csontos halak sokkal nagyobbra nőttek.  

A földtörténet mindeddig létezett leghatalmasabb hala, a Leedsichthys

a jura időszak (206 millió évtől 146 millió évig) végén, hozzávetőleg 165 millió évvel ezelőtt jelent meg a kor langymeleg egyenlítői óceánjában, a Tethysben.

Liopleurodon támad rá egy Leedsichthys-re. A hal hatalmas méretei miatt túlélhette az agresszív tengeri hüllő támadását, de ha azok falkában támadtak, nem sok esélye maradt, óriási mérete ellenére sem

Forrás: Walkingwith.Wiki

 Az óvatosabb számítások szerint 16 – 22 méter hosszú, más rekonstrukciók alapján viszont 18 -27 méteres, kisebb rajokban élő óriás sziluettje hátborzongató látványt nyújthatott a napfénytől jól átvilágított jura-tenger kék víztömegében.

A bizarr megjelenésű Leedsichthys egyes számítások szerint elérhette a 27 méteres testhosszúságot is

Forrás: DKfindout

A rendkívül megnyúlt fej és a hatalmas hátrafelé görbülő száj látványa, az emeletes ház magasságú farokúszóval, valamint az állat groteszkül apró szemeivel együtt, akár a Csillagok háborújában is megállná a helyét. 

A Föld a jura időszak derekán. Az egyenlítő mentén a kontinensdarabok közé ékelődő hatalmas öböl a Tethys-óceán

Forrás: ESA

Elképesztő mérete és félelmetes látványa dacára, a Leedsichthys valójában jámbor óriás volt. Annak ellenére, hogy a hatalmas állkapcsokban - nem tévedés – 40 ezer apró fog ült, a plankton-szűrögető életmódot folytató hal egy, a kopoltyúkba épült szűrőszerkezet segítségével táplálkozott.

Szinte felfoghatatlan, hogy milyen hatalmasak voltak ezek a jura időszaki óriáshalak

Forrás: Walkingwith.Wiki

Életmódját leginkább a mai, melegvérű emlős szilás cetekéhez (Mysticeti) hasonlíthatjuk, mint ahogyan a méreteit is.

Maradványai Európából, - Angliában és Németországban - kerültek elő. 

Mindez az ősföldrajz segítségével azt bizonyítja, hogy a Leedsichthys előszeretettel tartózkodott a késői jura kor kiterjedt trópusi sekélytengeri területein.

A mai cetekhez hasonlóan, plankton-szűrögető életmódot folytattak

Forrás: Wikimedia Commons

A paleontológusok úgy vélik, hogy

az óriások a mai cetekhez hasonlóan hatalmas távolságokra vándoroltak,

és kedvelt élőhelyük lehetett a nyílt tenger partoktól távoli birodalma is. A ragadozóktól elsősorban hatalmas testmérete védhette meg a Leedsichthys-t.  

A késői jura másik órása, a 10-14 méteres Liopleurodon gyakran megtámadhatta a lomha Leedsichthys rajokat

Forrás:  Seamonsters

A jura-tenger azonban a földtörténet egyik legveszedelmesebb vidéke volt;  a kor abszolút tengeri csúcsragadozója, az ugyancsak méretes Liopleurodon  több mint két méteres, borotvaéles, 30 cm-es fogakkal felszerelt állkapcsa ellen

a lomha Leedsichthys igencsak nehezen védekezhetett, főleg , ha az agresszív tengeri hüllők falkában támadtak rá,

a kisebb termetű, ám de rendkívül vérmes, kihalt Hybodus cápákhoz hasonlóan. A földtörténet legnagyobb hala körülbelül 155 millió éve tűnt el a világtengerből.

Horrorfilmek világát idéző zoológiai rémálom: a Xiphactinus

Ha veszélyességi sorrendet állítanánk fel a Föld múltbéli tengeri között, minden kétséget kizáróan a kréta időszaki világóceán vinné el a pálmát. Akárcsak a szárazföldeken, soha annyi méretes és életveszélyes élőlény nem volt a sós vizekben, mint ebben az időszakban.  A tengeri hüllők armadáját, és a kréta időszaki cápák világát most nem érintve, a jámborabbnak tartott csontos halak klubját szemlézzük ez alkalommal.

A Xiphactinus  félelmetes és falánk ragadozóhal volt

Forrás: Walkingwith. Wikia

 Az időszak legvérengzőbb csontos halának járó aranyérmet kételkedés nélkül a hátborzongató ábrázatú Xiphactinusnak, a kréta tengereiben 87 millió éve felbukkant  ragadozónak adományozhatjuk.

A Xiphactinus , hasonlóan napjaink kardoshal-féléihez , lehetett a kréta tengerek sebességbajnoka.

A fosszilis leletek tanúsága szerint 4,5 – 6 méter hosszú ragadozó , bulldogszerű fejét leszámítva, rendkívül áramvonalas testformával rendelkezett.

A Xiphactinus koponyacsontozatának rekonstrukciója

Forrás: Rockhounders

A holdsarlószerűen ívelt farokúszó a nagysebességű úszás képességének csalhatatlan bizonyítéka.  Az anatómiai jegyek alapján a kutatók becslése szerint a Xiphactinus felgyorsítva magát, 60-70 km/óra körüli sebességet érhetett el.

Nyílttengeri ragadozó lehetett, amely közvetlenül a felszín alatt cserkészett zsákmányára.

Ezt bizonyítja a felsőállású száj, amelyből árszerű, borzasztó fogsor meredezett elő.  A Xiphactinus  a késői kréta időszak egyik legvérengzőbb ragadozója volt, falánksága nem ismert határt. 

A Xiphactinus falánksága nem ismert határt

Forrás: Oceans of Kansas

Nagytestű halakra, kisebb cápákra, és az ekkor már viszonylag elterjedt tengeri madarakra vadászott.  A hatalmas, két méter magas röpképtelen ám kitűnően úszó és merülő Hesperornis sem érezhette biztonságba magát , ha az általa cserkészett halraj közelében felbukkant ez a mohó ragadozó.

Falánkságára jellemző, hogy időnként szabályosan torkán akadt a falat. 

Észak-Amerikából került elő az a kitűnő állapotban fennmaradt Xiphactinus kövület, amelyen megmaradt az utolsó prédálás áldozatának maradványa is.

A halálos ebéd. Ez a Xiphactinus  a bordák maradványai között jól látható megkövesedett nagytestű zsákmányhal miatt pusztult el

Forrás: Wikimedia Commons

A Xiphactinus  által bekapott  több mint kétméteres hallal nem tudott mit kezdeni a falánk ragadozó, amely belepusztult a túlméretes zsákmány lenyelésében. Maradványai zömében az Egyesült Államok területéről kerültek elő.

A kréta időszak végén az észak-amerikai kontinens már nagyjából a mai alakját vette fel,

de északi-déli irányban egy hatalmas tengerág, a Niobara sekélytenger választotta ketté a földrészt.

A Xiphactinus elsősorban halakat zsákmányolt

Forrás: Walkingwith.Wiki

A Xiphactinus  zömében itt terrorizálta kortársait, bár a 2003-ban Csehországban előkerült fosszília azt bizonyítja, hogy az európai selfterületeken is előfordulhatott. Minden idők egyik legfélelmetesebb csontos hala a dinoszauruszokkal és a tengeri hüllőkkel együtt tűnt le az élet színpadáról, 65,5 millió éve.

Ettől még Jabba  is megijedt volna: a Dunkleosteus

A paleozoikum, azaz a földtörténeti ókor devon időszakát (416 millió évtől 360 millió évig) szokás a halak korszakának is nevezni.

A devont forradalmi időszaknak tekinthetjük a Föld történetében;  

ekkor terjedtek el az első ízeltlábúak, valamint fás szárú ősi növények a kontinenseken, kialakultak az erdőségek, és bizonyos őshalak távoli leszármazottaiként , elhagyták a vizek világát az első  szárazföldi gerincesek.

A devonban hódították meg a szárazföldet a vizeket elhagyó gerincesek

Forrás: Prehistoric Earth

Ugyanilyen forradalom zajlott le az óceánok tükre alatt is, robbanásszerűen elterjedtek a csontos halak, virágzásnak indultak az ősi cápák és a fejlábúak. A korábbi időszakokhoz képest megnövekedett a tengerlakók mérete is; megjelentek az első óriáshalak, amelyek közül méltán a Dunkleosteus a leghíresebb.

A Föld a késői devon időszakban

Forrás: ESA

A devonban ívelt fel egy nagy múltú kihalt csoport, a páncélos őshalak (Placodermi) osztálya.  Az ide tartozó ősi tengeri gerincesek az első valódi állkapcsos halak, elnevezésüket a testüket borító elcsontosodott pikkelyekről kapták. A Placodermi osztály ugyancsak kihalt Arthrodira rendjéből kerültek ki a devon tengerek rettegett csúcsragadozói, a Dunkleosteus nemzetség minden addiginál hatalmasabb pácélos őshalai.

A Dunkleosteus korának abszolút csúcsragadozója volt, nem menekülhettek előle az ősi cápák sem

Forrás: Picterest

A nemzetségbe tartozó fajok világszerte elterjedtek a kor trópusi tengereiben;

Dunkleosteus maradványok Észak-Amerikából, Marokkóból, valamint Belgiumból és Lengyelországból is előkerültek.

Egyes fajok testhossza elérte a 6-7 métert, de például a legnagyobb, a Dunkleosteus terrelli 10 méter hosszú volt és súlya 3,5 tonnát nyomhatott.

A Dunkeosteus csontlemezekből álló fosszilis koponya rekonctrukciója

Forrás: Royal Tyrrell Museum

A Dunkleosteus hatalmas fejét kemény, egybefüggő csontpáncél lemezek fedték, de ugyancsak  csontlemezek védték  a törzs elülső harmadát.  Azt, hogy milyen lehetett a Dunkleosteus csontlemezekkel nem védett testtája, rokon fajok testfosszíliái alapján rekonstruálták az őslénytankutatók.  A hatalmas szájban nem fogak, hanem kettő, osztott, borotvaéles csontlemez ült, amely harapásnál úgy működött, mint egy óriási metszőolló.

És így nézhetett ki a valóságban a Dunkleosteus feje

Forrás: Walkingwith.Wiki

  A Chichagói Egyetem és a Field Természettudományi Múzeum paleontológusai biomechanikus modellkísérletekkel megállapították, hogy a földtörténeti újkor végén élt óriásfogú cápa (Carcharocles megalodon) után

a Dunkleosteus harapása volt a legerősebb, a valaha élt tengeri ragadozók közül.

A fosszilis leletek arra utalnak, hogy a Dunkleosteus kozmopolita  lehetett, a korablei tengerek parti övében ugyanúgy előfordult, mint a nyílt óceán víztömegében, sőt, a fej anatómiai szerkezete alapján az is valószínűsíthető, hogy  a nagy mélységeket is meghódította.  

A Dunkleosteus nem csak a partközeli vizekben, hanem a nagyobb mélységekben is otthon érezte magát

Forrás: Prehistoric Earth

A Dunkleosteustól  egyetlen devon időszaki  tengerlakó sem érezhette magát biztonságban, bármit képes volt legyűrni és elpusztítani.  Nagy tömegének és súlyos páncélzatának köszönhetően nem úszhatott valami gyorsan, ám roppant erejű hal volt.

Nem éppen a legszebb halak közé tartozott

Forrás: Wikimedia Commons

A fogazatot helyettesítő éles csontlemezekkel játszi könnyedséggel feltörte a külsővázas lábasfejűek súlyos héjait, de a korabeli cápák is rémülten iszkolhattak el, ha a nagy kékségből kirajzolódott a Dunkleosteus fenyegető, sötét sziluettje.

Az emészthetetlen anyagokat, mint például a héj és váztöredékeket a Dunkleosteus egyszerűen kiöklendezte

Forrás: Walkingwith.Wiki

A kövületek azt bizonyítják, hogy a zsákmány emészthetetlen részeit , például a héjas puhatestűek meszes vázait egyszerűem kiöklendezte. A devon időszak  rettegett tengeri banditája  380 millió éve jelent meg,  és 20 millió évnyi terror után, hozzávetőleg 360 millió éve tűnt el a világóceánból, feltehetően az egykori tengerlakók nagy megkönnyebbülésére.

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

Most
Top 12 óra