73 másodperces út a halálba

2016.01.28. 15:42

1986. január 28. fekete napnak számít az űrkutatás történetében – ekkor szenvedett végzetes balesetet a Challenger, a NASA másodikként elkészült űrrepülőgépe. Az első űrkatasztrófában a technikai tényezők mellett jelentős szerepet játszott az emberi mulasztás is.

Az 1976-os év jelentős volt az amerikai űrügynökség életében, ekkor lebbentette le a fátylat a NASA az első olyan ember szállítására alkalmas űrrepülőgépről, amelynek bizonyos részei újrafelhasználhatóak. Működését tekintve a szárnyakkal rendelkező űrjármű (Orbiter) felszálláskor függőleges állásban, rakéta módjára hagyja el a Földet, visszatéréskor viszont siklórepülőként száll le.

A flotta első tagja, az Enterprise még nem volt űrrepülésre alkalmas, inkább tesztelésre szolgált, 5 évvel később a Columbia azonban egy 54 órás küldetés keretében elsőként utazhatott a világűrbe. Az első űrsiklók feladata műholdak szállítása és különböző tudományos kísérletek elvégzése volt.

Az amerikai űrsikló-program

Forrás: MTI

Tanár a fedélzeten

A Challenger a NASA másodikként elkészült, felbocsátásra szánt űrsiklója volt. 1983 áprilisában hajtotta végre az első repülését, melyet még kilenc követett a végzetes, 1986. január 28-i esemény előtt. A küldetés során nem csak tapasztalt asztronautákra számítottak, szerettek volna civileket is bevonni a programba. Egyetlen kikötés volt: az érintettnek mindenképpen tanárnak kellett lennie. A választás egy 37 éves középiskolai oktatóra, Christa McAuliffe-ra, valamint egy matematikatanárra, Barbara Morgan-re esett, aki tartalékos űrhajósként segítette a NASA munkáját.

Christa McAuliffe

Forrás: Wikimedia Commons

Christa olyan volt, mint a tipikus szomszédlány: intelligens, lelkesen mosolygó, mindenkit magával ragadott. Hat hónapot töltöttünk a Challenger legénységével a Johnson Űrközpontban, itt képeztek ki minket. Egyik kedvencünk az a szimulátor volt, ahol a súlytalanság állapotára készítettek fel bennünket. Az egész repülőutat végignevettük – emlékezett vissza Morgan a BBC műsorában.

73 másdoperces út a halálba

A felbocsátás helyszíne a floridai Kennedy Űrközpont volt. Már a küldetést megelőzően jelentkeztek az intő jelek: az időjárás pocsék volt, technikai problémák is felléptek, így az indítást hat nappal el kellett halasztani a tervezett időponthoz képest.

Január 28-án szokatlanul hideg volt, a mérnökök figyelmeztették is feletteseiket, hogy egyes alkatrészekkel – különösen a gyorsítórakéta alsó és középső szegmensei közötti szigetelő O-gyűrűvel (tömítőgyűrűvel) – gondok lehetnek ilyen alacsony hőmérsékletnél. Az intelmeket azonban figyelmen kívül hagyták, így a Challenger helyi idő szerint 11:38-kor felszállhatott.

1986. január 28-i képen fellövik a Challenger űrsiklót a floridai Cape Canaveral-i légi támaszpontról

Forrás: MTI/AP/Thom Baur

Már a start után látszott, hogy valami nagyon nincs rendben. Emelkedéskor nem csak egyetlen füstcsíkot lehetett látni, ráadásul később még több füstcsík keletkezett. Teljesen máshogy nézett ki az egész indítás, mint amit én és Christa pár hónappal korábban megtekintettünk. Tudtam, hogy valami végzetes hiba történt” – emlékezett vissza Morgan.

Nem ő volt az egyetlen, aki döbbenten nézte végig az alig 73 másodperc alatt lezajló katasztrófát. McAuliffe hozzátartozói és a földről figyelő asztronauták valamint tévénézők milliói hitetlenkedve bámulták az űrrepülő tűzzel és füsttel kísért pusztulását. Az űrjármű maradványai az óceánba csapódtak, a legénység valamennyi tagja életét vesztette.

 A CNN élőben közvetítette a balesetet.

A Challenger legénysége

Forrás: Wikimedia Commons
Az áldozatok

Parancsnok: Francis "Dick" Scobee – korábban már repült a Challengerrel az STS–41–C jelű sikeres küldetés során.

Pilóta: Michael John Smith (első repülése) – a vietnami háború többszörösen kitüntetett veteránja, a Haditengerészet tesztpilótája.

Küldetésfelelős: Judith Arlene Resnik – korábban már járt a világűrben a Discovery első útja alkalmával (STS–41–D).

Küldetésfelelős: Ellison Shoji Onizuka – a Légierő mérnöke, korábban már járt az űrben a Discovery fedélzetén (STS–51–C).

Küldetésfelelős: Dr. Ronald Ervin McNair – a Hughes Research Laboratories fizikusa, járt már a világűrben az STS–41–B jelű küldetés során.

Rakományfelelős: Greg Jarvis – a Légierő századosa és a Hughes Aircraft alkalmazottja.

Rakományfelelős: Christa McAuliffe – a „Tanár az űrben" nevű program során választották ki az útra.

Forrás: Wikipedia

A vizsgálat

Nem sokkal a baleset után Reagan elnök különleges bizottságot állított fel, feladatuk a tragédia körülményeinek kivizsgálása volt annak érdekében, hogy a jövőben a hasonló szerencsétlenségeket megelőzzék. A bizottságot William Rogers volt külügyminiszter vezette (róla nevezték el Rogers-bizottságnak), az alelnöki pozíciót pedig Neil Armstrong egykori űrhajós töltötte be. A vizsgálatba bevonták a korábbi tesztpilótát Chuck Yeagert is.

A Challenger űrsikló megsemmisülése

Forrás: MTI/AP/Bruce Weaver

Az eredmények beigazolták azt, amitől a mérnökök még a start előtt tartottak. Az O-gyűrűk a hideg miatt túlságosan merevvé váltak, elveszítették rugalmasságukat és emiatt nem tudták feladatukat ellátni. A hibát jelezte az a fekete füstpamacs, amit a jobb oldali gyorsítórakéta alsó csatlakozásánál lehetett megfigyelni közvetlenül az emelkedés után. Később a korábbi füstpamacsok megjelenésének helyén lángok csaptak fel, ez utalt arra, hogy a forró hajtóműgázok átégették a rakétaszegmensek közötti illesztést. Az egyre terebélyesedő lángcsóva megrongálta a külső üzemanyagtartályt, amely átégett, majd szivárogni kezdett belőle a folyékony hidrogén. Végül a bekövetkezett robbanástól az egész űrrepülő a darabjaira hullott.

A 1986. január 28-i "kombóképen" felrobban a Challenger űrsikló

Forrás: MTI/AP/Florida Today/Malcolm Denemark

A vizsgálat során arra is fény derült, hogy a gyorsítórakétákat gyártó Morton Thiokol cég több hibát vétett a tömítőgyűrűk tervezésénél, de nem orvosolták a problémákat. Bár a vállalat mindezt jelezte a NASA vezetői felé, azok a szoros repülési ütemterv miatt nem állították le a Challenger indítását. A döntésért hét űrhajós fizetett az életével. Haláluk közvetlen okát nem lehetett megállapítani, mivel a legénységi kabin olyan erővel csapódott az óceánba, hogy nem maradt kutatható nyom.

Felbőszült környezetvédők, ufók és túlélők – vad összeesküvés-elméletek a katasztrófáról

Ahogyan ilyenkor lenni szokott, számos összeesküvés-elmélet napvilágot látott a Challenger pusztulásával kapcsolatban. Ezek között szerepelt az elvakult környezetvédők szabotázsakciója, de szóba jött az is, hogy az egyik űrhajós, Ellison Shoji Onizuka ellen követtek el merényletet. Az asztronauta a bulvársajtó szerint korábban egy földönkívüli lény boncolásának szemtanúja volt és visszatérése után részletesen be akart számolni a médiának tapasztalatairól, halálával azonban a várva várt interjú meghiúsult. Viszonylag friss konteónak számít az a pletyka, mely szerint az űrhajósok nem is haltak meg és jelenleg álnéven élik az életüket.

Nem vetett véget az űrrepülők karrierjének

A baleset után a NASA több mint 2 évig nem küldött asztronautát az űrbe, és az űrsiklókon is több módosítást végeztek a szakemberek. 1988 szeptemberében indították újra az űrsikló-programot a Discovery űrhajó sikeres felbocsátásával.

A híres Discovery űrsikló

Forrás: Wikimedia Commons

Azóta az űrsiklók számos fontos küldetést hajtottak végre, részt vettek például a Hubble űrteleszkóp javításában és karbantartásában, valamint a Nemzetközi Űrállomás (ISS) építésében.

Az amerikai űrsiklók repülései 1981 és 2011 között

Forrás: MTI

Sajnos nem a Challenger tragédiája volt az egyetlen, ami beárnyékolta az amerikai űripart. 2003. február 1-jén egy másik űrhajó, a Columbia a visszatérés során darabjaira szakadt a levegőben, megölve a legénység minden tagját. A küldetések ugyan 2005-től folytatódtak, az űrsikló-programot 2011. július 21-jén hivatalosan is „nyugdíjba küldték”.

Ami Barbara Morgant illeti, a Challenger pusztulása után visszament tanítani. 1998-ban a NASA kérésére otthagyta a tanítást és űrhajósnak állt, tíz évig dolgozott asztronautaként. Egy űrszolgálata alatt összesen 306 órát töltött a világűrben. Pályafutását 2008-ban fejezte be.

KAPCSOLÓDÓ CIKK

Most
Top 12 óra