Zabolátlan tánccal gyógyítanak Olaszországban

Elsősorban nők táncolták először a tarantellát

Féktelen ritmusú tánccal gyógyították a beteg nőket Olaszország déli részén a 15-17. század között. A tarantella nevét az egyik pókfajtáról, az olasz fekete özvegyről kapta. Nem véletlenül.

Egyetlen olasz esküvő vagy ünnep sem lenne teljes a tarantella ritmikus dallamai és tánca nélkül. Népszerűségét a középkortól őrzi: keveredik benne az élénk és kecses ének, valamint a könnyű és gyors lépések, melyeket művelői szenvedélyes gesztusokkal kísérnek.

Megkeresik a megfelelő ritmust

A dél-olaszországi tarantella ma is az egyik legismertebb néptánc a vidéken, melynek neve is szimbolikus. A legenda szerint a 15-17. század között járvány söpört végig a beszédes nevű, olasz Taranto városán.

A település környékén – főként aratás idején – megjelent a taranta (tarantulaféle) nevű pók, melynek mérge, bár nem halálos idegméreg, de rendkívül fájdalmas. A csípés áldozata majdnem minden esetben nő volt, ám soha nem arisztokratikus nevelésben részesülő vagy magas rangú hölgy. A tarantella csípése után a beteg egyfajta révületbe esett, amit az akkori hitvilág módszere szerint egyfajta féktelen tánccal gyógyítottak.

A szervezetbe került mérget a különböző gyors mozdulatokkal, gesztusokkal egyszerűen kiizzadta a beteg.

Az áldozatot mandolinos, gitáros és dobos (gyakran furulyás, hegedűs) zenészek vették körül, akik megkeresték a megfelelő ritmust. Ez utóbbi kulcsfontosságúnak bizonyult a gyógyítás folyamatában: helyes taktussal a beteg szinte bizonyosan meggyógyult.

Átsegítette a nőket a depresszión

A legendának azonban több változata is van. Más források a tánc kapcsán egy középkori betegséget említenek. Az úgynevezett tarantizmus jellegzetessége ugyanis pont a mániákus tánc volt. A tüneteket a sokat csalódott, depressziós nők produkálták, akik a legtöbbször „alárendelt” életmódot folytattak, vagy szerelmi bánattól szenvedtek. Hitük szerint csak a zene és a tánc jöhetett szóba gyógymódként.

A tánc a nevét egy pókfajról kapta Forrás: Wikimedia Commons

Az alany ilyenkor egy furcsa, nagyon gyors és szinte megállíthatatlan táncba kezdett (a betegség eredetét akkoriban még nem tudták megállapítani, de feltételezhetően mentális problémák álltak a háttérben). A tánc általában három napig tartott, és ez idő alatt a beteg lassan megszabadult a frusztrációtól és depressziótól. A szervezetbe került méreg a nagy meleg, a gyors tánc, és az izzadás hatására bizonyítottan reaktiválódott.

Magát a tarantizmus betegségét és a bizonyított pókcsípést azonban soha nem különítették el teljesen egymástól. Ráadásul a 13. századtól időről-időre megjelenő pókinváziót jegyeztek fel a dél-olaszországi térségben.

Szerelmi oldás?

A középkorban a tarantellának mitikus jelentőséget is tulajdonítottak, ahol a hölgyek szórakozásból vagy komolyan táncolhattak.

Elsősorban nők táncolták először a tarantellát Forrás: Flickr / Freeariello

Alapjait tekintve táncként tekintettek rá, magasabb szinten viszont úgy hívták, hogy „varázslás mozgással” és „gyógyítás”. Úgy gondolták, hogy bármit képes meggyógyítani, amitől a táncoló meg akar szabadulni. Ide értették például azt a férfit is, akinek szerelme már teherré vált az ifjú asszony számára, de ezzel a módszerrel orvosolták a reménytelen epekedést is. A nők együtt töltötték a napot, majd naplementére – kizárólag női zenészekkel együtt – felmentek a hegyre (Szicíliában például az Etnára), és szó szerint letáncoltak az oldalán. Eközben a vulkán kráteréből és a sziget gyomrából az ősi, elemi erőket hívták.

Az Etna 2015-ös kitörése. Régen ide vonultak fel a nők táncolni Forrás: © Corbis. All Rights Reserved./Marco Restivo

„Mintha egy fekete, alvó sárkány hátán készültünk volna táncolni, aki bármelyik pillanatban felébredhet morgó álmából, hogy összezúzzon minket a kőzivatarával, és felemésszen a tüzes leheletével” – írta Marina Fiorato író, történész az eseményről egyik regényében. „A zene egyre hangosabb lett, a nők elkezdtek elterülni a földön. Akkor értettem meg, hogy miért nevezték el egy pókról a táncot:

mindehol csak lábakat láttam, kúsztak, még rázogatták is a levegőbe emelt végtagjaikat extázisukban.

A hamu feketére festette ruhájukat, a félhomályban a sziget jelképére, a Trinacriára emlékeztettek: a soklábú, nőfejű lényre.”

A nők végül „elmondták” a hegynek, hogy mitől szeretnének megszabadulni. Eggyé váltak a zenével és a heggyel.

Évszázadok óta létezik

A tarantella legkorábbi történelmi említése a Szent Vitus Tánc 1374-ben. Az egész jelenséget azonban sehol sem írták le újra egészen 1839-ig, amikor bemutatták Jean Coaralli alkotását, a „La Tarentule” című a balettet. Végül Madame Michau csak öt évvel később, 1844-ben mutatta be a táncot a nagyközönségnek is.

A tánc egy későbbi változata

Bár a tarantella valódi gyökereit senki sem ismeri, az bizonyos, hogy évszázadok óta létezik más-más néven és egymástól kissé eltérő formában. Nápolytól délre mindenhol ismerik és táncolják, az idő sodrásában számos variánsa kialakult. Leginkább mégis Olaszország egységessé válása, 1861 után terjedt el. Velencében furlana és fourlane néven ismerik, bár ez a tánc kétségtelenül szabálytalanabb és hidegebb, mint a tarantella. Rómában saltarello elnevezéssel terjedt el, de némi hasonlóságot mutat az eredetivel.

A tarantellát sokszor még ma is táncolják az utcákon Forrás: Flickr / Sallie

A tarantella-típusú tánc azonban nem csupán Olaszországra korlátozódik: a perzsiai Buzabatt-ban egy, a dél-olaszországihoz igen hasonló mozgásformát találhatunk.