2009-ben Robert Pitman tengerbiológus érdekes esetnek volt szemtanúja az Antarktisz környéki vizeknél, olvasható az IFL Science oldalán.
Egy csapat kardszárnyú delfin egy Weddell-fókára támadt rá, az állatot lelökték a számára menedéket nyújtó jégtábláról. Úgy tűnt, a fóka sorsa megpecsételődött, amikor a semmiből hirtelen felbukkant több hosszúszárnyú bálna. Az egyik hosszúszárnyú a hátára fordult, hasára engedte a fókát, majd a vízből kiemelve átsegítette a rémült állatot a legközelebbi jégtáblára.
A látottak kutatásra sarkallták Pitmant, aki kollégáival a hasonló esetek nyomába eredt. A szakemberek ötvennégy különböző szemtanú írását fésülték át, ezek összesen 115 hosszúszárnyú bálna és kardszárnyú delfin közötti összetűzésről számoltak be 1951 és 2012 között. Az eredményeket a Marine Mammal Science című folyóirat legújabb számában közölték.
A 115 összetűzés 57 százalékát maguk a hosszúszárnyú bálnák kezdeményezték, ami azt jelenti, hogy célzottan keresték a konfliktust az orkákkal. Az esetek többségében a kardszárnyú delfinek éppen vadásztak, amikor a hosszúszárnyúak meglepték őket.
A legmeglepőbb ugyanakkor az volt, hogy e harcok során az óriás lények leggyakrabban nem is saját fajtársaikat, hanem más állatfajokat igyekeztek védelmezni.
A megmentett állatok között voltak kaliforniai oroszlánfókák, holdhalak, borjúfókák és szürke bálnák. A hosszúszárnyúak különböző módokon vették fel a küzdelmet az orkákkal, például előfordult, hogy uszonyaikkal kezdték pofozni a kardszárnyú delfineket.
Egyelőre a kutatók sem tudják, miért viselkednek ennyire önzetlenül a hosszúszárnyú bálnák. Elképzelhető, hogy a kardszárnyú delfinek közelsége a borjak védelmezését szolgáló ösztönszerű viselkedéseket indít be. Ez azonban a szakértők szerint nem magyarázza azt, hogy miért folytatják a hosszúszárnyúak a segítségnyújtást akkor, amikor kiderül, hogy nem utódaik, hanem más állatfajok kerültek veszélybe.