Egy sötét politikai gyilkosság elvarratlan szálai

2017.03.16. 21:50

1978. március 16-án döbbenetes hírt röpítettek világgá a hírközlő szervek; a 60-as, 70-es évek olasz belpolitikájának egyik legjelentősebb és legnagyobb formátumú politikusát, a többszörös kormányfői tisztséget viselő Aldo Morót, a Democrazia Cristiana, azaz a Kereszténydemokrata Párt nagy tekintélyű elnökét elrabolta a Vörös Brigádok nevű, szélsőbaloldali terrorszervezet. A kulisszák mögött zajló alkudozásokról szinte semmit sem tudott meg a közvélemény; a szélsőbaloldali terroristák „forradalmi törvényszéke" által kivégzett politikus halálának hírét azonban a politikai boszorkánykonyha számos prominense megkönnyebbüléssel fogadta.

Hatvannyolcas lázadók és "harcoló kommunista sejtek"

Az 1968-ban Európán végigsöprő szélsőbaloldali diákmozgalmakból több, magát neomarxistának nevező és a kapitalizmus megdöntéséért fegyveres harcot hirdető terrorszervezet nőtte ki magát, így többek között már a diáklázadások évében Németországban létrehozott Baader–Meinhof-csoport, a Vörös Hadsereg Frakció (Rote-Armee-Fraktion, RAF), valamint a két évvel később 1970-ben Milanóban megalakult Vörös Brigádok (Brigatte Rosse, BR).

Az 1968-as kapitalizmusellenes diáklázadásokból nőtték ki magukat a szélsőbaloldali terrorszervezetek

Forrás: Pinterest

Az 1950–60-as években kialakult nyugati fogyasztói társadalmakkal ideológiai alapon szemben álló

és a kapitalizmus ellen nyílt hadjáratot hirdető illegális csoportok

saját magukat „városi gerilláknak" aposztrofálták, terrorakcióik pedig az általuk gyűlölt rendszer szimbolikus személyei, nagyvállalati vezetők, bankárok, illetve politikusok ellen irányultak.

Renato Curcio, a Vörös Brigádok "neomarxista" terrorszervezet egyik alapítója rács mögött

Forrás: Il Giorno

A Vörös Brigádok olasz terrorszervezetet Renato Curcio és felesége, Margherita Cagol, valamint Alberto Franceschini alapították meg.

Magukat kommunistáknak tartották, ám élesen szemben álltak az általuk „revizionistának" minősített Olasz Kommunista Párttal,

amely az 1970-es évek derekán Olaszország második legnagyobb politikai erejének számított a kereszténydemokraták után.

Moro jóslatainak pontosságát a történelem igazolta

Aldo Moro, a második világháború utáni Olaszország egyik legkarakteresebb politikusa 1947-től egészen a haláláig a római nemzetgyűlés tagja volt, és ötször viselt kormányfői tisztséget. 1976-ban lett az akkor legnagyobb itáliai politikai szervezet, a Kereszténydemokrata Párt elnöke. Kétszeres külügyminiszterként, koncepciózus, széles látókörű politikusként kiválóan eligazodott a világ- és nagyhatalmi politika útvesztőiben.

Aldo Moro az olasz közélet egyik legmeghatározóbb politikusa volt

Forrás: Carlo Carino/Carlo Carino

Kortársait messze megelőzve,

már az 1970-es években felismerte a brezsnyevi Szovjetunió és a keleti blokk akut, illetve megreformálhatatlan válságát,

ami – akkori prognózisa szerint – alig egy évtizeden belül a szocialista tömb széteséséhez fog vezetni. Szintén előre látta, hogy a jaltai rendszeren alapuló bipoláris világrend megszűnése az európai erőteret is alapjaiban fogja megváltoztatni. (Moro jóslatainak pontosságát a történelem igazolta.) Moro úgy értékelte, hogy mindez radikális változásokhoz fog vezetni az olasz belpolitikában, ezért az ország jövője szempontjából alapvető fontosságú társadalmi kérdésekben az addigi zárt pártpolitizáláson felülemelkedő, új politikai gondolkodásmód meghonosítását szorgalmazta.

Enrico Berlinguer, az Olasz Kommunista Párt, és  Aldo Moro, a Kereszténydemokrata Párt első embere politikai kiegyezésre törekedtek

Forrás: LaPresse Archivio Storico Politica

Az 1976-os parlamenti választásokon az Olasz Kommunista Párt (Partito Communista Italiano, PCI) a szavazatok 34%-át szerezte meg,

és ezzel az ország második politikai erejévé vált.

A párt akkori elnöke, Enrico Berlinguer az úgynevezett eurokommunista irányvonal elkötelezett híveként ugyancsak a kompromisszumokon és közös érdekeken alapuló kormányzás híve volt.

Eurokommunizmus: kis kellemetlenség a Kremlnek

A nyugat-európai kommunista pártok egészen az 1960-as évekig szoros ideológiai (és tegyük hozzá, anyagi) kapcsolatban álltak Moszkvával. Az 1968-as prágai tavasz brutális leverése utáni általános felháborodás, valamint az orosz földalatti ellenzék, különösen Szolzsenyicin és Andrej Szaharov által a szovjet valóságról kiszivárogtatott tények nyomán a nagy nyugati kommunista pártok fokozatosan eltávolodtak a Szovjetuniótól.

Alekszandr Szolzsenyicin orosz író és antikommunista ellenzéki személyiség

Forrás: Mystic Post

Az 1970-es években a spanyol, a francia és az olasz kommunista pártvezetésen belül is felülkerekedett a reformer irányzat, amely a marxi alapok megtartása mellett elismerte a polgári demokrácia, a szólásszabadság és az alapvető emberi jogok primátusát.

Lemondtak az osztályharc radikális elméletéről,

és politikai programjukat a parlamenti többpártrendszer, illetve a polgári demokrácia keretei között akarták megvalósítani.

Brezsnyev és Kissinger is rossz szemmel nézte Moro törekvéseit

Az eurokommunista irányzatra a brezsnyevi szovjet pártvezetés természetesen mint „jobboldali elhajlásra" és a marxista-leninista alapok elárulására tekintett. Viszont Moro és Berlinguer egyaránt nyitottak voltak a kiegyezésre.

Aldo Moro 1976-tól a Kereszténydemokrata Párt elnöke lett

Forrás: Lapresse

Aldo Moro és Enrico Berlinguer terve, a „compromesso storico", azaz a történelmi kompromisszum, nem elsősorban a kereszténydemokrata és kommunista kormánykoalíció tető alá hozását, hanem egy közös társadalmi minimumban való megállapodást és ezzel a hosszú távú, stabil kormányzás feltételeit szerette volna megteremteni. Ezt a fajta döntéshozatali együttműködést nevezte Aldo Moro 1978-ban sok félreértést keltve, a „nemzeti szolidaritás" kormányának. (Forrás: József Nagy: The background of the Aldo Moro-issue, p.1-2., www.academia.edu)

Brezsnyev komoly veszélyt látott a nyugat-európai eurokommunizmus térhódításában

Forrás: AFP

Erre a fajta közeledésre nemcsak a nemzetközi kommunista mozgalomban fennálló vezető szerepét féltő Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) tekintett aggodalommal, hanem – igaz, más megfontolásból – szinte az összes, a jaltai rendszer fenntartásában érdekelt hatalom. Berlinguernek ugyanúgy komoly nehézségei adódtak saját pártja keményvonalasaival, mint Aldo Morónak a kommunistákkal való bármilyen együttműködést zsigerből elutasító kereszténydemokrata konzervatívokkal.

Az 1970-es évek amerikai külpolitikájának legnagyobb befolyású "szürke eminenciása", Henry Kissinger

Forrás: Huffingtonpost

A „történelmi kompromisszumot" ugyanúgy ellenezte Leonyid Iljics Brezsnyev pártfőtitkár és Mihail Andrejevics Szuszlov, az SZKP főideológusa, mint Jimmy Carter, az Egyesült Államok akkori elnöke és befolyásos tanácsadója, Henry Kissinger.

Semmi komoly lépés nem történt a politikus kiszabadítására

A Vörös Brigádok agytrösztje 1975 vége óta tervezte Aldo Moro elrablását, akit „a rothadó kapitalista rendszer" első számú prominensének tekintett. (Curciót 1974-ben börtönbe csukták, így ekkor már Mario Moretti vezette a terrorszervezetet.) Az olasz kereszténydemokraták elnökét 1978. március 16-án rabolták el, miután utcai tűzharcban agyonlőtték öt testtőrét.

Aldo Morót utcai tűzharcban rabolták el a Vörös Brigádok terroristái

Forrás: Il Giorno

A politikus elrablása három nappal azelőtt történt, hogy a „történelmi kompromisszumról" szavaztak volna.

Minden bizonnyal nem volt véletlen ez az időzítés,

a Vörös Brigádok ugyanis azt remélte, hogy a politikus elrablása nyomán kialakult zűrzavar meghiúsítja az Olasz Kommunista Párt tervezett „árulását", és az ortodoxok visszatérését is előmozdíthatja a párt élére. Természetesen Moro elrablásának voltak egyéb konkrét céljai is, így többek között 16 korábban bebörtönzött BR-tag szabadon bocsátása.

Margeritha Cagol, a BR egyik alapítója és ideológusa

Forrás: Pinterest

A terrorakció után összehívott, zárt ajtók mögötti válságtanácskozáson Giulio Andreotti miniszterelnök és Francesco Cossiga belügyminiszter a kormány képviseletében amellett érvelt,

hogy a terroristák bármilyen követelését kompromisszumok nélkül utasítsák vissza.

Határozott álláspontjukat nemcsak a kormány, hanem a Kereszténydemokrata Párt vezetősége is magáévá tette.

Giulio Andreotti miniszterelnök (a kép bal szélén) és Aldo Moro

Forrás: Pinterest

E látszólag adekvát álláspontnak azonban számos hátulütője akadt; így annak ellenére, hogy elzárkóztak mindenféle tárgyalástól,

szinte semmit sem tettek a terroristák rejtekhelyének felkutatására

és Moro kiszabadítására, pedig a titkosszolgálatnak sikerült elfognia a terroristák néhány üzenetét. (Az olasz kormány halogató magatartása annál inkább érthetetlen, mivel az izraeli titkosszolgálat 1976-ban az ugandai Entebében, a német terrorelhárítók pedig 1977-ben a szomáliai Mogadishuban sokkal nehezebb körülmények között hajtottak végre sikeres túszszabadító akciót, kormányaik támogatásával.)

Francesco Cossiga belügyminiszter

Forrás: EC Audiovisual Service

Andreotti és Cossiga hatására a döntéshozók a „linea della fermezza" vagyis a „határozottság vonalának" megalkuvás nélküli követése mellett tették le voksukat, pedig az ügy súlyára való tekintettel, voltak ellenvélemények is.

Titkosszolgálati baki Moro halálhíréről

Bettino Craxi szocialista politikus (későbbi miniszterelnök), valamint Amintore Fanfani kereszténydemokrata szenátor a kompromisszumok, valamint az „egyeztetés vonala" mellett érveltek Moro kiszabadítása és a politikus elrablása nyomán kialakult belpolitikai válság enyhítése céljából.

Bettino Craxi olasz szocialista politikus a tárgyalások híve volt

Forrás: Complottisti

Aldo Moro 55 napos fogsága alatt a terroristák kilenc közleményt (communicato) hoztak nyilvánosságra.

A legelső közleményben, amelyhez a fogva tartott pártelnök fotóját is mellékelték, Aldo Morót „politikai fogolynak" nevezték, akit a „nép börtönében" őriznek. Különösen érdekes és elgondolkodtató a hetedik, a politikus állítólagos halálát bejelentő közlemény, ami utóbb koholmánynak bizonyult.

Aldo Moro a Vörös Brigádok foglyaként

Forrás: Wikimedia Commons

A Vörös Brigádok, miután a sajtóban megjelent a szervezet nevében publikált kommüniké, nyilvánosságra hozta a valódi hetedik közleményét. Az ehhez csatolt fotón Aldo Moro látható, amint a halálhírét címlapon lehozó újság egy példányát tartja a kezében.

A kínos közjáték pontos háttere a mai napig nem tisztázódott,

csak annyit tudni, hogy vastagon benne volt a titkosszolgálat keze.

El akarták őt távolítani azok, akik vezető pozíciókban voltak

Moro kiszabadítása érdekében mind az ENSZ akkori főtitkára, Kurt Waldheim, mind pedig az Amnesty International vezető funkcionáriusai hajlandóak lettek volna tárgyalni az olasz kormány helyett. Ezek a kezdeményezések azonban meghiúsultak az olasz kormány – főleg Andreotti – merev elzárkózása miatt.

Andreotti (a kép jobb szélén) mereven elzárkózott a tárgyalásoktól

Forrás: Cluesforum

Történtek más egyéb kezdeményezések is.

Jasszer Arafat, a Palesztin Felszabadítási Szervezet elnöke segítséget ígért csakúgy, mint egy izraeli küldött, bizonyos Flatto Sharon, aki húszmillió dollárt ajánlott fel Moro kiváltására. Amikor azonban Sharon megbízottja május 9-én Rómába érkezett, Aldo Morót már meggyilkolták.

Jasszer Arafat is felajánlotta segítségét

Forrás: AFP/PPO

A Vörös Brigádok vezetője, Mario Moretti 55 napig tartó fogság után tíz pisztolylövéssel kivégezte Aldo Morót.

A gyilkosságot Moretti „forradalmi marxista-leninista tettnek" minősítette.

A nyugati országok vezető politikusai többnyire elismerésüket fejezték ki az olasz kormány terroristákkal szemben tanúsított kérlelhetetlensége miatt, ám szép számmal akadtak kritikus hangok is. Aldo Moro elképzelései sok érdeket sértettek, a politikus tehát „veszélyesnek" számított bizonyos körökben.

Aldo Moro holttestének megtalálása Rómában, 1978. május 9-én

Forrás: Pinterest

A Fehér Ház sem a kommunisták előtti ajtónyitási szándékot, sem pedig Morónak a PFSZ-szel kapcsolatban megfogalmazott túlontúl is lojálisnak minősített kijelentéseit nem „díjazta". Moszkva ugyancsak nem szívelte az eurokommunista irányzat térnyerését, amiben saját befolyásának csökkenése mellett veszedelmes precedenst is látott.

Jimmy Carter amerikai elnököt ugyancsak aggasztotta a kommunisták előtti ajtónyitási szándék

Forrás: Library of Congress

A történelmi kompromisszum tervével saját pártján belül is kivívta a konzervatívok haragját. Ezért nem véletlen, hogy szép számmal akadnak, akik egyenesen szándékosságot sejtenek az Andreotti-kormány Moro kiszabadításával kapcsolatos tehetetlenkedése mögött.

El akarták őt távolítani azok, akik vezető pozíciókban voltak"

– fogalmazott sarkosan özvegye, Eleonora Moro.

A vizsgálat lezárult, felejtse el!

Mario Morettit hatszoros életfogytiglanra ítélték, és bár sohasem bánta meg, amit tett, 1997-ben szabadlábra helyezték. A Vörös Brigádok alapítói közül Renato Curcio könyvkiadót vezet, Alberto Franceschini pedig egy elítélteknek jogsegélyt nyújtó szervezetnek dolgozik.

A Vörös Brigádok régi vezetői csaknem valamennyien szabadlábon vannak

Forrás: Pinterest

A Moro-gyilkosságban részt vett, még életben lévő terroristák közül mára már mindenki szabadlábra került. A Moro-ügy sok kérdése viszont még mindig válaszra vár.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK