A korábbi jelentéktelen városállam, Róma, a Kr.e. 3. századra Itália legjelentősebb hatalmává nőtte ki magát. A feltörekvő köztársaság azonban nem állt meg az itáliai félsziget határainál, és a római sas szárnyai egyre jobban ráborultak a mediterrán térségre is.
Az ókori világ legkiválóbb stratégája, Hannibál Barkasz karthágói hadvezér azonban elhatározta, hogy végleg megtöri a dölyfös köztársaság terjeszkedését. Sohasem volt akkora veszélyben az örök város, mint amikor Hannibál az Alpokon átkelve betört Itáliába, ám a római sas főnixmadárként támadt fel a súlyos válságból, és megsemmisítő vereséget mért a pun fővezérre.
A több mint másfél évtizedig dúló második pun háború, vagy ahogyan a római történetírók emlegetik krónikáikban, a Hannibál elleni háború Kr.e. 218-ban robbant ki Észak-Afrika legerősebb katonai hatalma Karthágó, valamint a Római Köztársaság között.
Kr.e. 218-ban Hannibál, felrúgva apja, Hamilkar Barkasz és Róma között korábban megkötött, az Ibériai-félsziget hatalmi egyensúlyát biztosító megállapodást, ostrom alá vette Saguntumot, a Rómával szövetséges hellenizált kikötővárost.
A hosszú háborút kiváltó casus belli a város vezetői között kialakult konfliktusra volt visszavezethető.
A városi magisztrátus Rómához hű szárnya és a Karthágó-pártiak között kialakult heves vitában meggyilkolták a punbarát tanácsosokat, aminek hírére Hannibál ostrom alá vette a várost. Saguntum hiába kért segítséget a köztársaságtól, kérése süket fülekre talált.
Csak miután Hannibál hadai bevették a várost, és a véres dúlás híre is eljutott Rómába döntött úgy a szenátus,
hogy hadat üzen Karthágónak.
Ősi szokás szerint a „tiszteletre méltó atyák" testülete kinyittatta Janus templomának ajtaját, ezzel jelezve, hogy a köztársaság ismét háborút visel.
Hannibál azonban nem várta tétlenül a római légiók felbukkanását, hanem igen jelentős, 75 ezer gyalogosból, 9 ezer lovasból és a számos harci elefántból álló karthágói haderő élén felkerekedett, hogy Itália ellen vonuljon. Miután átkelt a Pireneusokon, északi irányban nyomult tovább, hogy elkerülje a Gallia földközi-tengeri partvidékén fekvő, Rómával szövetséges városok körzetét.
Ahhoz, hogy időt nyerjen, és ne összecsapások sorozatával kelljen átverekednie magát Gallián, seregei átvonulásáról megállapodott a gall törzsekkel.
A római légiókat gályák seregéből álló hadiflotta szállította át Hispániába,
ám az expedíciós hadak élén álló két testvér, Gnaeus Cornelius Scipio Calvus és Publius Cornelius Scipio Massaliánál ( ma Marseille, Franciaország) azt a meglepő hírt kapta, hogy Hannibál serege nem az általuk számított helyen, hanem már sokkal távolabb, a Rhone-tól északra halad.
A légiók erőltetett menetben Hannibál nyomába eredtek, ám a kiváló taktikai tehetséggel megáldott pun hadvezér rendre kitért előlük, és 218 őszén az Alpok lábához érkezett.
A Scipio fivérek légiói nem tudták beérni és ütközetre kényszeríteni Hannibált, aki az észak-itáliai gall szövetségeseinek segítségével megkezdte az Alpok hófödte gerincein való korántsem veszélytelen átkelést. Hannibál e manőverét észlelve,
Publius Cornelius Scipio légióival sietve visszatért Rómába, felismerve az Itáliát fenyegető veszélyt.
Testvére tovább folytatta útját Hispániába, ahol sikeresen maga mellé állította a helyi városokat, és legyőzte Hannót, Hannibál unokaöccsét, még mielőtt beérkezhetett volna az erősítés Hasdrubal, Hannibál testvérének parancsnoksága alatt.
Hasdrubal Hannó veresége miatt a tengeren akarta kikényszeríteni a győzelmet,
ám a római flotta megsemmisítő vereséget mért a karthágóiakra, elpusztítva hadihajóik háromnegyed részét.
Itáliában azonban korántsem alakultak ilyen kedvezően az események. Hannibál serege egy részét hátrahagyva 28 ezer gyalogossal, hatezer lovassal, valamint 36 harci elefánttal átkelt az Alpokon, és megérkezett az észak-itáliai Taurinhoz (Ma Ticino, Olaszország).
Hannibál Alpokon történt sikeres átkelése – amit a kortársak lehetetlen vállalkozásnak tartottak, és addig még soha, egyetlen hadseregnek sem sikerült – riadóként hatott Rómában.
A szenátus azonnal lefújta az Afrikába tervezett expedíciót,
és haladéktalanul visszarendelte Szicíliából a már az átkelésre készülődő Semporius Longus konzul parancsnoksága alatt álló légiókat. Miután Hannibál Taurint sikeresen elfoglalta, Rómából az erőltetett menetben északnak tartó Publius Cornelius Scipio – akit módfelett meglepett a karthágóiak váratlanul gyors átkelése az Alpokon - akarta elállni a pun hadvezér délre törését.
A ticinusi csatában azonban Hannibál szétszórta a római lovasságot, és maga a főparancsnok, Scipio is csaknem életét vesztette
a Kr.e. 218 novemberében lezajlott ütközetben. A fenyegető helyzetet még jobban súlyosbította az észak-itáliai gall törzsek lázadása, akik Hannibál oldalára álltak.
Sempronius Longus konzul Szicíliából északnak tartó serege előtt a karthágóiak elzárták a felvonulás útját.
A rómaiakra ismét súlyos vereség várt, a 40 ezer fős haderő fele elveszett,
miután Hannibál öccse, Mago hátba támadta Longus légióit. Kr. e. 217 tavaszán Hannibál megindult dél felé. Gall szövetségeseit a Pó-vonal védelmére hátrahagyta, maga pedig sikeresen kikerülte a Rómába vezető őrzött főutakat, gyorsan elérve így Etruriát.
A mocsarakon történt átkelés nagyon megviselte hadseregét, az alpesi kalandot túlélt utolsó elefántjai is ekkor pusztultak el, ám a karthágói hadsereg ütőképessége ennek ellenére fennmaradt. Hannibál többször is sikertelenül kísérelte meg nyílt csatára bírni Gaius Flaminius, a 217-ben megválasztott egyik konzul légióit, ám a pun hadvezér taktikázásának köszönhetően a Trasimenus-tó mellett sikerült kikényszerítenie az ütközetet.
Flaminius katasztrofális vereséget szenvedett, szinte a teljes római sereg megsemmisült,
és maga a konzul is elesett a csatában.
Scipio lovasságát, amely Flaminus felmentésére igyekezett, szintén szétszórták a punok.
A döbbenetes trasimenusi csatavesztés hírére Rómában kitört a pánik,
ugyanis reális veszélynek látszott, hogy Hannibál hadai hamarosan megérkeznek az örök város falai alá, és ostrom alá veszik Rómát.
Hannibal ante portas! - Hannibál a kapuk előtt!"
- terjedt városszerte a félelmet keltő hír.
A rendkívül súlyos helyzetben a szenátus úgy döntött, hogy az ősi római alkotmány szabályait félretéve, a népgyűlés összehívása nélkül maga választ diktátort. A népgyűlés összehívására ugyanis egyszerűen már nem volt idő. Az ideiglenesen korlátlan hatalommal felruházott kiváló férfit, Quintus Maximus Fabiust ezért csak a prodictator titulus illette meg, noha ténylegesen a teljes diktátori hatalmat gyakorolhatta.
Fabius merőben új taktikát vezetett be, és a szokásos gyakorlattól eltérve csapataival kerülte a nagy létszámú seregtestek közötti összecsapást, ide-oda vonulgatásával pedig ki akarta fárasztani a karthágóiakat.
A nyílt ütközeteket elkerülő halogató taktika először a katonák, majd a római polgárok elégedetlenségét is kiváltotta,
akik Fabiust a „Cunctator", azaz a „habozó" gúnynévvel ruházták fel.
Fabius ugyan nem győzte le a karthágóiakat, de taktikájával folyamatosan zaklatta őket. Hannibál mindent elkövetett, hogy csatára ingerelje Fabiust, még Apuliát is végigdúlta, de nem járt sikerrel.
Az elégedetlenség hullámai azonban a szenátust is elérték,
ahol Minucius Rufus, Fabius helyettes volt a „Cunctator" legfőbb bírálója.
216-ban ennek hatására két olyan szenátort választottak konzullá, Caius Terentius Varro, és Lucius Aemilius Paulus személyében, akik az agresszív hadviselés hívei voltak.
Varro és Paulus úgy döntöttek, hogy összecsapnak Hannibállal.
A szenátus minden addiginál nagyobb haderőt állított ki Hannibál legyőzésére. Paulus és Varro hadaik élén Apuliába vonultak, hogy döntő ütközetre kényszerítsék Hannibált.
A karthágói főparancsnok kihasználta az agresszív Varro türelmetlenségét, és olyan terepen ajánlotta fel számára az ütközetet, amelyen nem érvényesülhetett a rómaiak számbeli fölénye, a rövid arcvonalak miatt.
A Cannae mellett 216. augusztus 2-án lezajlott hatalmas ütközetben
a kisebb létszámú karthágói sereg súlyos, megszégyenítő vereséget mért a jelentős számbeli fölényben álló római haderőre.
Kihasználva a terepadottságokat, Hannibál félhold alakban állította fel erőit, középre helyezve a gyengébb harcértékű alakulatokat, és a két szárnyra vezényelte a pun hadsereg fő csapásmérő erejét, a nehézlovasságot.
A rómaiak falanxba rendeződve megtámadták a középső arcvonalat gyorsan átszakítva azt, és mélyen benyomultak a karthágóiak két szárnya közé. Hannibál éppen ezt akarta elérni, ekkor ugyanis a két szárnyról előretört a nehézlovasság, bekerítette a rómaiakat, akikre még a második sorban felállított gyalogság is rátámadt.
A megrendítő vereség 50-70 ezer római életébe került,
elesett Paulus konzul, és nyolcban szenátor is holtan maradt a csatatéren.
A cannae-i vereség után Róma súlyos veszélybe került.
Ha ekkor Hannibál az örök város falaihoz nyomul, könnyen megsemmisíthette volna a köztársaságot.
A karthágói fővezér kihagyta ezt az alkalmat, és annak ellenére, hogy az ezt követő években Dél-Itáliát, az ott lévő görög városállamokat, sőt, még Capuát is fennhatósága alá vonta, akaratlanul is felkínálta a lehetőséget a római sasnak, hogy főnixmadárként éledjen újjá a vereség hamvaiból.
Hannibál nem tudott többé döntő csatát nyerni Itáliában, Róma viszont kezdett magához térni. Kr.u. 203-ban, miután Hannibál öccse, Mago súlyos vereséget szenvedett el a rómaiaktól az insubriai csatában, a karthágóiak végleg kiszorultak Itáliából. Az erejére ébredt Róma azonban nem elégedett meg a punok Itáliából történt kiverésével, hanem végleg meg akarta gyengíteni az örök várost megalázó legnagyobb ellenfelét.
A harcok ezért Itáliából Afrikába tevődtek át, ahol mindkét fél készült a végső nagy összecsapásra.
Az afrikai expedíciós légiók élén álló Publius Cornelius Scipio Massinissa numídiai király személyében értékes szövetségesre lelt . A Karthágóval határos nagy kiterjedésű sivatagi királyság az ibériai hadjárat idején még Hannibál szövetségese volt. 203-ban állt át a rómaiak oldalára, miután a Róma támogatta Massinissát,a berber massyli törzs fejét, a numídiai trón elnyerésében.
Scipio ezért a saját légiói és lovassága mellett még számíthatott a szövetséges csapatok, köztük a messze földön híres numídiai nehézlovasság támogatására is. A döntő összecsapás Zama mellett történt, Kr.u. 202. október 19-én.
Hannibálnak sikerült a másfél évtizedes itáliai küzdelmekben megfogyatkozott csapatait feltölteni. A pun hadvezér lobogói alatt 45 ezer gyalogos, négyezer lovas, és 80 harci elefánt sorakozott fel, Scipio prokonzul hadizászlai alatt pedig 34 ezer legionárius és szövetséges katona, valamint – ami sorsdöntőnek bizonyult – 8 ezer lovas nézett farkasszemet Hannibál csapataival.
A csatát a numídiai nehézlovasság fergeteges rohama indította el,
és megfutamította a jelentős létszámhátrányban álló karthágói lovasságot, majd rátámadt a fedezet nélkül maradt gyalogságra, miközben a küzdelem porfelhőjéből elővillogtak a diadalmasan előtörő római légiók bronz sasai.
Látva a reménytelen helyzetet, a punokkal szövetséges 12 ezer katona átállt a rómaiakhoz, és Hannibál ellen fordult. Ez volt a kegyelemdöfés, a pun hadsereg felbomlott.
A csatatér homokja 20 ezer elesett karthágói harcos vérét itta be,
a rómaiak 1500 katonát vesztettek. A zamai győzelemmel kezdetét vette a római impérium felemelkedése.