Mi történik, ha összezárunk egy rakás embert a semmi közepén?

Emberek a Marson a művész elképzelése szerint

Hogyan fognak a Marsra tartó űrhajósok a semmi közepén egy lakókocsi-méretű járműben évekig összezárva kijönni egymással? Az American Psychologist csapatmunkának szentelt tematikus számában erről is szó esik.

A tervek szerint az emberi Mars-utazásra csak a 2030-as években kerül sor, de a NASA-nál már több évtizede zajlanak a Vörös Bolygó meghódításának előkészítő munkálatai. A Curiosity marsi terepjáró például sugárzási adatokat gyűjtött, amelyek segítenek megtervezni a leendő űrhajósok védelmét, a Mars 2020 terepjáró pedig a marsi erőforrások és létfeltételek, egyebek mellett az oxigén elérhetőségét fogja feltárni. Az előkészítő vizsgálatok egy része a Nemzetközi Űrállomáson zajlik, ahol az asztronauták megtanulhatják, miként lehet hosszú ideig az űrben élni és dolgozni, a tudósok pedig tanulmányozatják a szervezet megváltozott működését. A kísérletek következő fázisában a Hold közelébe küldik majd az űrhajósokat, ahol – az űrállomással ellentétben – nem pár órányira, hanem többnapnyi távolságra lesznek a Földtől.

A pszichológia a kulcsa mindennek

Ám ha az emberiség valóban belátható időn belül el akar jutni a Marsra, nem elég a technológiával és a test egészségével foglalkoznunk: meg kell értenünk annak a pár fős csoportnak a pszichológiai dinamikáját is, akik az űrhajó szűk terében évekre össze lesznek zárva, és kiszállásra nem lesz mód. Az Amerikai Pszichológiai Szövetség folyóirata, az American Psychologist most egész tematikus számot jelentetett meg a csapatmunka tárgykörében, melynek egyik központi cikke a Mars-misszió pszichológiai aspektusait taglalja.

A csapatmunka és az együttműködés minden űrutazás szempontjából kritikus, és az olyan hosszú missziók során, mint a Mars-expedíció, ezek jelentősége csak még kiemeltebb lesz.

Az űrhajósok többhavi repülési távolságra lesznek otthonuktól, egy közepes méretű lakókocsinál nem nagyobb helyen két-három évre összezárva, és a Földdel folytatott kommunikáció mindkét irányban akár 45 perces késleltetést is szenvedhet” – vázolta az asztronauták előtt álló kihívást Blackwell Landon, a „Csapatmunka és együttműködés a hosszú távú űrrepülésekben: a határok feszegetése” című cikk írója.

Az űrutázással kapcsolatos pszichológiai kutatások meglehetősen hiányosak, különösen ami a csapatok összetételét és dinamikáját illeti. A pszichológia legjobb ismert gyakorlatának alkalmazásával a szerzők javaslatot tesznek, miként állítsa össze a NASA a hosszú távú űrutazások viszonyai között legrátermettebben működő csapatokat.

Nyilvánvalóan azoktól az űrhajósoktól várható a többiekkel való gördülékeny együttműködés, akik érzelmileg rendkívül stabilak, kellemes személyiségek, nyitottak az új élményekre, lelkiismeretesek, nagy ellenálló képességűek, alkalmazkodóképesek és se nem túlzottan introvertáltak, se nem túlzottan extrovertáltak.

A megfelelő adag humorérzék is létfontosságú lesz a feszült helyzetek oldásában – vélekednek a szerzők.

A Földdel folytatott kommunikáció lassúsága azzal is fog járni, hogy az űrhajó személyzetének nagy fokú önállóságot kell majd mutatnia, hiszen nem számíthatnak közvetlen segítségre az irányítóközponttól. A tudósok szerint ez folytonos kihívást jelent majd, és a potenciális konfliktusok leküzdéséhez szükség lesz határozott célok kitűzésére, a kölcsönös bizalom kiépítésére, a kommunikációs szabályok betartására és a debriefnek nevezett őszinte és nyílt problémamegbeszélésekre.

Emberek a Marson a művész elképzelése szerint Forrás: Pat Rawlings / NASA

Kell egy csapat

A kutatók javasolják továbbá az űrhajósok pszichológiai egészségének folyamatos nyomon követését a technológia eszközeivel, hogy előre tudják jelezni a csapattagok közötti súrlódásokat, amelyeket könnyen előidézhet például a megfelelő mennyiségű alvás hiánya. „A tárgyalásos alapú sikeres konfliktuskezelés, a csoportként együtt tervezés és együttes döntéshozatal, valamint az irányító szerep megosztása mind olyan témák, amelyekkel már jóval az űrbe indulás előtt foglakoznia kell egy csapatnak” – hangsúlyozta Landon.

A debrief típusú megbeszélésekről a tematikus szám egy másik cikkében Joseph A. Allen és munkatársai írnak részletesen.

A debrief olyan alkalom, amikor egy csapat tagjai azért gyűlnek össze, hogy megvitassák és értelmezzék tapasztalataikat valamely közelmúltbeli közös feladattal kapcsolatban, s levonják a tanulságokat.

Az USA hadserege évtizedekkel ezelőtt bevezette a debrief intézményét a hatékonyság és fejlődőképesség növelése céljából. Azóta Amerikában a debrief bevetté vált az egészségügy, a tűzoltóság, a légi közlekedés, az oktatás és egyéb iparágak területén is. A kutatások azt mutatják, hogy a megfelelően lefolytatott debriefek akár 25 százalékkal is növelhetik egy csapat hatékonyságát. A debrief sikerének záloga a pszichológiai biztonság hangulata, amely a megtorlás fenyegetése nélkül mindenki számára lehetővé teszi a nyílt és őszinte beszédet. Ha a csapat tagjainak a bántó kritikától, felelősségre vonástól vagy elhallgattatástól kell tartaniuk, a beszélgetés kisebb eséllyel fog fényt deríteni azokra a fontos pontokra, ahol a korábbiakban hiba történt, és ez gátat vet a jövőbeni fejlődésnek.

Christina N. Lacarenza és kollégái ugyanitt megjelent cikkükben arra hívják fel a figyelmet, hogy hiába töltünk egyre több időt másokkal együttműködve, ha nem értjük, mitől működik egy csapat hatékonyan. Csak attól, mert a csapat tagjai egyenként magasan képzettek, a csapat mint egész még nem lesz szakértő.

A szerzők szerint a csapatépítésnek túl kell mutatnia a hagyományos társasági tevékenységeken, és magában kell foglalnia a párbeszédet elősegítő szakember – a facilitátor – által moderált megbeszéléseket éppúgy, mint a célzott közös feladatmegoldást.