Szibériai tájkép a jégkorszakban

A közelmúltban egy csaknem teljes ősormányos-csontvázat találtak a Nyugat-szibériai-síkság egyik kulcsfontosságú lelőhelyén, az Irtis folyó jobb partján. A csontokhoz társulva kisemlősök, fosszilis rovarok és növénymaradványok is nagy számban fordultak elő. Az üledék kora 650 000 évesnek adódott.

A termésmaradványok és az ősrovarok vizsgálata, a hozzájuk kapcsolódó gerinces leletekkel kiegészülve lehetővé teszik a pleisztocén ökoszisztémák részletes, objektív rekonstrukcióját. A növények, a rovarok, a nagy és kis emlősök a különböző energiaszinteket jellemzik az ökoszisztémák szerkezetében, elterjedésüket a különböző ökológiai tényezők határozzák meg.
A közelmúltban egy csaknem teljes ősormányos- (Proboscidea) csontvázat találtak a Nyugat-szibériai-síkság egyik kulcsfontosságú lelőhelyén, az Irtis folyó jobb partján. A leletek a vastag szürke agyagrétegen belül található homokos lencsékből kerültek elő. A csontokhoz társulva kisemlősök, fosszilis rovarok és növénymaradványok is nagy számban fordultak elő. Az üledék kora termolumineszcens módszerrel mérve 650 000 évesnek adódott. A rétegek normális mágnesezettséget mutatnak, ami azt jelzi, hogy a Brunhes mágneses időintervallum alsó részét képviselik.
Az őselefántcsontváz az Archidiskodon trogontherii fajba sorolható. Az alsó és a felső zápfogak koptatottsága alapján állapították meg, hogy a vizsgált példány legalább 30 évet élt az elpusztulásáig. Szintén a fogak segítségével mutatták ki, hogy egy nőstény egyed csontjai kerültek a múzeumba. A fogakra jellemző a viszonylag magas és keskeny korona, valamint a vékony fogzománc. Ez a csoport a periglaciális (sztyepp) körülményekhez alkalmazkodott, és egyes vélemények szerint Szibéria volt a kialakulásuk központja.
A Nyugat-szibériai-síkság középső pleisztocén ősföldrajzi körülményei még ma is vitatottak. Az egyik rekonstrukció szerint a vizsgált képződmény akkor rakódott le, amikor egy tengeri benyomulás történt az alacsonyan fekvő folyóvölgyek mentén. Más vélemények szerint ezek az üledékek egy nagy tó medrében rakódtak le, ami a jégtakaró szegélyétől délre alakult ki. Az édesvízi halmaradványok (Lota lota, Esox lucius, lazacfélék) az utóbbi elképzelést támasztják alá. A bogárleletek nagy száma azt sugallja, hogy a vizsgált üledék az egykori partvonal közelében rakódott le. Mind a teljes elefántcsontváz, mind az ép rovarmaradványok azt mutatják, hogy gyors volt a betemetődés, és későbbi áthalmozódás nem valószínű.
A bőséges növénymaradványok alapján sikerült rekonstruálni a környező területek növénytársulásait. Ezek megerősítették, hogy a folyóvizek nagy területről szállítottak be tápanyagot a tóba. A folyóparti és az azt szegélyező mocsári növények mellett szárazföldi vegetációra utaló maradványokat is találtak. Gyakoriak a nyírfák (Betula), a fűzfák (Salix) és a fenyőfélék (Picea). Az egyéb cserjéket képviselik a ritkább törpenyír- és bodzaleletek. A vizsgált minták fajösszetétele a Nyugat-Szibériai síkság középső tajga vegetációjának felel meg. A terület fosszilis vegetációja egy nyír-fenyő erdőn belül elterülő mocsaras árteret jelez.
A növényfajok és -társulások típusa nagymértékben meghatározta a rovarfauna természetét. Ezek segítségével kiegészíthetjük ismereteinket a klímáról, különösen a hőmérséklet tekintetében. A leggyakoribbak az északi sarkvidék és a mérsékelt égöv közötti területre jellemző rovarok (például különböző futóbogarak). Szintén gyakoriak a folyóparton élő növényevő bogarak. Ezeknek a fajoknak némelyike mind az erdőben, mind a mocsaras réten előfordul. Valószínűleg ártéri vegetáció uralkodott a területen néhány magányos fával. Az agyagos aljzatú lelőhely a partvonal közelében feküdt. A jégkedvelő rovarok maradványai arra utalnak, hogy a mainál hidegebb lehetett az éghajlat Szibériában. A madárleletek viszonylag ritkák a lelőhelyen.
Előkerült két különböző szalonkafaj, melyeknek az ártéri rét ideális élőhelyet biztosított. Szintén megtalálták egy hófajd (Lagopus) csontjait, melyek ma változatos környezetekben élnek. Elterjedésükben a fő tényező a bokrok elérhetősége, mint amilyenek a fűzfák és a nyírfák, amelyek télen táplálékforrásként is szolgálnak. A középső tajgazónában ez a faj általában a mohával fedett, kiemelkedő zsombékokat lakja, melyeket fenyők borítanak. Az egyetlen bagolymaradványt csak nemzetség szinten tudták meghatározni (Asio). A szóba jöhető két faj egyike erdőlakó, míg a másik a nyílt mocsaras területeket kedveli.
A kizárólag rágcsálókat tartalmazó kisemlősök valószínűleg bagolyköpetekből származnak, amelyek bemosódtak a vízi környezetbe. Az apró rágcsálók (pl. lemming, pocok) kiválóan alkalmasak rétegtani, őskörnyezeti és paleoklimatológiai vizsgálatokra. A mintákban általában a valós helyzetnél sokkal gyakoribbak a nyílt területek képviselői. A kisemlősmaradványok megerősítik a periglaciális környezetet és az erdős területen belül kialakult nyitott élőhelyek jelenlétét.

(A Mededelingen Nederlands Instituut voor Toegepaste Geowetenschappen nyomán Dulai Alfréd)