Megtalálták az óriáscápák búvóhelyét

A több mint tíz méteresre növő óriáscápáknak, bolygónk második legnagyobb testű halainak évente több hónapra nyoma vész. Eltűnésük majd újra felbukkanásuk rejtélye fél évszázada foglalkoztatja a tengerbiológusokat. Nemrégiben fény derült a talányra, s az eredmény egyben megerősíti azt is, mennyire kevéssé ismerjük a tengerek, óceánok élővilágát. Egy másik felmérés közben a Karib-tengerben élő nagy testű ragadozó halak megfogyatkozására figyelmeztet.

Az óriáscápa (Cetorhinus maximus) a cetcápa (Rhincodon typus) után a második legnagyobb testű hal bolygónkon. Több mint tíz méteresre is megnő, a hitelesen feljegyzett legnagyobb egyedet 1851-ben fogták ki Kanadában - 12,27 méter hosszú volt és 19 tonnát nyomott.

Az óriáscápák a Föld valamennyi óceánjában megtalálhatók a 8-14 °C-fokos vizekben. Gyakran kiúsznak a part menti öblökbe, a plankton-tömegeket követik, sokszor a felszín közelében látják őket a hajósok. Eddig is ismert volt a tengerbiológusok előtt, hogy nagy távolságokat megtéve vándorolnak időről időre visszatérve ugyanazokra a területekre. Míg nyaranta és az őszi hónapokban gyakran látni óriáscápát a felszínhez közeli vízrétegekben, telente teljesen nyomuk veszett, ami fél évszázada foglalkoztatja a kutatókat. Egy 1954-ben megjelent értekezés szerint hibernálódva vészelik át ezt az időszakot az óceán fenekén - vázolta korábbi ismereteinket Gregory Skomal, a Massachusetts Marine Fisheries kutatóintézet munkatársa. "Mintegy 50 évvel később megkíséreltük megválaszolni a kérdést, s eredményeink teljesen átrajzolták a cápa ismert élőhelyének térképet".

A Current Biology-ban ismertetett tanulmány szerint a kutatók új műholdas nyomkövető technológiát alkalmazva kimutatták, hogy a megfigyelt óriáscápák telente hatalmas távolságokat tesznek meg a trópusi égövi vizekben, 200-1000 méter mélyen. Az adatok szerint a cápák olykor hetekig, hónapokig ebben a mélységben maradnak. Emiatt lehet, hogy ezekre az időszakokban teljesen kikerültek az ember látóköréből" - magyarázza Skomal.

Mivel az óriáscápát egészen idáig a mérsékelt égövi hidegebb vizek lakójának vélték, a kutatókat igencsak meglepte, amikor először fogadtak jelet egy óriáscápától az Atlanti-óceán nyugati partvidékének trópusi vizein a Bahamák környékén. "Az eredmény a korábbi genetikai adatokkal együtt arra enged következtetni, hogy az atlanti vizeken élő populáció - de talán a teljes bolygón élő populáció - egyedei kapcsolatban állnak egymással, és egyetlen hatalmas életközösséget alkotnak" - vélekedik Skomal. "Ezt azt is jelenti, hogy a Földön élő óriáscápák száma kevesebb lehet, mint feltételeztük." Mindezeket figyelembe véve a hatalmas halak fokozottabb és területileg összehangoltabb, globális védelemre szorulnak. Számuk az elmúlt fél évszázad során drámaian csökkent, a faj a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) Vörös Listáján veszélyeztetett fajként szerepel.

Pusztulnak a Karib-tenger nagy halai

Májusban szintén a Bahamák vidékéről, az ott élő nagy testű, ragadozó halak állományával kapcsolatban kerültek nyilvánosságra egy tengeri felmérés eredményei. Chris Stallings, a Floridai Állami Egyetem Parti- és Tengeri Laboratóriumának munkatársa arra figyelmeztet, hogy eltűnőben vannak a cápák, barrakudák és más nagytestű ragadozó halak a Karib-tenger élővilágából. Bár a szakemberek évtizedek óta a ragadozó halak pusztulásáról számolnak be a térségben, a mostani vizsgálat a legátfogóbb - nem is csoda, mivel az adatgyűjtés a szokásostól eltérő módon történt.

Stallings a Korallzátonyok Oktatási Alapítványának (Reef Environmental Education Foundation, REEF) online adatbázisát használta, amelyben képzett önkéntes búvárok által felvitt halmegfigyelések gyűlnek - 15 év alatt mintegy 38 ezer megfigyelési adat került föl. A kutató kifejezetten a nagy testű ragadozó halak - cápák, sügérek, tüskésmakrélák és barrakudák - 20 faját vizsgálta 22 karibi ország területén. A búvárok beszámolói azt mutatják, hogy minél népesebb egy állam, annál kevesebb vizeiben a nagyhal - az emberek egyszerűen megeszik őket. A legnagyobb példányokat keresik, ám mikor azok már kifogytak, az egyre kisebbekkel is beérik. A csíkos sügér (Epinephelus striatus) esete jól jellemzi a többi nagy testű ragadozó halfajét: egykor az egész Karib-tengeren bőséggel élt, mára azonban a part menti vizekből sok helyen teljesen eltűnt, és teljes élőhelyén veszélyeztetettnek számít.

A ragadozó fajok eltűnése megjósolhatatlan következményekkel járhat, de az már most látszik, hogy idegen fajok betelepülését indíthatja meg a karibi korallzátonyokon. Egy ilyen faj térhódítása már jelenleg is zajlik: a mérgező tűzhal (Pterois volitans)eredeti élőhelyéről, a Csendes-óceánról valószínűleg akváriumok megunt kedvenceként került át közel egy évtizede az Atlanti-óceánba és a szomszédos meleg tengerekbe. Az Indiai- és a Csendes-óceán korallszirtjein ez a tűzhal egyike a több ragadozó fajnak, ám a karibi vizeken robbanásszerűen elszaporodott, és valósággal kieszi a vizekből a nála kisebb halakat. Ott, ahol nagyszámban maradtak meg a helyre jellemző ragadozó fajok (például tengeri rezervátumokban), a tűzhal sokkal kevésbé tudott elterjedni.

Tekintve, hogy körülbelül az emberiség fele a tengerek, óceánok partjához közeli területeken él, és a világnépesség egyre nő, a halászat bizonyosan egyre nagyobb terhet ró majd a tengerek élővilágára - figyelmeztet az eredmény kapcsán Stallings.

Forrás: AAAS/Cell Press