Vaddisznók pusztítanak Amerikában

Komoly problémát okoznak az Egyesült Államokban a nálunk közönségesnek számító vaddisznók. A közel 4 millió egyedből álló populáció a legnagyobb károkat a fiatal növények kitúrásával okozza, megakadályozva ezzel az újulat képződését. Egyes becslések szerint a károk értéke éves szinten elérheti a 800 millió dollárt.

A vaddisznó (Sus scrofa) eredeti élőhelye Eurázsia, valamint Afrika északi része. Európában a lombhullató erdőkben és a sztyeppéken elterjedt faj, a magashegységekből többnyire hiányzik. A vaddisznó az elmúlt 2-3 évtizedben egész Európában jelentős mértékben elszaporodott, és intenzíven terjeszkedett.

Hazánkban az ország egész területén előfordul, de a Tiszántúlon csak szórványosan. A vaddisznóállomány Magyarországon is fokozatosan nő. 1970-ben még csak 15 700 példányt becsültek, 1990-ben pedig már 46 000 egyedet lőttek, s azóta ez a szám közel megduplázódott. 2007-ben a vadásztársaságok összesen 1,6 milliárd forintot költöttek mezőgazdasági vadkárok enyhítésére, s egyes kutatások szerint ezeknek a károknak a kétharmadáért a vaddisznók a felelősek. A 2007/2008-as vadászati szezonban összesen 83 776 szabadon lőtt állat került terítékre, teljes idei hazai állománya meghaladja a 95 ezret.

A szabadság földjén

Az első Európából Amerikába bevitt sertések háziasított disznók voltak, és a spanyol hódítókkal érkeztek a 16. században. Néhány szökött állat azonban megtelepedett a természetben, és létrehozták az első elvadult sertéspopulációkat. A valódi vaddisznót jóval később, 1893-ban telepítették be vadászati célzattal egy new-hampshire-i vadaskertbe. Nem sokkal ezután, a 20. század elején további állatokat vittek be Észak-Karolinába és Kaliforniába. Néhány állatnak azonban a vaddisznók közül is sikerült megszöknie a zárt vadászterületekről, s az eredeti élőhelyükhöz hasonló klímán hamar elterjedtek, sőt, még keveredtek is az elvadult házisertésekkel. Mára az Egyesült Államok 23 tagállamában megtalálhatók (lásd az amerikai vaddisznók elterjedését követő National Feral Swine Mapping System térképén), s becslések szerint az egyedszámuk elérheti a 4 milliót. Az USA-n kívül betelepített vaddisznók előfordulnak még Dél-Amerikában is, valamint külsőleg a vaddisznóra hasonlító, de házisertéssel kevert vérű, elvadult állatok élnek többek között Ausztráliában, Új-Zélandon és a Hawaii-szigeteken.

A legnagyobb problémát a vaddisznók táplálékkereső túrása jelenti - megfelelő talajadottságok esetén akár 1 méter mély gödröket is áshatnak. A mezőgazdasági területek mellett az erdőkben is komoly károkat okoznak. Egyes bükkerdőkben annyira feltúrják a talajt táplálkozás közben, hogy az aljnövényzet nem tud regenerálódni. Túrásukkal a talaj tulajdonságait is megváltoztatják, beleértve a tápanyagtartalmat is - felgyorsítják a kalcium, magnézium, foszfor, réz és cink kimosódását a talajból, s elősegítik a talajeróziót, de a túrás negatívan hat a talajban élő mikrobákra és a gerinctelen élőlényekre is.

 

 

A 4 milliós amerikai vaddisznóállomány mintegy fele él Texas állam területén, ahol feltúrják a vetést - a megoldást vadászatukban látják a helyiek

A disznók a természetes állatvilágot közvetve és közvetlenül is veszélyeztetik. A Great Smoky Mountains Nemzeti Parkban és a szomszédos Cherokee National Forest területén, Tennessee és Észak-Karolina határán az őshonos faunával versengenek a tölgymakkokért és a hikoridió terméséért. Ezen kívül elfogyasztják a számukra elérhető helyen lévő tojásokat, sőt akár a fiatal állatokat is. Új-Zéland egyes területein valószínűleg részben az ő jelenlétükkel magyarázható a Hutton-vészmadár (Puffinus huttoni) lokális kihalása, Észak-Ausztráliában pedig a queenslandi kígyónyakú teknős (Chelodina rugosa) számára jelentenek veszélyt - olvasható a Forest Ecology and Management folyóiratban megjelent tanulmányban.

A disznó háziasítása

A vadon élő sertések körülbelül tízezer évvel ezelőtt csatlakoztak az emberhez. A háziasítás valószínűleg Délkelet-Európában, a Fekete-tenger partvidékén történt. A halásznépek halhulladéka csalogathatta oda a területen népes populációban élő vaddisznókat. A Fekete-tengertől délre, Délnyugat-Anatóliában Cayönüben, illetőleg Kurdisztánban 9 ezer éves sertéscsontok kerültek elő. Közép-Európában az első nyomok csak az időszámításunk előtti 6. és az 5. évezredben jelentek meg.

Egyes állatfajok számára a vaddisznó prédául is szolgálhat. A kaliforniai Csatorna-szigeteken például azt feltételezik, hogy megjelenésük elősegítette a szirti sas (Aquila chrysaetos) elszaporodását, ami azonban így majdnem teljesen kiirtotta a szigetről a szürkerókát (Urocyon littoralis).

A vaddisznók elleni védekezés részeként kerítésekkel veszik körbe a védendő területeket, csapdákat helyeznek ki, valamint kilövéssel próbálják kordában tartani a számukat. Ausztrália egyes területein egy specifikus méreg kihelyezése is sikeresnek bizonyult, ám az Egyesült Államokban ez más állatfajok, például mosómedvék, prérifarkasok és a virginiai szarvasok miatt nem működött, mert azok is érdeklődést tanúsítottak a csali iránt.