Kincsek az óceán mélyén

A mélytengeri hajóroncsok felfedezésének históriájában kétségkívül az egyik legérdekfeszítőbb a II. világháború idején eltűnt I-52 japán tengeralattjáró története.

Aranyjárat három óceánon át

A hadiszükségletek miatt a II. világháború derekára Németország egyre nyomasztóbb hiányt szenvedett stratégiai nyersanyagokban, így különösen volfrámban, molibdénben, kaucsukban és nyersgumiban. A szövetséges Japán Délkelet-Ázsia leigázása után azonban bővelkedett ezekben a fontos nyersanyagokban. A stratégiai anyagokért cserébe Japán élenjáró német katonai technológiát és kutatási eredményeket igényelt.

1943-tól az amerikai és brit hadiflotta, valamint tengerészeti repülőerők fölénye miatt, a Japánból a Harmadik Birodalomba nyersanyagot szállító német blokádtörő hajók olyan elviselhetetlen veszteségeket szenvedtek el, hogy más megoldást kellett találni az utánpótlás biztosítására. A Mitsubishi konszern e probléma leküzdésére tervezte meg a II. világháború legnagyobb méretű tengeralattjáróiból, a C-3 típusból álló Momi osztályt.

Az I-52 egy korabeli ritka fotón. A Momi osztályba tartozó tengeralattjáró-típus a világháború legnagyobb búvárhajója volt Forrás: wikipedia.org

A futballpályánál is hosszabb, 108,5 méter hosszú és több mint 9 méter széles monstrumok egyetlen tankolással 21 000 tengeri mérföld (39 000 kilométer) távolság megtételére voltak képesek, maximum 17,7 csomós (33 kilométer/óra) felszíni sebességgel. Mindössze három példány épült ebből a hatalmas tengeralattjáró típusból, ezek közül az I-52 1943. december 28-án állt szolgálatba Uno Kameo fregattkapitány parancsnoksága alatt.

Uno Kameo fregattkapitány, az I-52 parancsnoka Forrás: Wikimedia Commons

Az I-52 első szupertitkos küldetésének az volt a célja, hogy az akkor még német megszállás alatt álló Lorient kikötőjébe hajózva közel 250 tonna stratégiai nyersanyagból álló rakományt juttasson célba. Indulás előtt a legnagyobb titokban 49 fémládában 2,2 tonnányi színarany tömböt is behajóztak a tengeralattjáróra. Ez lett volna a német technológiai transzfer, köztük a T-5 akusztikus torpedó, radarberendezések, a Messerschmitt Me-262 sugárhajtású vadászgép tervrajzai, 800 kilogramm urán-oxid, valamint további titkos katonai technológiai iratok ellenértéke.

A végzet távirata

Az I-52 94 fős személyzettel és 14 fő civil mérnökkel a fedélzetén 1944. március 10-én futott ki a kuréi haditengerészeti kikötőből hosszú és végzetesnek bizonyult útjára. Szingapúrban jelentős mennyiségű nyersgumit és kaucsukot hajóztak be a tengeralattjáróra. Az I-52 innen tovább folytatta útját, és sikeresen kijutott az Atlanti-óceánra. Időközben azonban nem várt esemény történt; a szövetséges haderő 1944 június 6-án sikeresen partra szállt Normandiában. Emiatt Lorient mint célkikötő kiesett.

A berlini követség katonai attaséja, Kojima Hideo ellentengernagy egy rejtjelezett rádióüzenetben arról értesítette Uno fregattkapitányt, hogy június 22-én a nyugat-afrikai Cape Verde közelében az U-530 német tengeralattjáróval kell találkoznia, és a fedélzetére venni három tisztet, akik egy norvégiai kikötőbe fogják elirányítani. Ezt a rádióüzenetet az amerikai haditengerészeti hírszerzés elfogta és megfejtette. Az amerikai flottaparancsnokság utasította a térségben cirkáló, az USS Bougle kísérő-anyahajóból és öt rombolóból álló tengeralattjáró-vadász flottillát, hogy kutassa fel, és semmisítse meg az ellenséges hajókat.

A pusztulás kérdőjelei

A japán tengeralattjáró és az U-530 1944. június 22-én az esti órákban találkozott Cape Verde-től nyugatra, a nyílt óceánon. A német U Bootról háromfős személyzet szállt át az I-52-re, az volt a feladatuk, hogy az angolszász flotta és légierő által szigorúan ellenőrzött Vizcayai-öböl veszélyes vizein átkalauzolják a japánokat. A németek a biztonság érdekében magukkal vitték a legújabb fejlesztésű Naxos radarjelző készüléket is. Az időközben az USS Bouge hordozóról felszállt Avanger típusú torpedóvető gépek már intenzíven keresték az ellenséges tengeralattjárókat a megfejtett rádióüzenet szerinti térségében.

A Grumman TBF Avenger volt az amerikai haditengerészet legelterjedtebb torpedóvető gépe a II. világháború idején Forrás: Wikimedia Commons

A Jesse D. Taylor korvettkapitány parancsnoksága alatt repülő Avenger felfedezte a búvárnaszádokat, és két rácsapásban MK 24 típusú akusztikus torpedót lőtt ki a hajókra. A gépparancsnok jelentése szerint sikeres volt a támadásuk. Másnap kora reggel a rajtaütés helyszínére hajózó USS Janssen romboló kiterjedt olajfoltot, a vízfelszínen hánykolódó ládákat és törmeléket, valamint emberi testrészeket fedezett fel. Az amerikai hadinapló szerint mindkét ellenséges egységet elsüllyesztették. Az amerikai jelentéssel szemben az U-530 csak megsérült, és sikerült elmenekülnie, a japán tengeralattjárónak azonban valóban nyoma veszett.

Az USS Bouge kísérő repülőgép-hordozó Forrás: Wikimedia Commons

Hogy mi történhetett az „arany-tengeralattjáróval”, pontosabban hol süllyedt el, évtizedekig vita tárgya volt. A német haditengerészet, a Kriegsmarine 1944. augusztus 30-án kelt naplóbejegyzése szerint az I-52 1944. július 25-én a Vizcayai-öbölben süllyedt el, ezzel szemben a Japán Császári Haditengerészet 1944. augusztus 2-ra tette a tengeralattjáró elvesztését. Hosszú ideig a roncs felkutatására tett erőfeszítések eredménytelenek maradtak, mert az sem volt bizonyos, hogy hol pusztulhatott el az „aranyjárat”.

Elindul a Kardszárnyú Delfin Projekt

Paul Tidwell amerikai tengerkutató, a Meridian Sciences Inc. oceanográfusa, régi álmától vezérelve, 1990 januárjában látott hozzá az I-52 kereséséhez. Mint cikkünk első részében már leírtuk, a roncskutatási munka leghosszabb szakasza a szárazföldhöz kötődik, a lokalizálást elősegítő korabeli dokumentumok felkutatásával. Nem volt ez másként az I-52 esetében sem. Tidwell a washingtoni levéltárakban kezdte meg a hosszadalmas adatgyűjtést. Felvette a kapcsolatot a japán hatóságokkal, az elveszett személyzet hozzátartozóival, sőt a támadást végrehajtó Avanger egykori parancsnokával, Jesse D. Taylorral is.

A szorgos kutatómunka eredményeként az egykori német és japán dokumentumokkal szemben – amelyek azt sugallták, hogy az I-52 a Vizcayai-öböl mélyén nyugszik a hullámsírban –, az lett a meggyőződése, hogy a tengeralattjáró roncsát a támadás körzetében kell keresni. A terepi munkát jelentősen megnehezítette a keresési körzet – átlag 4–5000 méter közötti – roppant vízmélysége.

Az Akademik Keldis orosz kutatóhajó Forrás: Wikimedia Commons

Az abisszikus régióban uralkodó rettenetes nyomás, a tökéletes sötétség, és az óceáni aljzat részbeni felderítetlensége mind-mind olyan körülmények, amelyek egészen speciális, az űrkutatáséval vetekedő technikát és felkészültséget igényelnek a mélytengeri kutatómunkához. Tidwell a mélytengeri roncskutatásban világhírnevet szerzett Shirsov Oceanológiai Intézetet nyerte meg az ügynek.

A MIR az I-52 roncsa felett Forrás: Operation Rising Sun

Az Oroszországi Föderáció Tudományos Akadémiájának tengerkutatási intézete a világ egyik legjobban felszerelt oceanográfiai kutatóhajójával, az Akademik M. Keldissel vett részt az expedícióban. A világon egyedül a Keldis rendelkezik kettő, egyenként három-háromfős személyzet szállítására alkalmas mélytengeri merülőeszközzel. A két MIR maximális merülési mélysége 6000 méter, fedélzeti levegőtartalékai 36 óráig elegendőek. (A MIR tengeralattjárók James Cameron Titanic-, illetve Bismarck-expedícióival szereztek világhírnevet.)

A mélység kísértete

Az 1994. december végétől 1995 márciusáig tartó kutatás azonban sikertelennek bizonyult. Az expedíció második szakaszában, 1995. május 2-án tizenhét napi lázas keresés után egy tengeralattjáró sziluettjét rajzolta ki a szonár, 5200 méteres mélységben. Paul Tidwell élete nagy álma teljesedett be, amikor a MIR-1 fedélzetén megkezdte a leereszkedést az örök sötétség és a krudélis nyomás mélytengeri birodalmába.

A közel három és fél órás süllyedés után egy hatalmas tengeralattjáró kísérteties roncsa bontakozott ki a MIR reflektorainak fénykévéjében. Kétség sem férhetett a roncs azonosságához; a torony oldalán a felkelő nap vörös korongja mellett világosan felismerhető volt az I-52 jelzés. A roncs meglepően jó állapotban vészelte át az évtizedeket, egyedül az orra szakadt le ott, ahol az amerikai Avenger végzetes torpedótalálata érte.

Az I-52 roncsa 5200 méteres mélységben. A tengeralattjáró gyomrában rejtőző több mint kéttonnás aranykincs felszínre emelése egyelőre még várat magára Forrás: Operation Rising Sun

A roncs környékén rengeteg kiszóródott tárgy hevert a sápadt okker színű mélytengeri síkság felszínén. A MIR-ek személyzetét különösen az a néhány fémláda hozta izgalomba, amelyet sikerült is a manipulátor karoknak köszönhetően felszínre emelniük. A várakozással szemben azonban nem aranyrudakat, hanem csomagolt ópiumot találtak a ládák mélyén.

Noha a roncs környékét alaposan felderítették, megfelelő technológia híján nem tudtak behatolni a tengeralattjáró belső tereibe. Az I-52 jelenleg is a legnagyobb mélységben fekvő ismert tengeralattjáró roncs. Számos terv született már a roncs gyomrában rejlő mesés aranyrakomány felszínre emelésére, de a mélytenger fagyos birodalma egyelőre a világ legbiztonságosabb széfjeként őrzi tovább az I-52 aranyát…