A Gloucester-i (Massachusetts, Egyesült Államok) illetőségű Martin Del Vecchio régóta nagy rajongója a drónoknak.
Gyakran kihajózik az Atlanti-óceán Gloucester melletti, a szárazföldre mélyen benyúló öblébe, hogy a fedélzetről felbocsátott drónjával szép panoráma felvételeket készítsen.
Legutóbbi kirándulása alkalmával a felküldött drón kamerája ritka eseményt, a parttól alig 70 méteres távolságra felbukkant, és közvetlenül a felszín alatt úszó óriáscápákat (Cetorhinus maximus) örökített meg.
A hatalmas porcos halakról felvett videó képsorai azt rögzítették,amint a tenger titokzatos óriásai éppen táplálkoznak .
Az óriáscápa (Cetorhinus maximus) a világtenger ma élő második legnagyobb hala.
A cápa-alakúak főrendjén belül (Selachimorpha) a heringcápa-alakúak rendjébe (Lamniformes) sorolt faj kifejlett egyedeinek átlagos testhossza a hímeknél 5,6, a nagyobb nőstényeknél pedig 8 méter.
Az eddig bizonyítottan legméretesebb óriáscápát Kanadában fogták ki 1851-ben, amelynek teljes testhossza (az orrnyúlvány csúcsától a farokúszó felső lebenyének végéig mért hosszúság) 12,27 méter volt, a súlya pedig 19 tonnát nyomott.
Az óriáscápa rendelkezik a legnagyobb szájjal a cápák világán belül,
de hatalmas mérete és ijesztő kinézete ellenére békés természetű, plankton-szűrögető életmódot folytató cápafaj.
Planktonevő cápák
A jelenleg ismert mintegy 430 cápafaj túlnyomó többsége húsevő, de akad néhány kivétel, amely a törzsfejlődés során a sziláscetekhez (Mysticeti) hasonlóan a plankton-szűrögető életmódra tért át. A planktonevő cápák közé tartozik a világóceán legnagyobb hala, az akár 18 méteres hosszúságot elérő érdescápa (Rhincodon typus) is. Rajta és az óriáscápán kívül még egy planktonevő fajt ismerünk, a szintén méretes és 1976-ban felfedezett óriásszájú cápát (Megachasma pelagios).Táplálkozás közben kitátja hatalmas száját, és közvetlenül a felszín alatt lassan úszva, folyamatosan átáramoltatja a vizet öt-öt óriási, a fejtetőtől a torkáig lenyúló kopoltyúrésein.
A kopoltyúívek módosult, nyálkás, ragacsos, fésűszerű képletével szűri ki a vízből a táplálékát alkotó pelágikus rákokat, krilleket, illetve halivadékokat. Az óriáscápa egy óra leforgása alatt 6-7 000 liter tengervizet képes átszűrni.
Az óriáscápák általában kisebb csoportokban élnek. A planktonvirágzás idején azonban - az északi féltekén többnyire májusban - a dél és nyugat-angliai partvidéken, valamint Kanada atlanti partjai közelében akár több száz egyedből áll kongregációkba verődnek össze.
A „legelési” időszak után visszaúsznak a nyíltóceáni térségbe. Életmódjukról keveset tudunk, és egyelőre nincs magyarázat arra sem, hogy hová tűnnek a téli hónapokban.
Az életmódjukat kutató tengerbiológusok egy rész úgy véli, hogy ilyenkor nagy mélységbe süllyedve félig hibernált állapotba kerülnek,
és csak a kora tavaszi hónapokban térnek vissza a felszíni régióba, akkor, amikor megkezdik hosszú vándorlásukat. Érdekes tulajdonságuk, hogy a cetekhez hasonlóan időnként kivetődnek a vízből.
Az óriáscápa kozmopolita tengerlakó, mind az északi, mind pedig a déli féltekén előfordul a mérsékeltövi tengerekben. Az óriáscápa migráns faj, a megfigyelések szerint aktívan vándorolnak, de a vándorlási útvonalaik még nincsenek pontosan feltérképezve.
Az európai partok közelében legnagyobb tömegben április vége és június eleje között Dél-Angliában, a Lizard-fok közelében, valamint az Ír-tengeren figyelhetők meg. A Földközi-tengerben is él egy kisebb populációjuk, leggyakrabban Málta környékén és a Messinai szorosban szoktak felbukkanni a kora tavaszi hónapokban.
Az elmúlt évekből ismert néhány óriáscápa észlelés az Adriai-tenger horvátországi partszakaszáról is. 2009 májusában, a Rijekai-öbölben figyeltek meg egy hatméteres példányt,
az előző évben pedig Krk-szigetén helyi halászok hálóba akadt hét méter hosszú példányra bukkantak.
Annak ellenére, hogy nincs természetes ellensége, az óriáscápa ma már veszélyeztetett fajnak minősül.