"Föltámasztott" őstulkok a Hortobágyon

A mai szarvasmarhák vadon élő őse az őstulok volt. Ez az állat a XII. század folyamán tűnt el a Kárpát-medencéből, a kíméletlen vadászat és a háziasítás következtében. Megmaradt állománya - uralkodói védelem alatt - a mai Lengyelország területén élt, a fajt azonban nem sikerült megmenteni. Utolsó egyede 1627-ben múlt ki.

Az őstulok genetikai állománya azonban nem tűnt el véglegesen, hiszen háziasított leszármazottai részben ma is hordozzák azt. Erre alapozva az ősi tulajdonságok ismét megjeleníthetők, hiszen az állattenyésztés gyakorlatában ismert az ún. visszaütés vagy kihasadás, miszerint egy több generációval azelőtti ős tulajdonságai megjelennek az utódokban.

Sándor István, a Hortobágyi Génmegőrző Kht. igazgatóhelyettese egyszerű példával szemlélteti a jelenséget: ha egymástól nagyon távol eső fajtákat keresztezünk egymással, például fehér és fekete házinyulakat, akkor az utódok között kis számban előfordulnak majd vad színű egyedek is, amiben megjelent a vad ős. Ez minden haziállatfajtánál így van.

Ezt a gyakorlati tapasztalatot használták fel a Heck fivérek, amikor 1920-ban, bizonyos ősi tulajdonságokat mutató házi szarvasmarhafajták irányított keresztezésével megpróbálták a már kipusztult őstulokra jellemző jegyeket egy fajtában egyesíteni. Ezeket az egyedeket egymás között továbbtenyésztve egyre inkább hasonlatossá váltak az eredeti típushoz. A cél pedig nem más, mint az őstulok életre hívása, legalábbis megjelenésében. Az evolúció persze egyirányú folyamat, visszalépni nem lehet, a létrehozott állatok tehát nem lehetnek azonosak az őstulkokkal, csak az őstulokhoz nagyon hasonlító tulajdonságú szarvasmarhák.

Legendás monstrumok

Az őstulokról maradtak fenn ábrázolások, sőt leírások is, így pontosan tudjuk, hogyan is nézett ki. A tonnányi súlyú bikák kétszer nagyobbak voltak a teheneknél, marmagasságuk a 180 centimétert is elérte. Téli bundájuk akár 15 centi vastag lehetett.

Forrás: DeltaA jelenlegi Heck-marhák (Bos taurus) még nem hordozzák az összes külső jegyet: kisebbek, mint az őstulkok (Bos primigenius) és a szarvalakulás sem megfelelő. Az eredeti őstulkoknak megfelelő külalak eléréséig még több generáción át tartó keresztezésekre van szükség.

A Hortobágy védett területén legelésző csorda voltaképpen génbank, őrzi az őstulkok génállományát, a tulkoknak ugyanakkor fontos ökológiai szerepet is szánnak a kutatók: a nagytestű patás feladata, hogy fűevőként karban tartsa a Hortobágyi Nemzeti Park természetes, füves ökoszisztémáját.

Az őstulokról a Delta 2004. április 25-i adásában tekinthetnek meg összeállítást (mtv, 14.10).

KAPCSOLÓDÓ CIKK