Cunami
	A szökőár vagy japán elnevezéssel cunami (cu: óriás, nami: hullám) leggyakoribb kiváltó oka egy tenger alatti földrengés, ritkábban vulkánkitörés miatti tengerrengés. Ennek hatására gyűrű alakú, alacsony (kis amplitúdójú) hullám keletkezik, amely nagy - akár 800 kilométeres óránkénti sebességgel - terjed tova a nyílt óceánon. Mivel két szomszédos hullámhegy között igen nagy a távolság és a partokhoz érve a hullám tengerfenékkel érintkező része a hirtelen megnövekedett súrlódás miatt lelassul, az érkező víztömeg felmagasodik, majd rázúdul a partvidékre, jókora pusztítást okozva ezzel a szárazföldön.
	Ajánlat
	Térkép az Indiai és a Burmai kőzetlemezekről, itt! Bővebb információk a cunamiról Animáció a szökőárról A terület térképe a Nature cikkében A globális lemeztektonika - mozgások a kőzetburokban
	Ajánlat
	Baleset hátráltatja a segélyeket Indonéziában
	[origo play]
	Károk Délkelet-Ázsiában Phuket romokban
	Képgaléria
	Az Indiai-óceán térségét sújtó szökőár Az ázsiai szökőár pusztítása Szökőár Délkelet-Ázsiában
	Linktár
	További linkek a szökőárról

A pusztítást követő napokban a földrengéskutatók megkezdték azoknak a földmozgásoknak a rekonstruálását, amelyek az Indiai-óceán partvidékeire zúduló hatalmas árhullám kialakulásához vezettek. A december 26-i földrengés, amelyhez hasonló negyven éve nem történt, ténylegesen újrarajzolta a térképet: a rengések hatására néhány sziget több méterrel is eltolódott eredeti helyéhez képest.

A pusztító erejű hullámokat egy hatalmas, a tengerfenék alatt hirtelen bekövetkező kéregmozgás váltotta ki. Ezen a helyen a hirtelen felszabaduló feszültség hatására az Indiai-kőzetlemez nagyjából tizenöt métert mozgott Indonézia irányába, a Burmai-mikrolemez alá tolódva. Ez a folyamat indította útjára a környező partokat elöntő tengerár nagy erejű hullámait. Bill McGuire (University College London) geofizikus szerint a földmozgás láthatóan befolyásolta a környező szigetek (Simeulue, Nicobar- és Andamán-szigetek) és Szumátra földrajzát. A változások szó szerint néhány percen belül zajlottak le.

Az Indiai- és a Burmai-lemezek - utóbbi hordozza Szumátra északnyugati csücskét és a környező szigeteket - eddig is folyamatosan közelítettek egymás felé, de évente átlagosan csak hat centiméterrel, tehát nagyon lassan. Az utóbbi kétszáz év alatt összegyűlt feszültség szabadult most fel hirtelen a két lemez határán, ahol 1833 óta nem volt a mostanihoz hasonló erősségű földrengés.

Az Indiai-kőzetlemeznek a Burmai-lemezbe beleütköző, majd alábukó darabja a Burmai-lemezt erőteljesen felfelé tolta el. A tengerfenék ily módon történő megemelkedése McGuire szerint egyaránt befolyásolhatta a környező szigetek tengerszint feletti magasságát és földrajzi helyzetüket is. Az Andamán- és a Nicobar-szigetek valószínűleg megemelkedtek a rengés hatására, míg a törésvonaltól egy kissé távolabb fekvő Banda Aceh városa alacsonyabban van, mint a rengést megelőzően. Kaliforniai földrengéskutatók már tervezik azt az expedíciót, amelynek során megvizsgálják, hogy pontosan miként változott meg a terület földrajza. A globális helymeghatározó rendszer (GPS) segítségével kiderítik, hogy mennyire kell módosítani a jelenlegi térképeket. 

Szokatlanul nagy erő

A tenger alatti földrengések az egész világon megszokottak, azonban csak ritkán ekkora erejűek. Roger Musson földrengéskutató (British Geological Survey) egész eddigi pályafutása során még sosem találkozott a mostanihoz fogható földrengéssel. "A törésvonal 1200 kilométer hosszú volt. Nehezen hittem el." A 9-es erejű földrengés egész pontosan három egymást követő rengésből állt össze, amelyek néhány másodperc elteltével követték egymást. A kezdő rengés, amely Szumátra északi csücskétől nyugatra következett be, két további rengést indított el északi irányban.

A felszabaduló hatalmas energia meglökte a környező víztömeget, aminek következtében szökőár (cunami) alakult ki. Az első hullám az Indiai-óceánon végigvonulva egy órán belül elérte Indonéziát és Thaiföldet. Négy óra múlva megérkezett India és Srí Lanka partjaihoz, de pusztított Afrika keleti partvidékén is.

Az árhullámot a nyílt tengeren nem nagyon lehetett érzékelni, azonban ahogy elérte a sekélyebb parti vizeket, több méter magas vízfallá duzzadt, majd rázúdult a parti településekre. A rengés epicentrumához (legpusztítóbb pontjához) legközelebb eső partokat érte a legnagyobb lökés. Ahogy a kezdeti hullám tovaterjedt és energiája egy nagyobb vízfelületen oszlott el, fokozatosan egyre gyengébb lett.

McGuire szerint még néhány hétig számítani lehet az utórengésekre, de a kutatók biztosak benne, hogy nem várható újabb szökőár. A katasztrófa azonban ráirányította a figyelmet, hogy milyen kevéssé vagyunk képesek előre jelezni a közelgő földrengéseket, annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban és Japánban komoly kutatásokat folytatnak e tekintetben.

Illyés András

[origo]