A kép nagyobb változata
	Emlősök
	A legelső emlősök a földtörténeti középidő elején, a triászban jelentek meg először, mintegy 200 millió évvel ezelőtt. A modern emlősök nagy felvirágzása azonban csak jóval később, az újidő elején (kb. 55 millió éve) vette kezdetét.
	Ajánlat
	Megszületett a csokihangyász A legkorábbi tapsifüles Meglepő felfedezés az emlősök evolúciójában

Amerikai és kínai kutatók a Science 2006. február 23-i számának "címlapsztorijában" írták le a Castorocauda lutrasimilis fosszilizálódott csontvázát. A nemzetségnév jelentése "hódfarkú", míg a fajnév arra utal, hogy az állat a vidrához hasonlított. A Castorocauda valóban a hódokhoz hasonló farokkal rendelkezett, erős karjai segítették elő az ásást, éles fogai pedig a víz alatti táplálkozásra specializálódtak. Ez utóbbi nagyon hasonlít a mai folyóvízi vidrák fogazatához.

A Castorocauda az ún. docodontákhoz tartozó új taxont képvisel. Ez a kihalt emlőscsoport a középső-jura és a késő-kréta közötti intervallumból ismert. A csoportnak nincsenek ma élő leszármazottai, és nem állnak közvetlen rokonságban a modern méhlepényes emlősökkel.

A rendkívüli lelet Belső-Mongólia területén, a körülbelül 164 millió éves Jiulongshan-formációból került elő. A Castorocauda a legkorábbi ismert emlős, amelynek a csontváza és a testfelépítése az úszáshoz, fogazata pedig a halevéshez alkalmazkodott. Ez azt bizonyítja, hogy a földtörténeti középidő korai emlőseinek egy része meghódította a sekélyvízi élőhelyeket, és sokkal nagyobb volt az ökológiai változatosságuk, mint azt korábban gondolták.

A kínai lelet ugyanakkor a legkorábbi olyan emlőst képviseli, amelynél a szőrtakaró is megőrződött. A fosszilizáció során elszenesedett, rövid és sűrű alsó szőrzet a vizet tartotta távol az állat testétől. A hosszabb, külső védőszőröknek pedig a lenyomata maradt meg a csontvázat bezáró kőzetlapon. Ez az emlősök szőrzetének evolúciója szempontjából kulcsfontosságú lelet, mivel korábban csak a modern emlősök körében bizonyították konkrét leletekkel a szőrtakaró létezését.

A kutatók szerint a Castorocauda életmódja nagyon hasonló lehetett a mai kacsacsőrű emlőséhez. A faj egyedei valószínűleg az egykori folyók és tavak partja mentén éltek, kutyaszerű úszással közlekedtek a vízben, vízi állatokat és rovarokat fogyasztottak, és alagutat ástak a földben a fészkük számára. A testfelépítésük tökéletesen alkalmazkodott a vízi életmódhoz, széles és pikkelyes farkukkal hajtották előre magukat a vízben. Farokcsigolyáik hasonlóak a mai hódok és vidrák csigolyáihoz. Mivel nem állnak rokonságban a modern méhlepényes emlősökkel, az úszáshoz való alkalmazkodás az ún. konvergens evolúció eredménye. A ma élő félig-vízi (hódok, vidrák) és teljes egészében vízi (bálna, lamantin) méhlepényes emlősök nem jelentek meg az eocén és oligocén kor előtt (55-25 millió évvel ezelőtt). A 164 millió éves Castorocauda azt jelzi, hogy a primitív docodontáknál függetlenül fejlődött ki a félig-vízi életmód és az úszás, csaknem 100 millió évvel korábban, mint a méhlepényeseknél.

Szintén említésre méltó a Castorocauda fogazata és mérete. Zápfogai a mai fókákhoz és vidrákhoz hasonlóan az apró halak és vízi gerinctelenek fogyasztására specializálódtak. Méretét tekintve pedig ez az eddig ismert legnagyobb középidei emlős. A legtöbb korai emlős ugyanis meglehetősen kicsi - többnyire 50 grammnál is kevesebbet nyomtak volna a mérlegen. Ezek a szárazföldön élő emlősök kis méretük miatt a dinoszauruszok árnyékában és lábai között ették a rovarevők "mindennapi kenyerét". A Castorocauda viszont nem csak étrendjét és élőhelyét tekintve különbözött tőlük, hanem 500-800 grammos tömegével is. A testhossza meghaladta a 40 cm-t, és a koponyája is 6 cm-nél nagyobb volt. A kutatók szerint a kiemelkedő testméret is hozzájárulhatott a vízi életmódhoz való alkalmazkodáshoz.

[origo]