Halálra vannak ítélve a magányos farkasok

2012.05.29. 14:45

A farkasfalkán belül nem folynak állandó harcok, hanem az emberekhez hasonló felépítésű családokban élnek, derült ki az elmúlt évek megfigyeléseiből. Bár a kutyák sokban hasonlítanak hozzájuk, az ő természetes közegük - az állatvilágban egyedülálló módon - sokkal inkább az emberi család.

A kutya háziasítása több tízezer évvel ezelőtt kezdődött, és mára több száz kutyafajtát különböztetnek meg. A háziasítás helyszíne a mai napig vita tárgya, mert felmerült már Afrika, Közép-Ázsia és a Közel-Kelet is. A legújabb eredmények pedig megállapították, hogy a modern fajták genetikailag nagyon távol állnak az első háziasított kutyáktól.

A Durhami Egyetem kutatói 35 fajtába tartozó 1375 kutya, valamint farkasok DNS-ét vetették össze. Az eredmények azt mutatják, hogy bár több kutyafajta nagyon hasonlít a több ezer éves leírásokban, egyiptomi festményeken szereplő kutyákhoz, genetikailag mégsem tekinthetők annyira réginek.

Kiderült, hogy az olyan ősinek tekintett fajták, mint az akita, az afgán agár és a shar-pei a sok keresztezés miatt nem áll sokkal közelebb a közös őshöz, mint a többi. A kutatók azt is megállapították, hogy a két világháború mély nyomott hagyott egyes kutyafajtákon: a berni pásztorkutya, a kis olasz agár és a shiba inu például majdnem kipusztult. (A magyar fajták között is van olyan, amelyik a 20. században majdnem kihalt. Az erdélyi kopót egy 1947-es romániai rendelet dúvadnak minősítette, és csak a fajta rajongóinak köszönhető, hogy fennmaradt.)

Egy biztos: az őse a farkas

A kutya eredete körüli vitában egyetlen dolog vehető biztosra, hogy a szürke farkastól (Canis lupus) származik. Attól a ragadozótól, amelynek életmódjáról az utóbbi években számos újdonság derült ki, és ami akár az ember kutyához való viszonyulását is megváltoztathatja.

A farkasokról nagyon sokáig úgy tartották, hogy nagy falkákban élnek, melyekben szigorú rangsor uralkodik, és a tagok rendszeresen próbálnak feljebb jutni a sorban. Úgy gondolták, hogy a falkát az alfa farkas, pontosabban az alfa pár irányítja, akik komoly harcok árán kerülnek a falka élére. A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb.

A korábbi megfigyelések többsége ugyanis fogságban vagy félvad körülmények között élő, mesterségesen összeállított falkákon alapult. A természetes közegükben történő tanulmányozásnak sokáig komoly akadálya volt, hogy a farkasok nagy távolságokat képesek megtenni, így körülményes a folyamatos megfigyelésük. A műholdas nyomkövetővel ellátott nyakörveknek és a helikopteres követések köszönhetően azonban ez mára valamelyest leegyszerűsödött.

Forrás: AFP/Photononstop/Anne Montfort
A farkasfalka általában a szülőpárból és az utódaikból áll

David Mech, a Minnesotai Egyetem professzora éveken át tanulmányozta a kanadai Ellesmere-szigeten élő sarki farkasokat (Canis lupus arctos), és megállapította, hogy a falkák valójában családok. Az alfa helyett a szaporodó pár elnevezés a helyesebb, mert nem minden vezetőre igaz, hogy valóban "alfa".

A falka tehát két magányos, ellentétes nemű farkas egymásra találásából, és az ő kölykeikből lesz. Megfigyelések szerint az utódok 1-3 éves korukig maradnak szüleikkel, és egyszerre több generációnyi utód is lehet a falkában. A falkán belül egyszerre csak egy ivarérett nőstény van, az anya, mert a fiatalok még az ivarérettség előtt elhagyják a falkát. Ha nem találnak párra, akkor elpusztulnak, mert hosszú távon csak falkával együtt tudnak életben maradni.

A fogságban tartott farkasoknál ezzel szemben a kerítés nagyon sok mindent akadályoz. Az ivarérett utódok nem tudnak elvándorolni, hanem a falkával maradnak, ami konfliktusokhoz vezet.

Bár David Mech nagyon sok új információval szolgált a vadon élő farkasokról, az ő megfigyelései sem tökéletesek, ugyanis egy alfaj egyetlen populációján alapulnak. Ráadásul az északi, fehér farkasok békésebbek, mint az európai szürke farkasok. Ennek oka, hogy sokkal ritkábban lakott területeken élnek, és mindig is kevés kapcsolatuk volt az emberrel, szemben a szürke farkassal, amelyet évszázadok óta tűzzel-vassal üldöznek.

Farkas = kutya?

A különböző kutyanevelési, kiképzési módszerek többsége nagyon sokat merít abból, hogy a farkas a kutya őse. Tény, hogy valóban nagyon sok a hasonlóság a két faj között, ugyanakkor, ahogy a genetikai vizsgálatok is igazolták, a mai kutya elég távol áll a farkastól. A kutya természetes közege sokkal az inkább az emberi család, mint a fajtársakkal alkotott falka.

Forrás: AFP/Jacques Loic
Szürke farkasok egy bajor nemzeti parkban

A háziasítás során a kutya sokat lágyult a farkashoz képest. A farkasoknál például alapszabály, hogy ha az egyikőjük ételt birtokol - legyen az akár egy 8 hetes kölyök-, azt foggal-körömmel védi, és senkinek sem adja oda. Ehhez képest egy jól szocializált 8 hetes kölyökkutyától különösebb probléma nélkül el lehet venni az élelmet.

A kutya azzal, hogy a háziasítás során az emberi család tagjává vált, elfogadta az ember irányítását. Ha nem így történt, akkor az ember könyörtelenül szelektált, és csak az együttműködő, munkára alkalmas példányokat tartotta meg. A legtöbb kutyafajtát ugyanis munkára tenyésztették, és csak kis részük, az igazi ölebek azok, amelyeket eredetileg is kedvencnek tartottak. A kutyatartásra vállalkozók többsége ezt gyakran kihagyja a számításból, és nem magához illő fajtát választ. (Erre kiváló példa a ma oly népszerű angol kopó, a beagle. A kistestű, rövidszőrű fajta hamar közkedvelt lett, ugyanakkor ezt a fajtát évszázadok óta rókavadászatra tenyésztették. A vadászatokon a kutyák hatalmas falkákban, különösebb emberi irányítás nélkül eredtek a vad nyomába, míg az ember lovon követte őket. A fajtát tehát önálló munkára, kajtatásra tenyésztették, nem pedig arra, hogy folyamatos kapcsolatban legyen az emberrel, mint a vizslák és retrieverek, melyek pont emiatt sokkal inkább alkalmasak családi kutyának.)

Forrás: AFP/Jeff Pachoud
Kopók egy vadászaton

Az emberrel való együttélés során a kutya sok változáson ment keresztül: csökkent az agressziószintje, nőtt az együttműködési készsége és fejlődtek a kommunikációs készségei is. Ezek miatt még az elvadult kutya sem ér fel egy farkassal, és egy kisfarkasból sem lehet kutyát nevelni. Az biztos, hogy a kutyának (különösen a városban élőnek) irányításra van szüksége, hiszen egymaga nem tudja felmérni, hogy mi jelent veszélyt, és mi nem. (Például hiába nyeli el az embereket a "hosszú sárga kígyó", vagyis a villamos, attól még nem kell tőle félni.)

Sok városi kutyatartó hajlamos a kutyájára családtagként tekinteni - hogy a kutya miként tekint az emberre (falkatagként vagy más fajként), arra talán a kutyaagy kutatása adhat választ.

KAPCSOLÓDÓ CIKK