A Vízözön nyomában<br/>

Két neves amerikai geofizikus állítja: meggyőző bizonyítékokat talált arra, hogy katasztrofális özönvíz pusztított 7600 évvel ezelőtt a mai Fekete-tenger térségében.

Nem akad még egy elbeszélés, amely a történelem során oly mélyen belegyökerezett volna az emberek tudatába, mint a Vízözönről szóló. Hetvenkét nyelven megjelent 80 ezer publikáció szerzői vallásos buzgalommal éppen úgy, mint tudományos szőrszálhasogatással próbálták megoldani a Vízözön rejtélyét. Százszor és százszor állították már, hogy megtalálták a megoldást, holott még azt a kérdést sem sikerült tisztázniuk, hogy az apokaliptikus történés regionális vagy világméretű volt-e. Legújabban két neves amerikai geofizikus, Walter Pitman és William Ryan állítja: meggyőző bizonyítékokat talált arra, hogy katasztrofális özönvíz pusztított 7600 évvel ezelőtt a mai Fekete-tenger térségében. A hidegháború megszűnte után Pitmannak és Ryannak módjában állott - bolgár, orosz és török tengerkutatókkal együtt - megvizsgálni a tengert. Rájöttek, hogy a sós vízű tenger valamikor zárt édesvízű tó volt, amelynek szintje mélyen a jégkorszakot követő olvadás által felduzzasztott világtengerek szintje alatt helyezkedett el. Korszerű módszerekkel megállapították, hogy az óceánok sósvízű özöne 7600 évvel ezelőtt a Földközi-tengerről a szűk Boszporusz-völgyön át hirtelen kiáradt. A két amerikai tudós számításai szerint a víztömegek óránként 80 kilométeres sebességgel, a Niagara vízesés kétszázszoros erejével zúdultak a mélybe. A sztyeppés vidék egykori oázisa, a Fekete-tó a halál tengerévé változott, elöntötte a partokat és a visszatérés reménye nélkül menekülésre késztette az ott élő embereket. Vajon az áradat által elűzött emberek - legalább részben - előidézői voltak-e a mezőgazdálkodás Európa irányába történő terjeszkedésének? Vajon elindították-e az öntözéses gazdálkodást Anatóliában és Mezopotámiában? - teszik fel a kérdést az amerikai tudósok "Vízözön" című könyvükben.
Lehetséges lenne, hogy a Fekete-tenger térségében bekövetkezett árvízkatasztrófa olyan tartósan beágyazódott az emberek tudatába, hogy végül megjelent a mezopotámiai Gilgames-eposzban, azután pedig a Bibliában? (Az 1873-ban az angol régész, George Smith által megtalált és megfejtett Gilgames-eposz vízözön-leírása megegyezik a Bibliáéval, amely szerint Noé bárkája az Ararát hegyén kötött ki, a víz leapadt, Isten pedig a megbocsátás jeléül szivárványt vont az égre). A pusztulás képe meglepő módon egymással megegyezően tükröződik számos nép tudatában, és valamennyi kontinensen előbb mítoszok, majd feljegyzett mondák alakjában maradt fenn. Az eszkimóktól Ausztrália őslakosságáig, a kínaiaktól az indiaiakon és az északi germán törzseken át az észak- és dél-amerikai indiánokig mindenütt részletes leírása maradt fenn a katasztrofális eseménynek, amely ugyanakkor tartós ösztönzésként is hatott az emberiség fejlődésére. Az osztrák geológus házaspár, Alexander és Edith Tollmann közösen írt könyvében (És mégis volt Vízözön) globális okra vezeti vissza az özönvizet: egy üstökös becsapódására 9500 évvel ezelőtt, annak minden pusztító következményével. A Tollmann házaspár szerint a Vízözönt előidéző üstökös végső szakaszában hét nagy darabból állott, amelyek messze eltávolodtak egymástól és külön-külön érték el "célterületüket".
A Sheomaker Levy 9-es üstökös 1993 márciusában a Jupiterre részletekben történt becsapódásához hasonlóan, annak idején sűrű egymásutánban zúdultak a Földre és a bolygónkon kivirágzott életre az elszabadult természeti erők. Nyomukban pedig egész sor világméretű földrengés, nagyerejű hőségorkán, mindenekelőtt pedig óriási, többszáz méter magas árhullám járt. A Tollmann házaspár a geológiából és a fennmaradt leírásokból kikövetkeztette, hogy mi mikor történt. Minden elméletnek meg vannak azonban a kritikusai is. Dr. Dermond Henry ásványkutató például azt állítja, hogy a nagy meteorok becsapódásának korszaka már jóval azelőtt véget ért, hogy az ember megjelent volna a Földön.

(MTI)