Zenére születve<br/>

A zene minden kultúrában jelen van, s már az emberiség hajnalán létezett. Az agy is értékes területeket "szentel" neki. Valószínűleg soha nem fog eldőlni az izgalmas vita: vajon a génjeinkben van-e kódolva, vagy tisztán kulturális "találmányról" van szó?

Halljuk mindenhol: koncerttermekben, az utcán, autókban és templomokban. Még ha éppen senki nem zenél körülöttünk, akkor is gyakran muzsikál valami a fejünkben. A zene olyannyira hozzátartozik az életünkhöz, hogy felmerül a kérdés: vajon játszhatott-e valamiféle szerepet fajunk biológiai fejlődésében?

David Huron, az Ohio Állami Egyetem (Columbus, USA) zeneprofesszora és kollegái nemrégiben azzal a feltételezéssel álltak elő, hogy a zene a két lábon járás vagy a beszéd kialakulásához hasonlóan olyan evolúciós alkalmazkodási folyamat lehetett, amely az emberiség történetének korai szakaszában fejlődött ki és segítette őseink fennmaradását.

Kultúra kontra ösztön

A legtöbb tudós azonban azt vallja, hogy a zene éppolyan kulturális találmány, mint a barlangrajzok vagy az írás, amelyet azért találtak ki az emberek, hogy kellemesebbé és könnyebbé tegyék az életüket. Ennek ellenére Huron és számos munkatársa arra szeretne választ találni, hogy lehetnek-e a zenének biológiai gyökerei. Amennyiben valóban létezik, a zene genetikai háttere, vagyis a "zenei gén(ek)" több tíz- vagy százezer éve fejlődhettek ki, s evolúciós előnyhöz juttatták gazdáikat. A zenei adottságokkal megáldott egyedek így nagyobb számú egyednek adhattak életet, s sikeresen elterjedtek - hangzik az első hallásra mellbevágó elmélet.

Ám több olyan dolog is van, ami a zene biológiai gyökereit sugallja.

Először is a zene mindenütt jelen van. Az Amazonas törzsi táncaitól kezdve a diszkókban való rángatózásig minden kultúra rítusainak szerves részét képezi. Egyszerűen nem lehet olyan embereket találni, akik nem énekelnének, dúdolnának vagy dobolnának. Mivel a zene mindenhol megtalálható, valószínű, hogy fajunk történetének hajnalán jelent meg, mielőtt az emberi lények szétszóródtak a bolygón és különféle kultúrákat teremtettek.

A zene ősiségének konkrét bizonyítéka egy faragott csontfurulya, melyet a közelmúltban találtak meg egy szlovéniai barlangban ( a szenzációs leletről beszámoltunk az [origo]-ban).

Ez a legrégibb ismert hangszer, amely 40 000 éves múltra tekint vissza. Ebben az időben Európa és Észak-Amerika nagy részét jég borította, s a Homo sapiens egyedei egymás mellett éltek a Neander-völgyiekkel.

Ha a legkorábbi hangszerek már legalább 40 000 éve léteztek, akkor a vokális zene valószínűleg még sokkal régebbre tekint vissza, talán egészen fajunk kialakulásának hajnaláig - feltételezi Huron.

A biológiai gyökerek mellett felhozható másik bizonyítékcsoport a zene evolúciós adaptációját hivatott alátámasztani. Néhány ember, akinek a jobb oldali halántéklebenyében agykárosodása van, nem tud dallamokra emlékezni. Az egyik ilyen kísérleti alany egyetlen lejátszott dallamot sem tudott megnevezni, viszont amikor ugyanazoknak a daloknak a szövegeit olvasták fel neki, 25-ből 24-et azonosított. A közelmúltban a New York-i Természettudományi Akadémián rendezett konferencián Isabel Peretz (Montreali Egyetem) több hasonló esetről számolt be.

Az agy funkcionális vizsgálatai során kimutatták, hogy zenehallgatás során a legtöbb ember jobb oldali halántéklebenye fokozott aktivitást mutat. "Az agyi specializáció ugyan nem elegendő annak állítására, hogy egy bizonyos funkció biológiailag meghatározott, de mindenképpen szükséges hozzá" - véli Peretz.

A vitát az dönthetné el, ha megtalálnák a zenéért felelős gént (illetve géneket). Amennyiben a zenei hajlam genetikai eredetű, akkor valószínűleg több, egy időben működő gén van rá hatással. Az ember genetikai információinak feltérképezésével talán ezek a gének is kiszűrhetők - már amennyiben valóban léteznek. "Ha a zenének léteznek génjei, néhány évtizeden belül megtaláljuk őket" - bizakodik Huron.

Egy másik nézet: a zenének semmi biológiai haszna nincs

Steven Pinker (Massachusetts Institute of Technology) azonban kétli, hogy erre valaha is sor kerül. "A zene azon csodás dolgok egyike, amelyért érdemes élni" - állítja, de nem hisz abban, hogy bármikor is hozzájárult fajunk sikeresebb evolúciójához. "A zene olyan, mint a családokban nemzedékről nemzedékre hagyományozódó ősi receptek. Ami a biológiai hatását illeti, a zene haszontalan" - írja 1997-ben megjelent "Hogyan működik az agy?" (How the Mind Works?) c. könyvében. Szerinte a beszéddel, térlátással, társas viselkedéssel stb. ellentétben a zene eltűnésével életképességünk változatlan maradna.

"A biológusok annak leírására használják az 'adaptív' szót, hogy az evolúció előnyben részesít egy tulajdonságot, képességet. Minden olyan dolog, ami növeli az egyed szaporodási esélyeit - a gének átadását a következő generációnak -, adaptívnak mondható. A zene esetében erről szó sincs" - mondja Pinker, aki semmilyen bizonyítékot nem lát arra, hogy ha valakinek jó a ritmusérzéke vagy szépen énekel, az segíti őt a túlélésben vagy a szaporodásban.

Pinker úgy gondolja, hogy a zenét az emberek találták ki, majd fokozatosan csiszolták, fejlesztették, finomították, mivel kellemes módon mozgatta meg agyukat és testüket. Más szavakkal kifejezve: az ember azért alkotta meg a zenét, mert örömét leli benne. Talán azért zenéltek először az emberek, mert az táncra, dobbantásra, tapsolásra buzdított. De az is előfordulhat, hogy kellemes környezetükről akartak festeni egy "hangosképet", melyben madarak énekelnek, levelek susognak, patakok csobognak. Talán azért fejlesztették ki az emberek a zenét, mert érzelmeket kelt. Az érzelmi tartalmat a nyelvben is inkább tónusokkal, mint szavakkal fejezzük ki: siránkozunk, sóhajtozunk, visítunk, kuncogunk. Tehát nem túl meredek dolog azt sugallni, hogy a rítusokon és előadásokon azért kezdtünk ilyen dolgokat csinálni, hogy jól-rosszabbul érezzük magunkat. Ez a gyakorlat fejlődhetett aztán zenévé. Evolúcióról szó sincs.

Éneklő anyák

"Agyafúrt" - így reagál Sandra Trehub (Torontoi Egyetem) Pinker megállapításaira. "Agyafúrt, de teljesen elhibázott." Trehub beutazta a Földet, s a gyermekeiknek éneklő anyákat tanulmányozta. Mindenütt azt tapasztalta, hogy az asszonyok ugyanolyan magas hangon, lassan, jellegzetes hangszínen daloltak csemetéiknek. Minden kultúrának megvannak a bölcsődalai, melyek olyannyira hasonlítanak, hogy semmi mással nem lehet őket összetéveszteni. "Anélkül, hogy értenénk a nyelvet, vagy ismernénk az adott zenei kultúrát, könnyedén felismerjük őket" - mondja Trehub, s ebből kiindulva vallja, hogy a zene nem emberi találmány. Szerinte az anya és a gyermek közötti kommunikáció ösztönös formájából fejlődött ki, s egyfajta érzelmi kötődést hozott létre.

A zene lehetett adaptív, hiszen a szebben éneklő anyák könnyebben meg tudták nyugtatni csemetéiket - véli Trehub. Egy kiegyensúlyozott csecsemő, aki könnyen elaludt és ritkán csapott lármát, sokkal nagyobb eséllyel élte meg a szaporodóképes kort - különösen a primitív társadalmakban. Sírásuk nem hívta fel a ragadozók figyelmét, szüleik és maguk is többet pihenhettek, s kisebb valószínűséggel bántak rosszul velük. A zenére genetikai alapon fogékonyabb egyedek tehát életképesebb és erősebb utódokat nevelhettek fel, akik aztán ismételten továbbadták "zenegénjeiket", és így tovább.

Létezhetnek másféle evolúciós vonatkozások is. Lehetséges, hogy a zenei képességek vonzóbbá tették a korai embereket az ellenkező nemű egyedek számára. Maga Darwin, az evolúciós elmélet atyja is ezt a nézetet támogatta. Számos tudós azonban elveti ezt a lehetőséget, mivel az állatvilágban általában a hímek rendelkeznek a partner figyelmének felkeltésére alkalmas eszközökkel (pl. a szarvasok agancsai, a madarak tollai vagy éneke stb.).

Zenei "kötelékek"

Nem kizárt, hogy a zene fontos szerepet játszott a társas viselkedés, illetve általában a csoportok kialakításában és megszilárdításában. Az emberi faj egyedei egyenként elég "szerencsétlenek" a túlélés szempontjából: szőrtelenek, fogatlanok, karomtalanok, lassúak. Együtt, csoportokba verődve azonban az egész Földet meghódították.

A zenélés szinte mindig valamilyen csoportos tevékenység: gondoljunk a zenekarokra, együttesekre, kórusokra. Lehetséges, hogy a zenére fogékony ősök hatékonyabbnak bizonyultak a társas viselkedés nehéz problémáinak megoldásában. A nemzeti himnuszok, a katonai indulók, a csatadalok vagy akár a fiatalok csoportjainak zenei irányzata az együvé tartozást erősíti, s gyökerei az emberiség hajnaláig nyúlhatnak vissza.

Valószínűleg soha nem tudjuk meg pontosan, hogyan alakult ki a zene, de az ilyen elmélkedések közelebb vihetnek a kérdés megoldásához. Tudjuk, hogy a zene minden kultúrában jelen van, s már az emberiség hajnalán létezett. Az agy is értékes területeket "szentel" neki. Mindezek miatt - bármennyit vitatkozzanak is a tudósok - a zenét valami igen ritka, nagy ajándéknak kell tekintenünk, akár a génjeinkből fakad, akár pusztán az agyunkból.

P. P.

Korábban:

50 ezer éves csend után ismét felhangzott annak az ősi furulyának a hangja, amelyet annak idején Neander-völgyi ősemberek használtak. Minden eddiginél idősebb működőképes hangszereket találtak Kínában. Segítségükkel nem mindennapi bepillantást tehetünk a kőkorszaki Kína művészetébe.