Elhunyt Elisabeth Anscombe filozófus<br/>

Vágólapra másolva!
Nyolcvanegy éves korában hunyt el Elisabeth Anscombe, akit sokan nemzedéke legnagyobb angol filozófusának tartanak.
Vágólapra másolva!

1970 és 1986 között Cambridge-ben volt a filozófia professzora; de fiatal kutatóként már az ötvenes években rendkívüli hatást gyakorolt az angolszász morálfilozófia fejlődésére. Ezen túl az elmefilozófia megújítója: a kortárs cselekvéselmélet megteremtője volt. A kiemelkedő amerikai filozófus, Donald Davidson 1957-es "Intention" című monográfiáját Arisztotelész óta a legnagyobb teljesítménynek nevezte a gyakorlati filozófia terén.

A középiskola elvégzése után az Oxfordi Egyetemre iratkozott be, ahol hamar kitűnt tehetségével és felkészültségével; az egyetemi versenyvizsgán első helyezést ért el. Az ifjú filozófusnőt azonban nyomasztotta a száraz oxfordi filozófiai légkör, ezért minden héten Cambridge-be utazott, hogy Wittgenstein előadásait hallgathassa. A filozófus közeli barátja lett, aki oly nagy hatást gyakorolt rá, hogy nem csak gondolkodását, de még osztrák akcentusát is átvette.

Wittgenstein

1959-ben jelent meg An Introduction to Wittgenstein's Tractatus című tanulmánya. A mára klasszikussá vált bevezetés azt vizsgálta, milyen hatással volt Friedrich Frege és Bertrand Russell (mindketten a matematikai logika képviselői) Wittgenstein művére.

Anscombe nevét nem lehet kihagyni a modern morálfilozófiai tankönyvekből sem. Úgy gondolta, a modern filozófia félreértelmezte az etikát. "Modern erkölcsfilozófia" című (1958) írásában amellett érvelt, hogy az olyan fogalmaink, mint "erkölcsi kötelesség", "morális kötelezettség", "helyes és helytelen" pusztán a zsidó-keresztény tradíció a törvényhozó isten elképzelésének kiüresedett maradékai. A filozófusok megpróbáltak ugyan tartalmat találni a gyökereiktől elvágott etikai fogalmaknak, és miután ez nem sikerült nekik, kénytelenek voltak egy új tartalommal előállni, mely szerint a helyes cselekedetek azok, amelyek a lehető legjobb következményekkel járnak. Az első pillantásra különbözőnek tűnő morális elméletek mind ennek a "konzekvencializmusnak" a változatai (a mára nélkülözhetetlenné vált terminust Anscombe használta először), amely odáig vezethet, hogy egy ártatlan ember kivégzése is lehet morálisan igazolt, jó - ha annak valamilyen módon pozitív hatásai lehetnek.

A konzekvencializmus iránti ellenszenvét a mindennapokban sem rejtette véka alá. Mikor felmerült, hogy Oxfordban avassák díszdoktorrá Trumant, tiltakozott, hiszen véleménye szerint visszavonhatatlan felelősség terheli az elnököt Hiroshima és Nagasaki bombázása miatt. Bár a kitüntetést nem sikerült megakadályoznia, azt mégis elérte, hogy a szokásos elismerés helyett az ügyet szavazásra bocsátották. "Aki céljai érdekében ártatlan emberek megölését eszközként használja, az gyilkosságot követ el" - állította pamfletjében. (Truman támogatóinak pedig 100 fontot ajánlott fel, ha a bombázást a nemzetközi jog alapján igazolni tudják.)

1981-ben megjelent összegyűjtött munkáiban (Collected Philosophical Papers) ismeretelméleti, metafizikai, filozófiatörténeti és vallásfilozófiai témákat boncolgat. "Az állam autoritásának forrásáról" című tanulmánya azt a kérdést vizsgálja, hogyan igazolható az állam olykor erőszakos beavatkozást is igénylő hatalma; honnan ered az az autoritás, melyre ez a hatalom politikailag és erkölcsileg megalapozható. Hiszen az állam jogot formál arra, hogy polgárai engedelmeskedjenek utasításainak, és életüket veszélyeztető parancsokat is adhat (pl. háború esetén) vagy akár halálbüntetéssel is sújthatja őket. Anscombe szerint a politikai autoritás nem puszta hatalom, de nem is azonos a szülő tekintélyével. Az emberektől származik ugyan, de nem olyasmi, mellyel korábban minden ember rendelkezett, és arról közösen lemondva az államra ruházták át; sokkal inkább olyasmi - érvel Anscombe -, amit maguk az emberek "találnak fel", hoznak létre és tartanak folyamatosan fenn, mikor államot alapítanak.

Elizabeth Anscombe azonban nemcsak filozófus volt, hanem szellemes, lenyűgöző egyéniségével mindenkit ámulatba ejtett. Számtalan anekdota szól megjelenéséről, nem mindennapi előadói stílusáról, különleges viselkedéséről.

Például terhességei idejétől eltekintve - mely összességében ugyan nem volt rövid idő, hisz hét gyermeket szült - nadrágot viselt, ami a konzervatív oxfordi környezetben nagy megütközést keltett. Mikor egyszer egy elegáns bostoni étterembe kívánt belépni, az ajtónál megállították, mondván, ide hölgyek nem léphetnek be nadrágban. Egyszerűen levette a nadrágot.

Egyik gyermekét egyszer így fenyegette: ha még egyszer ilyet csinálsz, felraklak a bostoni gyorsra. A gyermekek szokásos engedetlensége és az ígéretek betartásának szükségességéről vallott nézetei hamarosan fenyegetése beváltására kényszerítették: a gyerek valóban elutazott Bostonba.

Emlékét férje, a filozófus Peter Geach, valamint négy lánya és három fia őrzi.

B.K.