Erkölcsösség vagy álszentség? <br/>

Hatvannyolc lengyel parlamenti képviselő felszólította Jerzy Buzek miniszterelnököt, hogy vádolja be Hollandiát a strasbourgi bíróságon az emberi jogok megsértéséért. Ekke Overbeek, a holland Trouv című napilap varsói tudósítójának írása a holland és lengyel eutanáziavitáról.

A lengyel képviselők nem mindennapi kezdeményezésre az ürügyet az szolgáltatta, hogy a holland parlament elfogadta az eutanáziáról szóló törvényt.

Az ismeretek eme hiánya vajon zavar-e engem? Hogyne, de nem túlságosan. Lehet, hogy az háborított fel engem, hogy demagóg, egyenesen groteszk módon hasonlították Hollandiát a Harmadik Birodalomhoz? Még csak nem is erről van szó. A politikusnak számolnia kell szavazóbázisa butaságával. Vajon az a tény dühített-e, hogy a felhívást aláíró politikusok saját ideológiájuk ellen cselekedtek, amely szentnek tartja a nemzeti szuverenitást?

Amikor hallottam a 68 képviselő leveléről, felhívtam a ZChN képviselői irodáját. Egy párttársai kezdeményezésébe nem beavatott aktivista biztosított arról, hogy egy ilyen levél egy más ország független döntésébe való beavatkozás lenne, ami - véleménye szerint - a szokások ellenére való cselekedetet jelentene. Mit lehet ehhez szólni? Legyen ez a lengyel jobboldal belső problémája.

Ami engem a legjobban zavar, az az, hogy a képviselők ilyetén fellépése lehetetlenné tesz egy széles körű vitát, és azt a hamis érzetet kelti, hogy olyan problémáról van szó, amely a lengyeleket nem érinti. Tény, hogy ez a kérdés nem létezik a lengyel politikában - noha természetesen jelen van a lengyel orvosi gyakorlatban csakúgy, mint az egész világon mindenütt. A halálos ágynál gyakran kerül összeütközésbe a két orvosi parancsolat: az emberi élet védelme és a szenvedés csökkentése. Két alapvető érték keresztezi egymást: az élet és a szabadság. És - mint minden etikai dilemma - az eutanázia nem egyértelmű határokat fenyeget. A passzív és az aktív eutanázia közti választóvonal meghúzása például meglehetősen önkényes.

A miniszterelnökhöz intézett felhívás szerzői belenyugszanak abba, hogy ezt a problémát a lengyel udvaroktól messze söpörgessék. Ez egyelőre sikerült nekik. Lengyelországban a vita csak akörül a kérdés körül folyik, hogy az eutanázia mellett vagy ellen vagy-e. Ugyanakkor a kérdésnek így kellene hangzania: a holland mintára részben legalizált eutanázia mellett vagy ellen vagy-e. Ez ugyanis két teljesen különböző kérdés. Az első azt feltételezi, hogy az eutanázia problémája nem létezik addig, amíg senki sem nyúl e témához. A második, hogy ez valós probléma, amellyel valamit kezdeni kell.

Téved az, aki azt állítja, hogy Lengyelországban nem létezik az eutanázia problémája, mivel ezt a törvény tiltja. Még az is lehet, hogy nem téved, csak éppenséggel nem akarja látni. Lehet, hogy úgy vannak vele, mint más ügyekkel, amelyek legalizációjáról híres a hazám - a pornográfiával, a narkotikumokkal, az abortusszal és a prostitúcióval? Tiltsuk be, üldözzük, szigorúan büntessük - és a probléma eltűnik.

Természetesen nem tűnik el, csak mélyebbre ágyazódik és kibújik az ellenőrzés alól. Lehet, hogy az ilyen "problémamegoldás" egyesek számára a teljesített kötelesség érzetét adja? Ezt más szóval álszentségnek nevezzük.

A valóságot nem lehet megtéveszteni, jobb tehát egyenesen szembenézni a dolgokkal. Egyre nagyobb az ellenőrzésünk az élet határai felett. A tudományos haladás lehetővé tette, hogy döntsünk keletkezéséről is, és sikerül az emberi életet egyre jobban meghosszabbítani. Éppen ezért drámai súllyal vetődik fel a kérdés, mikor és milyen áron tehetjük ezt meg. Öregedő népességünk mellett egyre több határeset lesz - embereket, akik 50 évvel ezelőtt még meghaltak volna, orvosok életben tudnak tartani - szenvedés árán.

Földi létünk nemcsak hosszabbá, de komfortosabbá is vált. Az ember ma minden korábbinál sokkal inkább érzi magát a világ urának, saját sorsa kovácsának. Ez a személyes függetlenség érzete Hollandiában sokkal erősebb, mint Lengyelországban. Nem véletlen, hogy az eutanáziáról szóló vita Hollandiában a hetvenes évek elején kezdődött, röviddel a 68-as "forradalmak" után. Az eutanázia kérdésében való nyitottságot össze lehet hasonlítani a szexuális szabadsággal. Mindkét esetben tabukat döntögetünk - a szexet és a halált.

Lehet, hogy Lengyelország nem "fertőződik meg" a kereskedő és kálvinista hagyományokban gyökerező erős individualizmussal, amely Hollandiában kialakította az olyan kérdésekhez való hozzáállást, mint az eutanázia, abortusz, prostitúció, narkotikumok, de a tudomány előrehaladása és a lélek egyéni szabadsága bizonyosan nem kerüli el ezt a ma egyre gazdagodó országot. Az ember, aki saját életéért felelős, maga akar határozni saját haláláról, de legalábbis úgy akar meghalni, ahogyan élt - kényelmesen. És ezen nehéz csodálkozni.

Ezzel az állásponttal állíthatjuk szembe a szenvedést, mint a nemessé válás útját. Lehet, hogy vannak emberek, akik saját szenvedésüket pontosan így élik meg. Ugyanakkor kétlem, hogy egy beteg embert nemessé tehet az egészséges ember által rákényszerített szenvedés. Nem nagyon meggyőző az az érv sem, hogy az eutanázia részleges legalizációja megkérdőjelezi az orvosba vetett bizalmat. Páciensként sokkal jobban félnék egy olyan helyzettől, amelyben az eutanázia tabu. Akkor ugyanis a döntést hozó orvosnak csak a saját lelkiismeretével kell megegyeznie.

Az individualizmus szelleme és a függetlenség eredményeként Hollandiában az orvos-beteg viszony kissé másként néz ki, mint Lengyelországban. Lengyelországban nagyon sok orvos úgy kezeli saját pácienseit, mint egy gyógyításra szoruló testet. Az én hazámban nem lehet elképzelni, hogy ha valaki öngyilkosságához kér segítséget, azt valamiféle idegbetegség tünetének tekintsék. Az ügyeknek ez a felfogása azt eredményezi, hogy a súlyos beteg embernek nemcsak fizikai megaláztatásokat kell elviselnie - mert nem tud felkelni, megmosakodni, dolgát elvégezni -, de még azzal is megalázzák, hogy értelmi képességeit kérdőjelezik meg.

S ezt valamilyen vallási igazság nevében teszik, amelyben lehet, hogy a beteg nem is hisz. Félek, hogy az, aki hozzátartozóját agóniára ítéli saját igaza nevében, sokkal közelebb áll a náci utópiához, mint a holland jogszabály szerzői.

Személy szerint nem vagyok ennek a jogszabálynak nagy híve. Osztom azok félelmét, hogy az eutanázia legalizálásával annak gyakorlata "normálissá" válik. Amennyiben pedig az eutanázia "normális" lesz a felnőttek között, akkor miért ne dönthetnének úgy a szülők, hogy jobb véget vetni kiskorú gyermekeik szenvedésének? Ugyanakkor nincs alap arra, hogy azt állítsuk, a törvénynek ilyen következményei lesznek.

Az abortuszkérdéssel szemben van egy nagy különbség az eutanázia ügyében. A terhességmegszakítások számát lehet korlátozni úgy, hogy általánosan hozzáférhetővé tesszük a fogamzásgátló szereket. Az öregség ellen azonban nincs tabletta.

Az a probléma, hogy az eutanázia ellenzői tagadják, hogy etikai dilemmáról lenne szó. Azt állítják, hogy nincs ilyen dilemma, hogy csak az ő álláspontjuk teszi lehetővé a jó és a rossz egyértelmű szétválasztását. Ezzel pedig szörnyű szenvedések előtt nyitják meg az ajtót. Biztos, hogy a holland jogszabály csakúgy, mint az eutanázia gyakorlatával szembeni eddigi tolerancia, nem oldja meg a problémát. De ebben a kérdésben nincs jó megoldás. A döntések nem akadémiai vitában, hanem a páciens ágyánál születnek. Ezért is könnyű kimutatni ennek a jogszabálynak a gyengéit. De jobb, ha van törvény, noha nem tökéletes, mint úgy tenni, mintha ez a probléma nem is létezne.

Ekke Overbeek

(Népszava)