Amikor Popper és Wittgenstein találkozott... <br/>

Karl Popper és Ludwig Wittgenstein: mindketten Bécsből, hasonló kulturális közegből származtak, döntő hatást gyakoroltak a huszadik századi filozófiára - és 55 évvel ezelőtt, amikor először találkoztak majdnem egymásnak estek. Valóban így történt, és ha igen, miért? A héten jelent meg két angol kutató könyve az izgalamas kérdésről.

Karl Popper (1902-1994)

Cambridge

Moral Science ClubKing's College

Bár a klub szobáiban egy tanár, Richard Braithwaite lakott, a termek mégis éppolyan elhanyagolt állapotban voltak, mint az összes többi az épületben: piszkos, poros és nyomorúságos volt. Még kandallókkal fűtötték a hideg termeket, és a lakók talárral óvták ruháikat, amikor szeneszsákokat hordták be.

Vannak-e filozófiai problémák?

Az aznap estére meghívott előadó Karl Popper volt, aki egyenesen Londonból érkezett, hogy egy - ártalmatlannak tűnő - előadást tartson "Vannak-e filozófiai problémák?" címmel. Az egybegyűltek között ott volt a klub elnöke, Ludwig Wittgenstein professzor is, akit sokan a korszak legbriliánsabb filozófusának tartanak. Jelen volt még Bertrand Russell, akinek neve évtizedeken át közismert volt Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, nem csak mint filozófus, hanem mint radikális békeharcos és aktivista is.

Poppert az előadás előtt egy kis idővel korábban nevezték ki a londoni School of Economics logika és tudománymetodológia előadójának. És nem sokkal korábban látott napvilágot a totalitárius rendszerek elméleti alapjait kíméletlenül bíráló könyve, A nyílt társadalom és ellenségei. A Monarchiából származó filozófus kétkötetes vádiratával rövid idő alatt számos hívet szerzett magának a szigetországban, köztük Bertrand Russellt is.

És mégis ez volt az első és utolsó alkalom, hogy a három filozófusóriás találkozott.

A mai napig nincs egyetértés, mi is történt pontosan abban a kis cambridge-i klub-helyiségben, 1946-ban.

Annyi bizonyos, hogy heves szóváltásra került sor Popper és Wittgenstein között a filozófia alaptermészetéről. A történtek egy korai verziója szerint Popper és Wittgenstein izzó piszkavasakkal szálltak harcba igazukért.

A "varázsló" piszkavassal

Popper szellemi önéletrajzában, a Wittgenstein halála után több mint két évtizeddel, 1974-ben megjelent Unended Ques-ben - magyarul: Szüntelen keresés. Intellektuális önéletrajz (1998, Áron kiadó) - úgy emlékezik vissza a nevezetes találkozásra, hogy az előadás során számos problémát felvázolt, és amellett kardoskodott, hogy ezek valódi filozófiai problémák. Wittgenstein röviden és határozottan mindegyiket elutasította.

Ludwig Wittgenstein (1889-1951)

Az a bizonyos tíz perc még ma is heves nézeteltéréseket vált ki. Mindenekfölött egy keserű kérdés marad nyitva: hazudott-e a később lovaggá ütött Karl Popper a találkozásról adott beszámolójában?

Ha így tett, úgy nem csupán a tények hétköznapi megszépítéséről van szó, hanem életének két központi ambíciójáról, a 20. század divatos logikai pozitivizmusának legyőzéséről és egy személyes vágyról, nevezetesen Wittgenstein, a varázsló fölötti szellemi győzelemről, aki egész életében kísértette Poppert.

Közös talaj

A kívülállónak valószínűtlennek tűnhet a két filozófus közti erőszakos összekülönbözés.

Mindketten Bécsben, zsidó családban születtek, gyakorlatilag ugyanabból a kultúrából táplálkoztak, és bár Wittgenstein tizenhárom évvel idősebb volt Poppernél, mindketten megtapasztalhatták az Osztrák-Magyar Monarchia izgalmas utolsó évtizedeit. Emellett mindkettőjük életére hatással volt az elveszített első világháború, a kísérlet, hogy ennek romjain egy modern köztársaságot hozzanak létre, és mindketten közelről figyelhették, hogyan ragadja el Európát a hitleri nácizmus örvénye.

Zsidó származásuk, figyelemre méltó zenei műveltségük és érdeklődésük, az érintkezés a kultúra radikálisaival, a tanári képzés és kapcsolatuk a logikai pozitivizmus bölcsőjével, a Bécsi Körrel - ezeken keresztül Poppernek és Wittgensteinnek sok kapcsolódási pontja lehetett volna. Mindezek fényében különösen érdekes, hogy ezen a szomorú előadáson kívül soha nem találkoztak.

Két óriás összecsapása

A huszadik századi filozófia kevés nagy alakjáról neveztek el filozófiai irányzatokat. Az, hogy vannak, akiket ma popperiánusként, illetve wittgensteiniánusként azonosíthatunk, mutatja névadóik eredetiségét és gondolataik erejét.

Ezeket a rendkívüli képességeket a nevezetes cambridge-i teremben a hallgatók közvetlenül tapasztalhatták. A piszkavas lengetés a két férfi lankadatlan lelkesedésének szimbólumává vált, mellyel a nagy kérdésekre kutatták a helyes válaszokat.

Három évvel Popper halála után Nagy-Britannia egyik legtanultabb közössége, az akadémia (British Academy) főleg Popper verziójára emlékszik.

A wittgensteiniánus Peter Geach professzor (Elisabeth Anscombe férje), aki maga is jelen volt az eseménynél, Popper beszámolóját az elejétől a végéig hazugságnak nevezte. Epés levélváltás indult a Times Literary Supplement hasábjain, amibe más tanúk, és a főhősök későbbi pártfogói is bekapcsolódtak.

Csodálatos és nem kevéssé ironikus ez az egyet nem értés az egyes visszaemlékezésekben. Annál is inkább, mivel a szerzők mind hivatásosan az ismeretelmélet, a megértés és az igazság kéréseivel foglalkoztak. Mégis ezek a tanúságtételek olyan eseményre vonatkoznak, ahol az egyet nem értők szemtanúk voltak - és alapvető tényekben nem értettek egyet.

Az emlékezők

De miért volt oly sok indulat olyasmi körül, ami évtizedekkel korábban történt, egy kis teremben, egy egyetemi klub találkozóján, egy ezoterikus téma kiváltotta vitában?

Az aznap éjjel jelen lévő harminc ember, akik közül a még életben lévők mind a hetvenes, nyolcvanas éveikben vannak, telefonon, illetve e-mail útján válaszoltak a történtekkel kapcsolatos kérdésekre.

Peter Munz professzor Új-Zélandról érkezett Cambridge-be, és jeles akadémikusként távozott hazájába. Könyvében - Our Knowledge of the Search for Knowledge (A tudás kutatásáról való tudásunk) - így emlékszik az esetre: "Szimbolikus és egyszersmind profetikus vízválasztó volt ez a huszadik század filozófiájának történetében."

Stephen Toulmin professzor, jeles filozófus, egy Wittgenstein filozófiájáról szóló kitűnő könyv szerzője, melyben a gondolkodót a bécsi századvég forrongó kulturális közegébe helyezi. (Még fiatal King's college-i kutató ösztöndíjasként elutasított egy ajánlatot, hogy Karl Popper asszisztense legyen.)

Geach, a logikai szaktekintély, a birminghami egyetemen, majd Leedsben adott elő. Michael Wolff a viktoriánus Anglia szakértője, akit az akadémikus pályája az Egyesült Államokba röpítette.

Peter Gray-Lucas akadémikusként kezdte, de később az üzleti élet keltette fel az érdeklődését: először az acél, majd a film, végül a papírgyártás felé fordult.

Stephen Plaister a klasszikus auktorok mestere lett.

A visszaemlékezések

Bertrand Russell (1872-1970)

Wolff látja, amint Wittgenstein szórakozottan tartja kezében a piszkavasat, a tűzbe bámul, miközben piszkálja a hamut. Valaki mond valamit, ami szemmel láthatóan felbőszíti Wittgensteint. Ekkor már Russell is belebonyolódik a vitába; hirtelen Wittgenstein így kiált: "Félreért, Russell. Mindig félreért engem!", mire Russell "Maga összekeveri a dolgokat, mindig összekeveri."

Munz látja, amint Wittgenstein hirtelen kikapja az izzó vasat a tűzből, és dühösen gesztikulál vele az elképedt Popper arca előtt. Megint Russell avatkozik közbe: "Azonnal tegye le, Wittgenstein." Wittgenstein engedelmeskedik, majd kis idő múltán kimegy, becsapva maga mögött az ajtót.

Gray-Lucas álláspontja szerint Wittgensteint nyilvánvánvalóan Popper viselkedése hozza ki a sodrából, és ekkor kezd el a vaspálcával hadonászni. "Wittgenstein a szokásos módon arrogáns, fontoskodó, goromba és durva modorban viselkedik. Utána persze jó kis anekdota lett az esetből, mondván, Wittgenstein megfenyegette Poppert a piszkavassal."

Plaister is látja a felemelt "fallikus szimbólumot". Úgy látja, ez volt az egyetlen mód, ahogy Popperrel bánni lehetett, és nem jelzi, hogy meglepődött vagy elképedt volna a történteken.

Toulmin, aki Wittgensteintől csupán két méterre ült, nem vesz észre semmi különöset. Arra koncentrál, hogy Popper hevesen támadja azt a gondolatot, hogy a filozófia értelmetlen lenne és számos ellenpéldát hoz. Ekkor felmerül az okság kérdése, és ekkor kapja fel Wittgenstein a botot, hogy a kauzalitással kapcsolatos példát rögtönözzön. Csak később, Wittgenstein távozása után hallja Popper piszkavas-elvét állítani, hogy tudniillik "nem szabad meghívott előadókat piszkavassal fenyegetni".

Egyedül a szintén jelen lévő Vinelott professzor látja a történteket Popperhez hasonló módon, hogy Popper Wittgensteint ugratja a viselkedési szabályával. Vinelott hallja, amint megfogalmazza a piszkavas-elvet, és látja, hogy Wittgenstein nyilvánvalóan bosszús lesz a túlságosan is frivolnak ítélt megjegyzés miatt és kiront a teremből - de ezúttal szó sincs ajtócsapásról.

A vita folytatódik, és a történet elérte, ha nem is a modern mítosz, de legalább az "elefántcsonttorony-legenda" szintjét. A történet túlmegy a szembenálló felek jellemén és meggyőződésein. Ugyanakkor jól tükrözi a huszadik századi angolszász filozófiát jellemző szakadékot a nyelv jelentőségéről: a megosztottságot azok között, akik a hagyományos filozófiai problémákat tisztán nyelvi természetű problémaként fogják fel, és azok közt, akik szerint ezek a problémák meghaladják a nyelvet. Végül persze ez a történet maga is egy nyelvi rejtvény példája: Kinek milyen szavakat ejtett ki Popper abban a szemtanúkkal zsúfolt szobában és miért?

k.b.

Ajánló:

Konferencia Wittgenstein halálának 50. évfordulója alkalmából április 26-án az MTA Filozófiai Kutatóintézetében (1054 Budapest, Szemere u. 10.) A filozófusról bővebben - angolul