Az emberi együttműködés fejlődését többféle elmélet próbálja megragadni. A "fajtakiválasztási" elmélet magyarázatában a genetikailag szoros kapcsolat alakítja ki a kooperációt, más megközelítés szerint pedig ezt különféle önző érdekek tartják fenn. Így például az attól való félelem, hogy a másik ember is abbahagyja a hozzájárulást a közös projekthez, ha észreveszi, hogy én elbliccelem a részem. Az is egy motiváció lehet, hogy részvételemmel növekszik az elismerésem, reputációm a csapatban. Idegen emberek azonban gyakran együttműködnek valamilyen közös cél érdekében olyan alkalommal is, amikor kevés lehetőség adódhat arra, hogy részvételükért közvetetten vagy közvetlenül viszonzást nyerjenek.
Hankiss Elemér említ egy kísérletet, amelyben más jelenséget vizsgáltak, de talán mégis közelebb visz minket a Nature-ben publikáló két tudós állításához. A pesti Belvárosban az egyik úttest középső sávjába egy kukát állítottak be, s aztán rejtett kamerával figyelték, mi történik. Pillanatok alatt hosszú autósor torlódott föl. Negyven-ötven autós kerülte ki nagy üggyel-bajjal az akadályt, míg végre akadt valaki, aki túljutva a torlódáson kiszállt, és kihúzta a kukát a járdára. Ez a sofőr olyat tett, amiből neki nem volt haszna, az utána jövőknek annál inkább.
Fehr és Gachter jól megtervezett kísérletükben bemutatták, hogy a legtöbb ember még "költségeket" is vállal, csak hogy megbüntesse azokat, akik nem járulnak hozzá a közös célhoz, vagy csak kis mértékben. Ezt az "önzetlen büntetést" úgy vállalják, hogy a megbüntetett potyázókkal többet nem lesznek egy csapatban! Így ha azok megjavulnak, nekik abból már semmi hasznuk nem származik.
Kiderült, hogy a megbüntetettek tanulni szoktak a büntetésből, és a játék következő menetében új csapattársakkal folytatva a kísérletet, már többel járulnak hozzá a közöshöz. Így kialakul több lépcsőben a kooperáció egy magasabb szintje. Az előző menetek büntetései hatására fennmarad az együttműködés!
Az eredmény meglepő! Azokban a kísérletekben, ahol a potyázókat, alulteljesítőket nem lehet büntetni, a játék első meneteiben a résztvevők többsége sokkal járul hozzá a sikerhez, de aztán a továbbiakban az együttműködés csökken, végül megszűnik. Az "önzetlen büntetés" megengedése esetén viszont sikerül fenntartani a kooperációt. A két tudós kísérlete megmagyarázza, miért készek az emberek megbüntetni azokat, akik megsértik a normákat.
Vajon miért motiváló hatású a potyázók megbüntetése? Fehr és Gachter szerint a büntetést nem a közjó szem előtt tartása szüli, hanem sokkal inkább egy negatív érzelmi reakció a potyázással szemben. Így minél jobban eltért a potyázó hozzájárulása a többiek átlagától, annál nagyobb büntetéssel sújtották őt a többiek. A potyázók is érzik azonban, hogy negatív érzelmeket váltottak ki, és feltehetőleg szégyenérzetük hatására növelik hozzájárulásukat.
A két tudós munkája felhívja a figyelmet az önzetlen büntetés kulcsfontosságú szerepére az idegen emberek közötti kooperáció kialakulásában. További vizsgálatok tárgya lehet az önzetlen büntetés hatása az emberi viselkedés evolúciójára, ami egy teljesen új szemponttal egészíti ki az eddigi elméleteket. De a kísérlet jó ötleteket adhat politikai programok kidolgozásához is. Azt sugallhatja, hogy lehetőséget kell adni a közjóért küzdőknek, hogy megbüntethessék a "potyázókat".
Strehó Mária
Ajánlat: Nature