Tizenhatan voltak az aradi vértanúk

2012.10.05. 22:58

Az aradi vértanúk nem tizenhárman voltak, hanem tizenhatan. Az 1848-49-es szabadságharc résztvevői közül ugyanis egyet már korábban, kettőt pedig a tizenhármak kivégzése után ítéltek halálra az osztrák hatóságok. Lett volna egy további is, de az elborult elméjű tizenhetediket az osztrákok nem végezték ki, inkább csak meghalni hagyták.

Az 1849. október 6-án kivégzett 13 aradi vértanún kívül három további áldozatnak még a pontos nyughelyét sem ismerjük. Sírjaikat addig nem lehetett feltárni, amíg Ferenc József uralkodott, márpedig az osztrák császár és magyar király - az 1849-50-es megtorlás legfőbb felelőse - igen sokáig volt hatalmon: 1848-tól 1916-ig. Utána pedig a Trianon következtében Romániához került Aradon csak 1932-33-ban végeztek feltárásokat. Ekkor főleg a 13 ismert vértanú földi maradványait exhumálták.

Így az amúgy is feledésbe merült három másik vértanú ismét kevesebb figyelmet kapott, történelmi köztudatunk tehát nem sok tudomást vesz Ormai Norbert honvéd ezredesről, Ludwig Hauk őrnagyról és a magyar nyelvújítás vezérének, Kazinczy Ferencnek a fiáról, Kazinczy Lajos honvéd ezredesről.

Elsőnek Ormait végezték ki, még augusztusban

Forrás: Wikimedia CommonsHaynau "először Ormai (Auffenberg) Norbert (...) honvéd ezredest akasztatta fel hirtelen haragjában" - írja Pásztor Emil 1979-es munkájában, A tizenötödik aradi vértanúban. Ormait (lásd a jobb oldali képen) 1849. augusztus 22-én végezték ki, Aradon.

A rögtönítélő bíróság előtt azt vallotta, hogy "nem meggyőződésből" szolgált, hanem szegénysége miatt. Aligha volt ez igaz, hiszen a szabadságharc idején gyorsan megindult a tiszti ranglétrán felfelé: többek között Kossuth mellett volt parancsőrtiszt, majd szárnysegéd, 1849-ben pedig már ezredes a honvédseregben. A vereség előtti napokban, 1849. augusztus 7-én lemondott rangjáról és beosztásáról, augusztus 12-én esett császári fogságba. A rögtönítélő bíróság kötél általi halálra ítélte, és az ítéletet 1849. augusztus 22-én végrehajtották. (A vallomását a Katona Tamás által szerkesztett Az aradi vértanúk című kötet közli.)

Az aradi vértanúk és Batthyány

Nemzeti gyásznapunkon, 1849. október 6-án következett a tizenhárom honvéd tábornok kivégzése, pontosabban Pásztor Emil szerint egy altábornagyé, tizenegy vezérőrnagyé és egy ezredesé. A tizenhármak közül egyedül Kiss Ernő viselt altábornagyi rangot, és Lázár Vilmos volt csupán ezredes (érdekesség: mindketten részben örmény származásúak voltak).

Forrás: Wikimedia Commons
A tizenhárom aradi vértanú Barabás Miklós litográfiáján. Felső sor balról jobbra: Knezic Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos. Középső sor balról jobbra: Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly. Alsó sor balról jobbra: Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos

Az aradi vértanúk kivégzése napján, október 6-án vetettek véget Batthyány Lajos miniszterelnök életének Pesten. A Vértanúk könyve című 2007-es kiadvány szerint Pesten kétszer annyi mártírja volt a szabadságharcnak, mint Aradon. (Pesten több mint harminc embert végeztek ki 1848-50 között, ugyanebben az időszakban Pozsonyban tizenkettő, Kőszegen pedig nyolc mártírja volt a magyar küzdelemnek.)

A tizenötödik vértanú: Kazinczy Lajos

Az aradi megtorlás azonban nem ért véget a tizenhármak kivégzésével. 1849. október 25-én Kazinczy Lajos ezredest lőtték agyon az aradi vár északkeleti kapuja melletti sáncban. Az ő ügyét Pásztor szerint valószínűleg azért különítette el Haynau a tizenhármakétól, mert Kazinczy csak Világos után tizenkét nappal tette le a fegyvert.

Kazinczy Lajos életének egyik legnagyobb eseménye a nagysallói csata volt 1849-ben, a szabadságharc győzelmes tavaszi hadjáratának a vége felé - írja Pásztor Emil. Itt példás hősiességével tűnt ki. Fél évvel később pedig büszkén vallotta az aradi császári haditörvényszék előtt: "Az április 19-i nagysallói csatában tanúsított jó magaviseletemért Görgey tábornoktól a katonai érdemjel III. osztályát kaptam."

A legendás Klapka tábornok így emlékezett vissza erre a csatára: "...Damjanics is támadást intéz a balszárnyon Wysocki osztályával. A Leiningen és Kiss Pál dandárok, hasonlókép rohamoszlopokba sorakozva, támogatják Kazinczyt s rövid ellenállás után a város belsejébe nyomják vissza az ellenséget. Itt azonban egy dühös utcai harc fejlődék ki. (...) De a vitéz honvédek még vitézebb parancsnokaiktól vezényelve, rendíthetetlenek, lépésről lépésre tolakodnak előre a gyilkos harcban. Wysocki és Kazinczy osztályai birtokában vannak a lángoktól s holtaktól és sebesektől elborított városnak." A sikeres tavaszi hadjárat után Kossuth Lajos megszavaztatja a Habsburg-ház trónfosztását, és elfogadtatja a Függetlenségi nyilatkozatot 1849 áprilisában.

Forrás: Wikimedia Commons/Szamossy Elek litográfiája
Kazinczy Lajos, a tizenötödik aradi vértanú

Elítélte a trónfosztást

Kazinczy Lajos, aki életét sem féltve harcolt a nagysallóin kívül a győzedelmes tápióbicskei, isaszegi, váci és komáromi ütközetekben, így írt minderről: "Magyarország függetlenségi nyilatkozatával és az uralkodóház trónfosztásával kapcsolatban annyit mondhatok, bár ez alighanem enélkül is köztudomású, hogy ez az esemény a magyar hadseregben általános megdöbbenést keltett, s ezt az elhatározást senki sem helyeselte. Mivel azonban Görgey főparancsnok megmaradt állásában, én sem tehettem mást, ugyancsak tovább szolgáltam, és bár éreztem, hogy jogtalanság történt, a katonai alárendeltség köteléke - és csakis ez - visszatartott a hadseregben."

A honvédsereg nem feltétlenül Kossuth Lajos kormányzó-elnökségéért vagy a Habsburgok trónfosztásáért harcolt, hanem Magyarország alkotmányos rendjéért, az 1848-ban megszavazott, egy évvel korábbi árpilisi törvények betartásáért.

Mindenesetre Kazinczyt 1849 májusának végén ezredessé léptetik elő, ezt maga a kormányzó, Kossuth is jóváhagyja. Néhány nap múlva pedig Görgey Kazinczyt az ország északkeleti részében lévő három megye haderőinek parancsnokává nevezte ki. Kazinczy ezredes júniusban azt írta, hogy "Ungh, Bereg és Marmaros megyékben állomásozó öszves hadi erő parancsnokságom alá lévén helyezve".

Amikor megindul az orosz sereg inváziója, Kazinczy rendkívüli bátorságról tesz tanúbizonyságot: bár csak 6-8 ezer embere volt ekkoriban, és nem állhatott ellent Paszkevics 203 ezer emberének, 1849 nyarán betört Galíciába, és megzavarta az oroszokat, így azok Kassáról Eperjesre húzódtak vissza, mert mögéjük került. Persze Kazinczy mesterkedése nem tartóztathatta fel az orosz sereget.

Később azzal vádolták őt, hogy késlekedett, nem csatlakozott időben sem Görgey, sem Bem csapataihoz. Valójában megtette volna ezt, sőt el is indult Bem segítségére, de már hiába, mert addigra Bem katasztrofális vereséget szenvedett a szabadságharc utolsó szakaszában. Kazinczy ugyanis nem kapott időben utasítást Pásztor Emil szerint sem a Görgeyhez, sem a Bemhez való csatlakozásra.

Végül a levert szabadságharc után fogságba esve, Aradon, 1849 őszén már azt próbálta bizonygatni, hogy ő nem volt magasabb katonai egységek parancsnoka, és főleg nem tábornok, ahogy azt híresztelték róla, hiszen ezredes maradt. Ez október 6. után történt, amikor már tudta, hogy kivégezték a tizenhárom vértanút. Végül is nem tábornokként, hanem "önálló vezérként" ítélték halálra felségsértésért, október 13-án. Pásztor Emil ennek kapcsán megjegyzi: apját, Kazinczy Ferencet is halálra ítélték 1795-ben, de azt a döntést végül várfogságra módosították. A fiú, Kazinczy Lajos azonban nem élte túl a halálos ítéletet - október 25-én végezték ki.

A tizenhatodik: Ludwig Hauk

Az osztrák Ludwig Hauk a bécsi forradalom egyik résztvevője volt, leszerelt császári tisztként a mozgalom katonai védelmében is szerepet vállalt.

Hauk a magyar szabadságharcban is részt vett, letartóztatásakor azonban sokkal nagyobb bajba került amiatt, hogy megtalálták nála Wesselényi Ferenc gróf volt honvéd százados elkobzott értéktárgyait. Még komolyabb következményekkel járt Hermann Róbert történész szerint az, hogy előkerült holmijai közül "A [Habsburg-]ház utolsó órái" című cikkének kézirata is. Ez a bécsi forradalomról szólt, de negatívan minősítette az uralkodóházat, a császári-királyi tábornoki kart és az osztrák hadsereget. Valószínűleg ez okozta Hauk vesztét - véli a Vértanúk könyve szerkesztőjeként és társszerzőjeként Hermann.

A kihallgatás után először Pestre szállították, s itt várta további sorsát. Nehezen tudták ugyanis eldönteni az osztrákok, hogy a bécsi forradalom résztvevőjeként vagy magyar szabadságharcosként kezeljék-e. Bécsi tevékenységéért, távollétében már lefolytattak ellene egy eljárást az osztrák fővárosban. Akkor 12 év fogházra ítélték. Ha Haukot Bécsben fogják el, talán elkerüli a halálbüntetést - írja Hermann. Végül azonban Haynau döntött: szállítsák Aradra.

Ez megpecsételte Hauk sorsát: 1850. január 31-én a hadbíróság halálra ítélte, majd az ítéletet felterjesztette Pestre, Haynauhoz. Ő február 8-án megerősítette azt. Hauknak már csak egyetlen esélye volt. A korábbi aradi és pesti kivégzések miatt ugyanis akkora nemzetközi felháborodás támadt, hogy 1849. október vége és 1850. január vége között a halálos ítéletek végrehajtását felfüggesztették. Felix zu Schwarzenberg herceg miniszterelnök ezért azt javasolta Haynaunak, hogy Haukot ítéljék kegyelem útján 20 év várfogságra: ennek a végét már aligha éli meg. Haynau azonban Hermann szerint nem hallgatott Schwarzenbergre. 1850. február 18-án a hadbíróság kihirdette az ítéletet, és 19-én reggel Haukot Aradon felakasztották.

A legenda szerint Hauk éppen fogolytársaival kártyázott, amikor a porkoláb érte jött, s közölte vele, hogy a felesége anyja beteg, emiatt neki el kellene vele utaznia. Ha Hauknak nincs ellenére, szeretné egy nappal korábban kivégeztetni. Hauk udvarias ember volt, megsajnálta a porkolábot, "s megtette neki azt a kis szívességet, hogy tizenkét órával a határidő előtt engedte magán Haynau ítéletét végrehajtatni" - írja Hermann Róbert. Sajnos ismert kép nem maradt fenn róla.
 
A tizenhetedik: Lenkeyt nem az osztrákok végezték ki

Az aradi vértanúk idézi fel az egyik legtragikusabb sorsú magyar tábornok, az Egerben született Lenkey János életének végét is. Lenkey megőrült a börtönben, így az osztrákok nem végezték ki, 1850 februárjában halt meg iszonyatos körülmények között.

Fivére, Lenkey Károly az utolsók között látta a tábornokot, s így emlékezett vissza rá 1867-ben: "Lenkey János tábornok dühös őrült lett, minden ruháit egész a meztelenségig letépte magáról; ami csak fogházában volt, összetört és zúzott, úgyhogy a négy fal között se kályha, se ablak nem maradt. Ha a porkoláb katonákkal hozzá bement, megrohanta őket; ily eseteknél sokszor megsebezték. Meztelen, egy fűtetlen, ablak nélküli szobában, sebesülten, minden ápolás nélkül halt meg február 7-én 1850-ben, és az aradi temetőbe én temettettem el. - Béke hamvaira!" (Lenkey Károly maga is honvédhuszár alezredes volt. A szabadságharc tábornoka, Lenkey János pedig ma már szülővárosának, Egernek a földjében nyugszik.)

Forrás: Wikpedia Commons
Lenkey János tábornok

Amúgy Lenkey János neve sokféle történetből ismert: már a forradalom elején zavart okozott, hogy átszökött a magyar oldalra, miután összeveszett - császári-királyi tisztként - osztrák felettesével. Később a Délvidéken harcolt, és itt tüntette ki magát, hamarosan előléptették ezredessé majd tábornokká. Közben egy ideig Rózsa Sándor betyárjai is az ő vezénylete alatt harcoltak. Ám a fegyelmezetlen martalócok - akikről az [origo] korábbi cikkében részletesen írtunk - nem voltak alkalmasak reguláris hadseregben való küzdelemre, így a honvédsereg rövid úton megvált tőlük.

S mi történt végül Haynauval?

Forrás: Wikimedia CommonsA véres leszámolás irányítója és végrehajtója - de nem legfőbb kitervelője, hiszen az maga Ferenc József császár és király -, Haynau táborszernagy volt (jobbra). A diktátori hatalommal felruházott Haynau nem sokáig kegyetlenkedhetett Magyarországon: 1850-ben lemondtak dicstelen szolgálatairól. "Nemde, a magyarok szeretnek engemet?" - kérdezte Haynau az elbocsátása után egy Magyarországon szolgáló osztrák kormánytisztviselőtől. Hermann Róbert idézi fel ezt a jelenetet, mint olyat, ami jól mutatja, mennyire nem ismerte Haynau az általa pár hónapig irányított országot.

Hermann szerint aztán Haynau 1850-ben Angliába utazott. Meglátogatta a Barclay and Perkins sörfőzdét. A munkások között dolgozott egy Gustav von Frank nevű bécsi menekült, aki felismerte a tábornokot. Az ő felbujtására a munkások bántalmazták, sőt, még híres, hosszú bajuszát is megrángatták - a magyar történész szerint. Haynaunak sikerült egy közeli házba menekülnie. Nem emelt vádat, hanem elhagyta Londont, és Oostendébe (Belgiumba) utazott. 1852-ben hasonló inzultusban volt része Haynaunak Brüsszelben, Oostendében és Párizsban is.

Végül 1853-ban halt meg, valószínűleg agyvérzésben, bár elképzelhető, hogy egy korábbi fejsérülése miatt ájult el egy rendezvényen, ahol az észak-itáliai sikereit ünnepelte éppen.