Egy hétig hallgattak a doni katasztrófáról

Letargiába esett az ország hetven évvel ezelőtt, amikor kiderültek a Don-kanyarban elszenvedett veszteségek. A 2. magyar hadsereg összeomlása után egy vezérkari alezredes csak annyit tudott mondani a cenzúrázott sajtónak, hogy "a hősi halál mindenesetre dicsőségesebb formája a végnek, mint például az érelmeszesedés".

Azon a hetven évvel ezelőtti napon, 1943. január 12-én, amikor a Don-kanyarban megindult a szovjet támadás a 2. magyar hadsereg ellen, a hazai sajtó mintha megsejtett volna valamit. A Pesti Hírlap újságírói nem tudhattak ugyan Zsukov és Vasziljevszkij szovjet hadvezérek terveiről, de a doni helyzet súlyossága így is érzékelhető volt az újságból. Jóllehet a lap még az előző napon készült, tehát a magyarok elleni támadásról lehetetlenség lett volna beszámolnia, a hírelemző mégis érzékeltette a keleti front súlyos helyzetét. A többi hadsereg sorsa ugyanis ekkor már megpecsételődött. A magyarok mellett a Donnál harcoló olasz 8. hadsereget már szétzilálta a Vörös Hadsereg, Paulus tábornok 6. német hadseregét pedig bekerítették Sztálingrádnál.

Január 12-én a Pesti Hírlap német katonai forrásokra hivatkozva írta általában a keleti frontról: "...a szovjet haderő számbeli túlsúlya még sohasem mutatkozott meg ilyen óriási mértékben". Egy svéd tudósításra hivatkozva közölték, hogy "...van, ahol a szovjet hadsereg tízszeres túlerővel zúdult rá a német védőállásokra". Egy zürichi tudósítás szerint "...a nagy Don-térségben jelenleg szabályszerű mozgóháború folyik, támadások és ellentámadások váltogatják egymást".

A Don-kanyarban történt hadieseményekről itt olvashatják részletes összeállításunkat

Befagyott folyók és kőkemény mocsaras területek

Az első nagy támadás másnapján, január 13-án a Pesti Hírlap ennyit közölt: "A magyar csapatok a Don mentén támadó ellenséget visszaverték, annak súlyos veszteséget okoztak." Mindez visszatekintve száz százalékban hamis hírnek tűnik, hiszen azóta tudjuk, a szovjetek később Urivnál tényleg áttörtek. Ám az első napon ez még nem volt teljesen egyértelmű, a magyarok bizonyos területeket átmenetileg vissza is szereztek az első csapás után.

Hogy mennyire voltak képben a szerkesztők, azt érzékelteti, hogy ugyancsak a január 13-ai lapszámban gyorsvasutat ígértek a pestieknek. A cikk szerint először a Berlini tér (ma: Nyugati tér) és a Nagyvárad tér közötti földalatti gyorsvasútvonalat adják majd át.

Az első érdemi beszámoló után torzultak a hírek

A Pesti Hírlap először január 14-én számolt be alaposabban a magyar csapatokat ért szovjet támadásról: "...a szovjet csapatok nagy erők megmozgatásával és erős tüzérségi előkészítés után rohamra indultak a keleti arcvonalnak azon a szakaszán, amelyet magyar csapatok tartanak kezükben". A jelentés azt is tudatja, hogy csapataink hősies küzdelemben visszaverték a támadókat. Mindez ekkor már nem volt igaz, hiszen a szovjetek hatalmas rést ütöttek a magyar arcvonalon.

Ugyanakkor ezt is olvashatjuk az lapban: "Minden magyar ember érthető várakozással fogadja a magyar arcvonalszakaszról érkező híreket. Valószínű, hogy a hét végén kiadandó magyar hadijelentés számol be részletesen csapataink hősi téli küzdelméről." Ez utóbbi mondat már elgondolkoztathatta az újságolvasókat: ha ennyire sikeres a magyar védekezés, miért csak a hét végén ad ki közleményt a vezérkari főnök?

A 2. magyar hadsereg alakulatai - még a tél beállta előtt

Január 14-én megindult a scsucsjei szovjet áttörés is, ami után megpecsételődött a Don-kanyarban hiányos fegyverzettel küzdő csapatok sorsa. A másnapi Pesti Hírlapban azonban csak torz hírekre lehet bukkanni. Január 15-én a lap főcíme ez volt: "Voronyezstől délre összeomlottak a magyar és német állások ellen megkísérelt támadások". A tudósítás szerint "...egyelőre annyit mindenesetre büszke örömmel meg lehet állapítani, hogy a szovjet csapatok nagy felkészültségű tömegtámadásának első rohamát mindkét nap sikeresen visszaverték a hősiesen küzdő magyar csapatok".

Az első hivatalos hadijelentés a Don-kanyarról

Január 17-én, vasárnap ez volt a Pesti Hírlap címoldalas főcíme: "Csapataink sikeres, kemény ellenállásáról számol be a magyar hadijelentés". Vagyis megjelent az első hivatalos közlemény. A vezérkar részletes jelentést és kiegészítő magyarázatot adott ki "a magyar arcvonal dicsőséges elhárító harcáról". Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök ezt közölte: "A bolsevista támadási kísérletek az elmúlt héten a magyar hadsereg arcvonalára is kiterjedtek. A mínusz 20 fokos hidegben jelentős ellenséges erőkkel végrehajtott és páncélosokkal is erősen támogatott bolsevista támadások a magyar és a támogató német csapatok kemény ellenállása folytán csak helyi sikerekre vezettek. A hősiesen kitartó csapatrészek harca és a kellő időben végrehajtott ellentámadások eredményeképpen a betört ellenséget sikerült elreteszelni."

A Don-kanyar áldozatainak emlékhelye Pákozd mellett

Mindez nem felelt meg a valóságnak: Jány Gusztáv, a 2. magyar hadsereg parancsnoka ezen a napon, január 17-én kénytelen volt - Hitler és Horthy kifejezett utasítása ellenére - visszavonni a VII. magyar hadtestet, amelyet ekkor már a bekerítés veszélye fenyegetett. Jány azonban elkésett: a hadtest felbomlóban volt, és bekövetkezett az összeomlás.

A második hadijelentés ismerte el először a súlyos veszteségeket

Január 19-én a Pesti Hírlap újabb magyar hadijelentésről számolt be, igaz, ezt már csak a 3. oldalon közölték. A vezérkar főnöke megállapította: "...az előző hadijelentésben említett betörési helyeket az ellenség emberi és anyagi erejének kíméletlen bevetésével igyekszik kitágítani. Csapataink a számszerű túlerővel szemben hősiesen küzdenek. Részben mozgó harcmodorunkkal súlyos veszteséget okoztunk az ellenségnek. Saját veszteségeink szintén súlyosak. A harcok még tartanak."

Német, olasz, román és magyar hadifoglyok

Vagyis itt először ismerte el a hadvezetés a súlyos veszteségeket, konkrét számok közlése nélkül. Ma már tudjuk, a 2. magyar hadsereg nagyjából egyéves bevetése alatt körülbelül 125-128 ezer embert veszített, a halottak száma 50 ezer körül lehetett. A vezérkari főnök ekkor tájékoztatott a mozgó harcmodorról, ami gyakorlatilag a visszavonulást jelentette.

A Pesti Hírlap a kormánypárt, a Magyar Élet Pártja klubnapjáról írva tudósított január 23-án arról, hogy "...Kállay Miklós miniszterelnök az összegyűlt képviselőket és felsőházi tagokat tájékoztatta a helyzetről. A magyar csapatok súlyos támadást kaptak, a támadással szemben - a magyar harci erényeknek megfelelően - a legnagyszerűbb ellenállást tanúsították. Megnyugtatta a párt tagjait, hogy ha a veszteségek a múlthoz képest nagyobbak is, de távol állnak azoktól a számoktól, amelyeket az ellenséges híradások közölnek." Ezután a miniszterelnök a rémhírterjesztőkkel szembeni erélyes fellépésről kezdett beszélni, amit a kormánypárt tagjai a Pesti Hírlap szerint "nagy megnyugvással" fogadtak.

Szinte minden család gyászolta valakijét

A politika - ha konkrét veszteségadatokat nem is hozott nyilvánosságra - kénytelen volt tehát reagálni a valóságra. Ennek oka az volt - ahogy Romsics Ignác történész írja a Magyarország története a XX. században című munkájában -, hogy a londoni és a moszkvai rádió adásaiból a veszteségek valódi mértékéről is értesülni lehetett. Romsics szerint a 2. magyar hadsereg pusztulása az egész ország lakosságát megrázta. "Szinte minden család gyászolta vagy aggódva várta vissza valakijét: apját, fiát, testvérét, rokonát, férjét vagy vőlegényét."

A Pákozd melletti emlékhely

"Az első napokban senki sem tudta, hogy hozzátartozói közül kik estek el, kik estek fogságba, kik tudtak visszavonulni. Most bizonyos letargia lett úrrá az embereken" - ezt Nagylucskay Sándor vezérkari alezredes ismerte el január 27-én. Romsics szerint már a Szovjetunió elleni 1941-es hadba lépést sem fogadta lelkesedés Magyarországon. Amikor viszont befutottak a Don-kanyarból az első sebesültszállító vonatok, még kevésbé lehetett látni a lelkesedést. Az utcán hamarosan feltűntek a lábadozó sebesültek és a sokáig karanténban tartott túlélők.

Nagylucskay Sándor elképesztő módon igyekezett mentegetni a hadvezetést. Egy zártkörű értekezleten ezt mondta a lapok :főszerkesztőinek "Végeredményben azt mindenki megértheti, hogy győzni csak áldozatokkal és veszteségekkel lehet. Egyszer valamennyiünknek meg kell halni, és az senki előtt sem lehet vitás, hogy a hősi halál mindenesetre dicsőségesebb formája a végnek, mint például az érelmeszesedés".

Nem adtunk több katonát

A zártkörű értekezletek egyikén, 1943. január 2-án Kádár Gyula vezérkari ezredes rámutatott a katasztrófa legsúlyosabb következményeire: "A második hadsereg ütőképessége hosszú időre megbénult. Fegyveres magyar akciókról jó ideig nem lehet szó többé." Ugyanakkor a felelősséget - alighanem a kormány és a vezérkar felelősségét - próbálta elhárítani, burkoltan a német főparancsnokságot bírálni: "Nekünk szégyenkeznivalónk nincs. Hadseregünk a többihez viszonyítva gyönyörűen megállta a helyét. Nem mi vezettünk. A vezetés nem a mi hibánk volt."

Kállay Miklós akkori miniszterelnök utólag - nem igazán hangsúlyozva saját szerepét a 2. magyar hadsereg 1942-es frontra küldésében - emlékirataiban így fogalmazott a Don-kanyarról: "Az ország közvéleménye mély megdöbbenéssel fogadta a katasztrófa hírét. (...) Mindent elkövettünk, hogy valahol, hátul, összeszedjük a csapatainkat, helyreállítsuk a fegyelmet és a rendet, ellássuk a sebesültjeinket, hazahozzuk és talpra állítsuk a testileg-lelkileg megrokkantakat." Majd hozzátette: "...ettől kezdve nem adtunk több katonát a német hadműveletekhez".