Máshol volt az ókor legendás csodája

Új eredmények szerint mégis létezett a legtitokzatosabb ókori csoda, a Szemiramisz függőkertje néven ismert, hatalmas építmény.

Ha egy görög utazó a Krisztus születése előtti vagy utáni évszázadokban világot akart látni, több útikönyv is a rendelkezésére állt. Ezek a maiakhoz hasonlóan tartalmazták azon helyek listáját, amelyeket a leginkább érdemes fölkeresni. A különböző listákon rendszerint hét látnivaló szerepelt - miként a mesékben -, és mivel az építmények mindegyike elképesztően különleges volt, a Krisztus születése utáni években már nem 'látnivalókként' (theamata), hanem egy betű megváltoztatásával a világ hét 'csodájaként' (thaumata) emlegették az ókori világ legérdekesebb építményeit.

Az ókori világ hét csodája a mai napig megmozgatja a fantáziánkat. Egyrészt azért, mert tényleg rendkívüli építményekről van szó, másrészt pedig azért, mert a hét csoda közül egyedül a piramisok maradtak meg viszonylag épségben. A másik hat csoda megsemmisült, rekonstrukciójuk ezért csupán régészeti leletek és írott, valamint képes források alapján elképzelhető.

A hét csoda közül talán a legtitokzatosabb a "babiloni függőkertek" vagy "Szemiramisz függőkertje" néven ismert építmény (egy elképzelés a fenti képen látható róla). Ez az egyetlen ókori világcsoda, amelynek nem csupán a pontos helyét és megjelenését, hanem még a létét is vitatták. Több tudós szerint egyszerűen legenda a függőkertek létezése, olyannyira kevés és kései adat van róla.

Ezért jelentős fejlemény, hogy a napokban jelenik meg a Mystery of the Hanging Garden of Babylon című könyv az Oxford University Press gondozásában. A szerző Stephanie Dalley, az oxfordi egyetem keleti intézetének nyugalmazott munkatársa, az ékírásos nyelvek szakértője, aki két évtizedes kutatásainak eredményeit mutatja be.

A könyvben régészeti adatok, képes ábrázolások, asszír és babiloni ékírásos és kései görög nyelvű források elemzésével arra a meglepő és új következtetésre jut, hogy a babiloni függőkertek valójában Ninivében, a Babilonnal rivális, tőle több száz kilométerre északra elterülő Asszír Birodalom székvárosában voltak. Dalley számára nem kétséges, hogy a függőkertek léteztek, még a külső megjelenésükkel és technikai sajátosságaikkal kapcsolatban is új feltételezésekkel szolgál.

Ha nincs forrás, sok a teória

A legnagyobb problémát a függőkertek esetében az eddigi kutatásokban a források hiánya jelentette. A függőkertekről ugyanis a megépítésük feltételezett idejét - Kr. e. 6. század - követő első ötszáz évből semmilyen adatunk nincs, az első görög nyelvű források a Kr. e. 1. századból valók, ráadásul azok is másod- és harmadkézből vett értesülések, a szerzők valószínűleg nem láthatták a függőkertet. Fontos hiányosság az is, hogy ezek a források mind a görögöktől valók, a babiloniak és asszírok által használt ékírásos táblákon eddig nem kerültek elő a függőkertekhez kapcsolható adatok. Olyan ez, mintha Mátyás királyt kizárólag 20. századi angol forrásokból tanulmányoznánk...

Ebből a körülményből következett az, hogy némely tudósok a mezopotámiai civilizációkat kevéssé ismerő és értő görögök kései koholmányának tartották a függőkerteket. Régészeti szempontból pedig még ennyi adatunk sincs: a régészek a pontatlan és helyenként önmagukkal is ellentmondó görög leírások alapján próbálták azonosítani a 6. századi Babilon maradványai között a függőkertet, összességében kevés sikerrel.

Egy másik elképzelés

Nem függött sehonnan

Már a kert elnevezése is vélhetően egy félreértésből származik: a megnevezésére használt görög 'kremasztosz' szó első jelentése valóban 'felfüggesztett', ám sokkal valószínűbb, hogy itt inkább az 'alátámasztott' jelentés a megfelelő. Ez illik ugyanis a kert fennmaradt leírásához, amely Diodórosz szerint távolról úgy nézett ki, mint egy zöldellő hegy. Ezt úgy tudták elérni, hogy teraszos szerkezetű volt a kert. A legalsó szintnek volt a legnagyobb az alapterülete, amelyen boltíves oszlopok tartották a valamivel kisebb alapterületű következő szintet. Nem tudjuk, hány szint lehetett összesen, a leírások alapján a függőkert kiemelkedett a városból, magasabb volt még a városfalnál is.

Minden szintet úgy építettek meg, hogy a padlózata egyrészt rettentően erős volt, másrészt vízzáró szigetelést kapott, vélhetően ólomból. Efölött olyan vastag földréteg volt, hogy még hatalmas fák is gyökeret tudtak verni rajta. A szigetelésre pedig azért volt szükség, mert az öntözés a legfelsőbb szintre följuttatott víz lefolyatásával történt. Ahhoz, hogy a kert megfelelő szépségben zöldelljen, rengeteg vízre lehetett szükség a sivatagos klímájú Mezopotámiában.

Az eddigi feltételezések szerint a kertet II. Nabu-kudurri-uszur (uralkodott Kr. e. 605-562) babiloni király építtette méd származású felesége, Amütisz számára. A méd asszony, akit a médekkel kötött szövetség miatt vett el Nabu-kudurri-uszur, a sivatagos Babilóniába kerülve fájdalmasan vágyódott dombos és növényzetben gazdag hazája után. A király a felesége iránti szerelemből építtette a kerteket, hogy csökkentse a honvágy okozta szenvedését. A történetnek ez az eleme valószínűleg legenda, miként az is érdekes, hogy a későbbiekben Amütisz helyét a történetben egy asszír királynő, a fia nagykorúságáig a Kr. e. 9. század végén néhány évig uralkodó Szemiramisz (Sammu-ramat) vette át. Innen származik a függőkertek magyarul legismertebb neve: Szemiramisz függőkertje.

Nem is Babilóniában volt?

Stephanie Dalley munkája jó példája annak, hogy a nagy régészeti-történelmi rejtélyek értelmezése gyakran a különböző szakterületek együttes vizsgálatával érhet célt: Dalley könyvében egyrészt újraértelmezi a görög forrásokat, az ékírásos feliratok és az asszír képi ábrázolások új értelmezésével megtalálni véli az eddig hiányzó ékírásos forrásokat a függőkertekkel kapcsolatban, harmadrészt pedig a ninivei ásatások legújabb eredményeit is beépíti érvelésébe.

Feltételezése szerint a kert nem Babilonban, hanem a babiloniak ősi riválisának, Asszíriának székvárosában, Ninivében állt. Dalley úgy véli, hogy a Mezopotámia történetét nem ismerő görög történetírók számára összefolyt Babilónia és Asszíria. Következtetései szerint Sin-ahhi-eriba (Szennachérib, Kr. e. 705-681) asszír uralkodót és Nabu-kudurri-uszur babiloni király személyét mosták össze a későbbi hagyományban. Sin-ahhi-eriba asszír királyt egyébként tekinthetjük akár Babilon uralkodójának is, hiszen több háborúban legyőzte nagy riválisát, és elpusztította a várost. Dalley érvelése szerint így már érthető Curtius Rufus Kr. u. 1. században keletkezett leírása: "egy Babilonban uralkodó szíriai király építtette hitvesének".

Régészeti bizonyítékként azokat a vízvezeték-rendszereket hozza föl, amelyeket a legutóbbi években fedeztek fel Ninive közelében. Ezek némelyike olyan széles, hogy az általuk szállított víz mennyisége megfelelhetett a függőkertek hatalmas vízigényének, amit egyes becslések napi 37 ezer literre tesznek.

Az arkhimédészi csavar. Dalley feltételezése szerint az asszírok már évszázadokkal a görögök előtt használták

A régészeti bizonyítékhoz Dalley érvelésében tökéletesen illeszkedik Sin-ahhi-eriba egyik feliratának új értelmezése. Az asszír uralkodók szokásos dicsekvő modorában megírt feliratban Sin-ahhi-eriba azzal kérkedik, hogy olyan palotát épített, amelynek nincsen párja, a palota "maga egy csoda minden népnek". A király eldicsekszik egy új "vízemelő csavarral" is, amit egy új bronzöntési eljárással hoztak létre, és amit Dalley az arkhimédészi csavarral azonosít (lásd a fenti ábrán). Dalley szerint ezzel megtalálták a hiányzó ékírásos forrást a kertek azonosításához.

Dalley mindezeket az érveket kiegészíti egy képi ábrázolással, amit Sin-ahhi-eriba unokája, Assurbanipal készített nagyapja kertjéről. A domborművön jól láthatók az öntözésre szolgáló vízvezetékek, és a kép bal felső sarkában látható az is, hogy a fák egy boltozatos talapzaton állnak, ami megfelel a későbbi görög leírásoknak.

Assurbanipal ábrázolása Sin-ahhi-eriba kertjéről

Stephanie Dalley tisztában van azzal, hogy munkája nagy vitát fog kiváltani a szakértők és a nagyközönség körében. Érvei azonban ismét ráirányítják a figyelmet arra, hogy az ókori világ kutatásában új eredményeket elsősorban nem váratlan és csodálatos új felfedezésektől, hanem a meglévő adatok gondos elemzésétől várhatunk.

"A vár fölött a görögök elbeszéléseiből ismert, csodaszámba menő függőkertek pompáztak elbűvölőn, melyek a legmagasabb falakig nyúlnak fel lombos, sudár fáik sűrűjével. Az egész terhet tartó oszlopokat kőből faragták. Az oszlopokra négyszögű kőlapokat helyeztek, ezek hordozzák a magasra tetézett földréteg és a földet öntöző nedvesség súlyát. Az építmény akkora faóriásokat is elbír, amelyeknek a törzse eléri a nyolc könyök vastagságot, és ötven láb magasba nyúlik. Gyümölcs is terem a fákon, mintha csak termőtalajból nőnének. S noha az idő vasfoga nemcsak az emberi kéz alkotásait őrli fel lassanként, hanem még a természetet is, a megannyi fagyökér által megrepesztett, valóságos liget súlyával megterhelt építmény épségben fennmaradt. Húsz láb széles, egymástól tizenegy láb távolságra álló falak tartják, úgyhogy a távoli személő hegyoldalból kinőtt erdőnek tartja. A hagyomány szerint egy Babilonban uralkodó szíriai király építtette a hitvese iránt érzett túláradó szerelemből, aki a lapos rónaságon erdők, ligetek után sóvárogva rávette férjét, hogy efféle építménnyel odavarázsolja a természet bűbáját." (V.1.35)

Curtius Rufus: Nagy Sándor. Európa Könyvkiadó, 1967, 94-95. Kárpáty Csilla fordítása