Mit jelent valójában a cölibátus?

Egy Krisztus után 305-ből származó dokumentumban találkozunk először azzal, hogy az egyházi személyeknek tilos nemi életet élni. Hogyan alakult a cölibátus értelmezése az idők során és a különböző egyházakban?

Az elmúlt hetekben nagy figyelmet keltett Pietro Parolin érsek nyilatkozata a papi nőtlenségről. Ferenc pápa leendő szentszéki államtitkára – ez nagyjából a miniszterelnöki feladatkörnek felel meg – így fogalmazott a venezuelai El Universal szeptember 8-i számában: „A cölibátus nem dogmája az egyháznak, meg lehet vitatni, mivel ez [a téma csupán] az egyház hagyományához tartozik.”

Később hozzáfűzte: „Figyelembe kell venni azt a munkát, amit az egyház a cölibátus kialakításába fektetett. Nem mondhatjuk egyszerűen azt, hogy ez a múlthoz tartozik. Nagy kihívás ez a pápának, mert az egységet szolgálja, és minden ilyen döntésével az egyház egységét kell erősítenie, nem a megosztottságát. Megvitathatjuk, megfontolhatjuk és mélyíthetjük tudásunkat azokban a témákban, amelyek megoldása nem lezárt, és gondolkozhatunk némi módosításon, ám figyelembe kell vennünk az egység igényét; mindezt Isten akaratával teljes összhangban kell tennünk. Nem arról van szó, amit én akarok, hanem amit Isten akar az ő egyházának.”

Parolin érsek diplomatikus nyilatkozatát sokan a cölibátus terén várható gyökeres fordulat előszeleként értelmezték. Az érsek mondatai azonban – Ferenc pápa melegekről szóló gondolataihoz hasonlóan – tartalmukban nem jelentenek újdonságot, hiszen a hivatalos katolikus álláspontot fogalmazza meg a témában.

Pietro Parolin érsek Forrás: AFP/Hoang Dinh Nam

A katolikus egyház elveinek és gyakorlatának megfogalmazásában ugyanis szoros hierarchia érvényesül: a központi helyen állnak azok a dogmák, amelyek isteni kinyilatkoztatások, és nem változtathatók meg, vitatkozni érvényességükről nem lehet. Közéjük tartoznak például olyan alapvető hittételek, mint a szeplőtelen fogantatás vagy az eredendő bűn. Egy második csoportot alkotnak a hagyományok által szabályozott kérdések: például a mise nyelve, a hús fogyasztása pénteken vagy éppen a papi nőtlenség ügye. Ezekről a kérdésekről az egyház is azt vallja, hogy változnak és változhatnak az idők során, vagyis a kérdések megvitathatók. Ez persze csak a vita elvi lehetőségét jelenti, ezt hangsúlyozta az érsek is.

A feleség jóváhagyása is kellett

A házasodás tilalma nem tekinthető a kereszténység alapvető tanításának, hiszen az egyház kétezer éves története során többször is változásokon ment keresztül ez a szokás. Gyökeresen másképp vélekednek a kérdésről a protestánsok és a katolikusok, a görögkeleti egyház álláspontja pedig mindegyik nyugati felekezetétől is különbözik. Nehezíti a tisztánlátást, hogy a papi nőtlenség és az önmegtartóztatás problémája a katolikus egyház azon szokásai közé tartozik, amely a nem hívő szélesebb közvéleményt is foglalkoztatja.

A vitában a felekezetek a Szentírásra hivatkoznak. Jézus és az apostolok tanítása azonban nehezen értelmezhető ebben a kérdésben, hiszen perdöntő érveket egyik fél számára sem szolgáltat. Úgy tűnik, hogy a Szentírás szövege már hangsúlyozza a szüzesség és az önmegtartóztatás erényét, ugyanakkor több utalást találhatunk arra is, hogy az apostolok között akadt házasember is. Az üldöztetések korából, vagyis a Kr. u. 1-3. századból pedig nem maradtak ránk olyan írásos dokumentumok, amelyek az egyházi személyek életét szabályozták volna.

Krisztus és az apostolok egy mozaikon Forrás: AFP/Manuel Cohen

A cölibátussal foglalkozó első dokumentum a spanyol keresztények Elvirában Kr. u. 305-ben megtartott zsinatáról származik. Ezt a dokumentumot szokták a papok házasodási szokásaival kapcsolatos első forrásként említeni, noha nagyon valószínű, hogy inkább csak a korábban meglévő gyakorlatot szentesítették a zsinaton. A zsinati határozatok 33. pontja kimondta, hogy az egyházi személyeknek tilos nemi életet élni. Az egyházi személyek legnagyobb része ebben a korban vélhetően házas volt, vagyis a tilalom ebben az esetben azt jelentette, hogy a házasság és az életközösség fennmaradhatott – hiszen az felbonthatatlan volt -, ám a továbbiakban a férjnek nem volt szabad gyakorolnia e téren meglévő házastársi jogait és kötelességeit. Ehhez egyébként a feleség beleegyezése is kellett, hiszen a házasság révén az asszony jogosultságot szerzett férje ebbéli testi szolgálataira is.

A szexualitástól való tartózkodás alapvető oka abban áll, hogy az egyházi személy életét Krisztusnak szenteli, cselekedetei Krisztus nevében történnek, és a mennyek országáért önként lemond a házasság testi örömeiről. Ebben is Krisztus szűziességét követi, így a pap azonosul vele, figyelmét nem terelik el a világi hívságok, hanem minden erejét Krisztusnak tudja szentelni. Az egyházban tehát már a korai időkben követelményként jelent meg a papok számára az önmegtartóztatás, miként a fölszentelt papok számára már a legkorábbi időkben sem volt lehetséges a házasodás, noha ha már korábban házasok voltak, feleségüket megtarthatták.

Ne házasodj!

Az elvirai zsinat határozatát a Kr. u. 4-5. század folyamán más zsinatok és pápai kinyilatkoztatások is megerősítették. Ennek nyomán a középkor kezdetére az egyházban egyértelművé vált az a szokás, hogy az egyházi személyektől teljes önmegtartóztatást várt el az egyház. Ha ezt nem tartotta be valaki, tisztségével fizethetett vágyaiért. Valószínűsíthető, hogy ekkor még a kereszténység egységes volt ebben a kérdésben, és – miként más kérdésekben is – csak később, a középkor első századaiban indult meg a nyugati és a keleti egyház elkülönülése a cölibátus kérdésében. Ehhez az elkülönülési folyamathoz csatlakozott aztán a protestánsok fellépése a 16. század folyamán.

A katolikus egyházban a szabályozás szigorodása figyelhető meg, hiszen a házas papok önmegtartóztatásának követelménye fokozatosan alakult át a papok számára kötelező nőtlenség követelményévé. A házasság és az életközösség fennmaradásának megengedése ugyanis az egyház tapasztalatai szerint igen nehézzé tette az önmegtartóztatás gyakorlását.

A folyamat az egyház és a pápaság 11-12. századi nagy reformjának idején érte el tetőpontját. A II. Miklós pápasága alatt 1059-ben ülésező lateráni zsinat elrendelte, hogy tilos házas papok miséjét hallgatni, a szabály ellen vétkezőket pedig kiátkozással fenyegették meg. VII. Gergely elérte, hogy a papoknak felszentelésükkor meg kelljen fogadniuk a cölibátust. A szigorú, nőtlenséget jelentő cölibátust az 1123-ban és az 1139-ben ülésező lateráni zsinatokon erősítették meg, ezeken érvénytelenítették a magasabb egyházi tisztséget betöltők házasságát.

A későbbiekben többször megerősítették ezt a rendelkezést: a katolikus megújulásban döntő szerepet játszó tridenti zsinaton 1563-ban megerősítették az önmegtartóztatás és a szüzesség értékéről vallott tanítást. Még fontosabb volt, hogy létrehozták a papi szemináriumok rendszerét, ami már a kamaszkorban erre a pályára irányította a fiatalokat, így a házasság problémája föl sem merülhetett. A cölibátus tehát a mai napig része a katolikus egyház szokásainak: jelenti egyrészt a nőtlenséget, másrészt pedig a szexuális örömöktől való teljes tartózkodást. Az utóbbi már az egyház legkorábbi hagyományai között szerepelt, míg az előbbi a 11-12. században lett a tradíció része.

Katolikus papszentelés Forrás: AFP/Fabrice Coffrini

A keletiek megengedték

A középkor első évszázadaiban az egykori Római Birodalom keleti részén kialakult, későbbi nevén ortodox egyház a fejlődés más útját választotta. Az 4-5. században először itt is hasonló volt a szabályozás: a fölszentelés előtt kötött házasságok érvényesek voltak, ám teljes önmegtartóztatást vártak el a papoktól. Az egyház rendje azonban Keleten is bomlásnak indult, így a 6-7. században egyre gyakoribb lett, hogy a papok nem tettek eleget az önmegtartóztatás igényének.

A helyzet tehát a nyugatihoz hasonló volt, ám a keleti egyház végül a kialakult helyzet jogi szentesítése mellett döntött. A 691-ben Konstantinápolyban összeülő trullói zsinat határozatot hozott arról, hogy alacsonyabb rangú papok számára – amennyiben házasok voltak fölszentelésük idején – nem kötelező a teljes önmegtartóztatás, csupán bizonyos egyházi ünnepek idején. Mindezt Róma természetesen nem ismerte el, a cölibátus kérdése tehát tovább növelte a szakadékot Kelet és Nyugat között.

Ortodox papok Forrás: AFP/Dominique Faget

A fölszentelt pap házasságkötése viszont tiltva maradt – még az özvegység esetén bekövetkező újranősülés is –, miként a püspökök és szerzetesek számára hivataluk elfoglalása után nem volt lehetséges házasságuk további megtartása. Ha egy ortodox püspök házas volt a fölszentelésekor, a feleségnek kolostorba kellett vonulnia.

Luther és a protestánsok a házasság pártján

A reformáció korában először Martin Luther fogalmazta meg érveit a cölibátussal szemben. Egyrészt teológiai érvekkel tagadta azt, hogy az önmegtartóztatás az apostolok korából eredő szokás lenne, ezzel ellentétben a házasságot tartotta a kívánatos állapotnak. Ezen túlmenően felháborította az, hogy a cölibátust valójában hazugságnak látta: a papság jelentős része aktív nemi életet élt a 16. század elején. Luther úgy vélte, hogy a nemi vágy olyan dolog, amit nagyon nehéz szabályozni: „A pápának olyan kevés hatalma van parancsot adni [az önmegtartóztatásra], mintha meg akarná tiltani az evést, ivást, a belek mozgását vagy éppen az elhízást.”

Mindezen érvek alapján Luther azt javasolta, hogy a papok számára tegyék lehetővé a házasságot, és szüntessék meg a kötelező önmegtartóztatást. Később a reformáció más irányzatai, köztük Kálvin és a reformátusok is hasonló felfogást tettek magukévá. Így alakult ki az a szokás, hogy a református és a protestáns lelkészek számára lehetséges a házasság megkötése, akár lelkészi szolgálatuk megkezdése után is, és egyáltalán nem követelmény számukra az önmegtartóztatás.

Különleges esetben a katolikus pap is lehet házas

A katolikus egyházban különleges esetben ma is lehetséges, hogy a papok házasok legyenek. Az anglikán egyházból katolizált papok esetében Benedek pápa engedélyezte, hogy intézményes formában, saját szokásaikat – köztük a házasság lehetőségére vonatkozókat is – megtartva lépjenek át; püspökök azonban még így sem lehetnek házas papok. A legismertebb példája az anglikánból katolikussá lett, családos papoknak Dwight Longenecker, akinek a blogja itt olvasható.