Az volt a cél, hogy ne maradjanak feketék

2013.12.09. 11:23

Alig néhány évvel a második világháború lezárulta után, 1948-tól kezdődően Dél-Afrikában olyan törvényeket hoztak, amelyek szigorúan elválasztották egymástól az ország etnikai csoportjait. Fokozatosan kialakult az apartheid, a fehér kisebbség előjogait biztosító rendszer.

A Dél-Afrikai Unióban 1948. május 26-án megtartott választás fordulópontot jelentett az ország történetében. A választás előtt nyilvánvaló volt, hogy a két szembenálló párt gyökeresen eltérő álláspontot képvisel az ország különböző etnikai csoportjainak együttélésével kapcsolatban. Az addig ellenzékben politizáló Egyesült Nemzeti Párt az etnikai csoportok radikális elválasztását, az apartheidet tűzte ki célul, míg az addig kormányzó Egyesült Párt elképzelhetőnek tartotta a feketék, ázsiaiak és egyéb etnikai csoportok lassú integrációját, jogaik szélesítését.

A kizárólag az ország lakosságának akkor nagyjából 20 százalékát kitevő fehérek részvételével megtartott választáson az Egyesült Nemzeti Párt aratott győzelmet. A győzelem szoros volt: az Egyesült Nemzeti Párt és szövetségese 79 helyet szerzett, míg az ellenzékbe szoruló Egyesült Párt és szövetségese 74 helyet kapott a 153 tagú parlamentben. A Nemzeti Párt a győzelmet jelentős részben az egyéni körzetekre épülő választási rendszernek köszönhette, hiszen szövetségesével együtt is csak a szavazatok alig 40 százalékát szerezte meg, szemben a végül vesztes Egyesült Párt és szövetségesének több mint ötven százalékával.

A strandot kizárólag fehérek használhatják – hirdeti három nyelven ez a tábla Durban városa mellett 1987-benForrás: AFP

A választási eredmények kialakulásában az is közrejátszott, hogy a Nemzeti Párt hatásosan tudta megszólítani a feketék esetleges térnyerése miatt aggódó, mezőgazdaságból élő fehér választókat. A gyérebben lakott vidéki körzetekben így a Nemzeti Párt győzött, ami kiegyensúlyozta azt, hogy összességében jóval kevesebb szavazatot kapott. Győzelméhez az is hozzájárult, hogy a választók egy jelentős része a második világháború utáni gazdasági nehézségek közepette elégedetlen volt a Jan Smuts vezette kormánnyal. Mindez pedig oda vezetett, hogy Daniel F. Malan vezetésével a Nemzeti Párt alakíthatott kormányt 1948 júniusában, és megkezdhette az apartheid rendszerének kiépítését.

Etnikai csoportok Dél-Afrikában

A Brit Birodalmon belül széles körű autonómiával, így saját parlamenttel és kormánnyal is rendelkező Dél-Afrikai Unióban a 20. század közepére afrikai mércével mérve is tarka etnikai viszonyok alakultak ki. Az első európaiak Dél-Afrikában a hollandok voltak, akik 1652-ben alapították meg első telepüket Fokföldön. A betelepülés később is folyamatos volt, a jó termőfölddel rendelkező Dél-Afrika vonzotta a telepeseket. A holland tengeri uralom hanyatlását követően, a napóleoni háborúk idején, a britek szerezték meg a területet, ahová aztán a 19. század folyamán megkezdődött az angolok beáramlása.

A Dél-Afrikában élő fehérek csoportja tehát ebből a két közösségből, a holland gyarmatosítók búr vagy afrikaans megnevezéssel illetett leszármazottaiból és az angol anyanyelvű csoportokból alakult ki (a fehérek aránya jelenleg 9%). A 19. század végén a két csoport véres háborúkat folytatott egymással, feszültségük a 20. század első felében is állandó volt. 1948 után, az apartheid időszakában viszont a Nemzeti Párt annak szükségességét hirdette, hogy az apartheid, vagyis az „elkülönítés” politikája érdekében a két csoport tegye félre ellentéteit.

Fehérek számára fenntartott pad DurbanbenForrás: AFP

Az ország őslakosai, a feketék szintén nem alkotnak etnikailag egységes csoportot. Számos nyelv és nyelvjárás létezik, közülük a legjelentősebb a zulu, a xhosza és a szotó. Noha valamennyien a bantu nyelveket beszélik, jelentős ellentétek feszültek a különböző etnikumok között. További problémát jelent az, hogy a gyarmati időkben meghúzott határok nem fedik az etnikai határokat: a zuluk nagy része például Dél-Afrikában él, míg más népcsoportoknak jelentős hányada Dél-Afrikán kívül. Jelenleg a lakosság közel 80%-át teszik ki a feketék.

A harmadik jelentős csoportot az ázsiaiak alkotják Dél-Afrikában. A 19. század utolsó harmadában a britek nagyszámú indiai munkást hoztak az országba, akiknek leszármazottai aztán nem tértek vissza hazájukba, hanem Dél-Afrikában telepedtek meg. Rajtuk kívül még kínaiak és más ázsiai etnikumok képviselői is élnek az országban. Ez a csoport jelenleg a lakosság 3%-át teszi ki, míg a különböző etnikumok keveredéséből létrejött, színesnek nevezett (Coloured) csoport nagyjából a népesség 9%-át alkotja. Az etnikai viszonyok az utóbbi évtizedekben a fekete közösség javára változtak: a gyors népszaporulat miatt rohamosan növekszik részarányuk.

Az apartheid politikája

A nem fehér etnikai csoportok hátrányos megkülönböztetése nem 1948-ban kezdődött. Már a 19. század végétől érvényben voltak rendelkezések arról, hogy a feketéknek az országon belüli utazáshoz is szükséges útlevelet hordani magukkal. A különböző gyarmatok egyesítéséből 1910-ben létrejött Dél-Afrikai Unió saját parlamenttel rendelkezett, így maga szabályozhatta a különböző etnikumokkal kapcsolatos kérdéseket. 1913-ban törvényt alkottak például arról, hogy feketék csak a számukra kijelölt területeken birtokolhatnak földet, ami az ország mindössze 13%-át tette ki. Az első világháború után törvénnyel tiltották feketék és fehérek között a házasságon kívüli szexuális aktust, és egyéb korlátozó törvények is életbe léptek. A diszkriminatív törvények zömmel a feketékre vonatkoztak, ám némelyik törvényt az indiai kisebbségre is kiterjesztették.

Az 1948. évi választás tétje tehát az volt, hogy Dél-Afrika továbbmenjen-e az etnikai csoportok elkülönítésének útján, vagy a Jan Smuts miniszterelnök vezette kormány terveinek megfelelően enyhíteni kezdjék az addigi törvényeket. A választás eredményeként hatalomra kerülő új kormány az elkülönítés szigorításának útjára lépett. Politikájuk újdonsága abban állt, hogy az addig meglévő törvényeket olyan zárt rendszerré alakították, amelyek etnikai alapon szabályozták a dél-afrikai élet valamennyi területét. A törvénykezés célja pedig elsősorban az volt, hogy az „elválasztás” révén megőrizzék a kisebbségben élő fehérek előjogait a többségben lévő feketékkel és más etnikumokkal szemben.

Az apartheid törvénykezés első jelentős állomása a népesség nyilvántartásáról szóló, 1950-ben meghozott törvény (Population Registration Act) volt. Ennek értelmében az ország valamennyi lakosát besorolták az alábbi négy etnikai kategória valamelyikébe: fehér, fekete, színes, indiai. Különböző külső tulajdonságok és társadalmi körülmények alapján bizottságok hozták meg határozatukat minden egyes személy etnikai hovatartozásáról, amit aztán minden hivatalos iratban föl kellett tüntetni.

Etnikai hovatartozást igazoló irat a nyolcvanas évekből. Minden dél-afrikait besoroltak egy-egy etnikai csoportbaForrás: AFP

Az apartheid törvénykezés a továbbiakban a négy – később további alcsoportokkal „pontosított” – etnikai kategória minél tökéletesebb elkülönítését célozta. Ennek fontos eszköze volt az a szintén 1950-ben meghozott törvény, amely a különböző etnikai csoportok területi elkülönítéséről rendelkezett. A törvény értelmében egy adott városrészben vagy településen kizárólag egyetlen etnikumhoz tartozó családok élhettek, a meglévő vegyes településeket áttelepítésekkel számolták fel. A legfejlettebb, városias településeket a fehéreknek tartották fenn, a feketéknek sokszor csak a munkalehetőségektől távolabb eső, szerényebb lakhelyek jutottak. Ezenkívül már 1949-ben megtiltották a különböző etnikai csoportok közötti házasságot, amit aztán 1950-ben a bárminemű szexuális érintkezést tiltó törvény követett.

Nem lehetett akárhová leülni

Az 1950-es években hozott törvények aztán a hétköznapi élet legapróbb részleteire is kiterjedtek: a városi tanácsok és az állam által fenntartott valamennyi szolgáltatást csak etnikumok szerint elkülönítve vehették igénybe a dél-afrikaiak. A különböző etnikumoknak saját kórházaik, iskoláik, strandjaik, tömegközlekedésük, futballbajnokságaik voltak, még a parkokban a padokra is rá volt írva, hogy melyik csoport használhatja. Az apartheid jellegéből következett, hogy a fehéreknek nyújtott szolgáltatások jóval magasabb színvonalúak voltak a többi etnikumnak kínáltaknál.

Az 1950-es évektől tovább erősödött az apartheid politikája: az ország mintegy 13%-át kitevő részét jelölték ki a feketék „önkormányzata” színhelyévé. Ez azt jelentette, hogy ezeket a csak formálisan feketék által vezetett területeket tekintették a fekete lakosság „hazájának” (homeland), míg az ország többi részén a feketék szinte teljes jogfosztottságban éltek. A hatvanas évektől a dél-afrikai kormány még tovább lépett: a homelandeket „független” állammá – bantusztánná – kívánta fejleszteni, így teljesítve ki az elkülönítés programját. A terv fő célja az volt, hogy valamennyi fekete a bantusztánok állampolgára legyen, és Dél-Afrikának egyetlen fekete polgára se maradjon. A bantusztánok függetlenségét a világ egyetlen országa sem ismerte el, hiszen ezek a területek valójában minden módon a dél-afrikai kormánytól függtek. Több millió feketét telepítettek kényszerrel ezekre az elszegényedett és alacsony életszínvonalat kínáló területekre.

Bantusztánok Dél-AfrikábanForrás: Wikipedia

Az apartheid rendszere lényegében a Nemzeti Párt etnikai alapú diktatúrája volt. Több törvény is segítette azt, hogy a rendszer akár erőszak segítségével is fönnmaradjon: 1950-ben például törvényt hoztak a kommunizmus terjedésének megakadályozásáról, ám a kommunizmus fogalmát olyan tágan határozták meg, hogy lényegében bármilyen, a kormány politikáját támadó szervezetre rá lehetett fogni, hogy kommunistákkal rokonszenvezik. Az ilyen szervezetek és személyek ellen pedig a rendőrség és az állam egyéb szervei durva erőszakkal léptek fel, ami évtizedekre lehetetlenné tette az apartheid politikájával szembeni hatékony föllépést. Nem csoda, hogy a rendszeresen megrendezett választásokon a Nemzeti Párt mindig fölényes győzelmet aratott.

Az apartheid rendszere világszerte ellenszenvet váltott ki. A hidegháború időszakában először a keleti blokk támadta hevesen a dél-afrikai rezsimet, ám a hatvanas évektől már a nyugati világ sem támogatta a rendszert. Bukásához végül a belső ellenállás és a rendszer nemzetközi elszigeteltségéből származó csődje vezetett a kialakulása után közel negyven évvel.

Nelson Mandela szabadon engedését ünnepli a tömeg 1990-benForrás: AFP/Walter Dhladhla
Az apartheid ideológiája

„A fehér embernek ezért nem csupán kétségbevonhatatlan része – és joga – van a földhöz, amit modern ipari állammá fejlesztett lecsupaszított füves vidékből és üres völgyekből és hegyekből, hanem – az erkölcs valamennyi alapelve szerint – ez az övé volt, az övé most is, és az övé is kell, hogy maradjon.”

Hendrik Verwoerd, Dél-Afrika miniszterelnöke (1958–1966)

 

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK